A telep-költő esete a kolhozzal

florescu | 2010. március 11. |

B

Nathaniel Hawthorne: Derűvölgy románca

ford.: Vámosi Pál, Európa, Budapest, 1973, 386 oldal.

Az irodalmi hagyomány mai állása szerint Hawthorne számára csak epizódszerep jut Edgar Allan Poe árnyékában, holott – ha más szövege nem is – A skarlát betű egyike a 19. század legjobb regényeinek.

Elfogult vagyok az íróval szemben, hiszen fantasztikummal telített meséi (magyarul A lelkipásztor fekete fátyla című kötetben) hasonlóan katartikus élményt okoztak számomra, mint Andersen, vagy éppen Poe rövidebb történetei, de a Derűvölgyet mindezek ellenére gyengébb szövegnek nevezném. Nem elég, hogy Hawthorne nem győzi hangsúlyozni a történet alapjául szolgáló, valóságban is megtörtént kaland tényét, ezt a négy főbb szereplője közti viszonyrendszer dinamizmusának  – gyakran unalomba fulladó – feltárására szűkíti le. Előbbi sajátosság eredményezi azt, hogy a regény fikciós karaktere mellett legalább annyira fontossá válik az önéletrajzi jelleg, így pedig a szerző-narrátor többször kerül ellentmondásba a mindenre kiterjedő elmesélést, és az utólagos emlékezésből eredő torzulást/torzítást illetően. A négy szereplő kiemelésével ugyanakkor homályossá, elnagyolttá válik a szöveg alapjául szolgáló tér: Derűvölgy utópikus társadalmának bemutatása háttérbe szorul egy kusza szerelmi négyszög leírásának kényszere mögött.

Miles Coverdale, a mesélő amolyan verselgető dandy, akit sokszor megfojtanak saját reflexiói, derűvölgyi pályafutását pedig azzal kezdi, hogy ágynak esik, így többnyire a zabkását kanalazza, miközben a telep többi tagja azon fáradozik, hogy enni- és innivalót fakasszon a közösség tagjai számára, és komfortérzéssel ruházza fel a papundekliből emelt viskókat. Zenobia, akinek civil neve a feledés homályába merül, George Sand új-angliai megfelelője, amivel nem is lenne semmi baj, csakhogy ő maga sem tudja, hogy kapanyelet fogjon a kezébe, vagy „másik” életében töltse be a nagyvilági baroness – megalkuvásra kényszerítő – szerepét. Priscilla spontán módon kerül be a körforgásba, fiatal korából következően pedig jobbára passzív szerepet tölt be a történetben. Hollingsworth érdekes figura, idealista, és emellett filantróp, terve pedig az, hogy egy megátalkodott bűnözőkből jófiúkat faragó „intézetet” nyithasson meg, de közben – legalábbis Coverdale tudósítása szerint – olyan nyers modora van, hogy emberszeretete igencsak megkérdőjeleződik.

A regény feléig gyakran megfordult a fejemben, hogy hagyom a fenébe a szikár történetmesélést, és Derűvölgy mindennapjainak automatikus leírását, és lekapom a polcról A hétormú házat, hogy megerősítsem magamnak: Hawthorne igenis jó író, csak ezúttal – vele együtt – én is nagyon mellényúltam. Ami végül a további olvasásra ösztönzött, az Zenobia titokzatos meséje volt a Fátyolos Hölgyről, aki a regény jelen idejében több embert elkápráztatott jóstehetségével. Innentől vált számomra nyilvánvalóvá, hogy a regény főszereplőinek egyike sem az, akinek látszik. Az, hogy Coverdale sótlan figura, tulajdonképpen hamar kiderült számomra, de a Fátyolos Hölgy felbukkanásával kíváncsi lettem a többiek „sötét oldalára” is. Nem csalódtam. A könyv második felében bizonyos szálak összeértek, aztán újra szétváltak, a szereplők hosszabb-rövidebb időre el is hagyták a – befuccsolni látszó – farmot, hogy aztán a város forgatagában „lehulljon róluk a fátyol”.

Túl sok meglepetésben nem volt részem, de tetszett az, ahogyan a regény különféle módon cselekményesítette a szerepjátszást, illetve helyezte ezt allegorikus köntösbe. A szerepjátszás azonban nem csak a külvilág megtévesztését szolgálta, a regénybeli négyes egymást is jócskán átvágta. A megvilágosító erejű  leleplez(őd)ések színre vitele végül jó történetet, izgalmas szöveget eredményez, de a Derűvölgy így sem törhet a szerző irodalmi életművének magasabb regisztereibe. (A könyvet Valkay Sarolta alapos utószava zárja.)