B+ Joseph Delteil: Jeanne d'Arc
Scolar, 2006, 158 oldal, 2200 Ft.
Bizonyára hatalmas ovációval fogadta a francia közvélemény a középkori hősnő 1920-as szentté avatását – szűk fél évezreddel azután, hogy koncepciós perét követően tulajdonképpen rehabilitálták. Az orleans-i szűz vagy Szent Johanna egy, a végletekig szétírt, illetve szétcincált figurája a kultúrtörténetnek, az meg talán említésre sem méltó, hogy a történészek vele kapcsolatos kutatásainak könyvtárnyi szakirodalma van. Ahogyan vélhetően az átlagos francia állampolgárt sem érdeklik a Jeanne d’Arc nemiségét firtató szaktudományos vélekedések, úgy annak idején a szürrealista mozgalom mainstream figuráival „érkező”, a középkori misztika iránt érdeklődő Delteil is elsősorban női attribútumokkal ruházta fel a regénye címszereplőjét. „(Ó), mit számít halálod, kislány, hiszen bennem élsz, én meg benned élek, minthogy e könyv lapjain már mindörökké egy tintává és egyetlen testté olvadunk majd össze! (136) – az ehhez hasonló kiszólásokkal élő narrátor és hősének bensőséges viszonya végigvonul a regényen, amely avantgárd nyelvi kliséi, ma is kissé idegenül ható effektusai dacára egy, az ún. „történelmi hűséget” szem előtt tartó szöveg. Delteil regénye a „vaskos” szürrealista stíluson túl a történet alanyához fűződő – már-már szélsőségesen – intim kapcsolat szempontjából tekinthető egyedülállónak.
Delteil regénye olyan, mintha nem is elsősorban minket, olvasókat, hanem Jeanne-t akarná megszólítani. A csupán tizenkilenc (igaz, igencsak eseménydús) életév ellenére röviden összefoglalható élettörténetet pontosan ismerő narrátor az események és az írás között eltelt időt áthidalva próbál kapcsolatot keresni ideáljával, ebből következik az erőteljesen megszólító (kiszólásokkal tarkított) tónus, de a történelmi jellegű ismeretek becitálása is – végülis csak akkor udvarolhatunk meggyőzően, ha biztosak vagyunk magunkban. A szöveg nem helyezkedik vissza a középkori nyelvi kontextusba, ráadásul számos mulatságos anakronizmus „duzzasztja fel”, teszi az élőszószerűség mellett egyértelműen maivá (az 1925-ös megjelenés ellenére). A leíró-tudósító „feladatai” mellett óvó-vigyázó szerepkört is betöltő beszélő könnyedén vált át pattogó tőmondatokból lírai, olykor dagályos összetett mondatokba, illetve az írói fantáziát tükröző jelen időből a történelmi leírások hangjára reflektáló múlt időbe. A sajátos történetmesélést meg-meg szakítják a beemelt történeti források részletei, de a szerző a szöveg közepére egy portrét, a regény végére pedig egy rövid idézetgyűjteményt is beemelt. Gyakran találkozhatunk kérdésekkel, felkiáltásokkal, szinte egy az egyben egy történelemkönyvből kiemelt szövegrésszel, naturalisztikus betétekkel és költői képekkel feldúsított leírásokkal, miközben egyértelmű, hogy Delteil számára az írás egyet jelentett a fejben összeálló történet, és a Jeanne d’Archoz fűződő viszony újbóli átélésével, átértékelésével – „Orléans, Orléans, hát itt vagy, könyvem középpontja, Isten célpontja, fejezetem címe!” (67)
A rendkívül összetett, több stílust és beszédmódot variáló szöveg elején egy rövid előszó található, amely végén a következő kitétel áll: „Az én Jeanne d’Arcom tizennyolc éves.” A regény ebben az állapotában, életének legfontosabb és legmeghatározóbb évében próbálja „konzerválni” a lányt, miközben az ezt körbeölelő időszak a gyermekkortól kezdve a nevetséges és szánalmas perig, valamint a kivégzésig bezárólag egyet jelent Jeanne – szürreális színezetű – dicséretével. Köszönet illeti a kötet fordítóját a szöveg ilyen szintű tolmácsolásáért, hiszen a szöveg egyes mondatait valódi öröm morzsolgatni, de Lackfi sem tudott a regényből remekművet faragni. Minden elméssége és a témát övező tisztelet ellenére a Jeanne d’Arc valahol megreked...
