A
Per Petterson: Lótolvajok
ford.: Földényi Judit, Scolar, 2009, 269 oldal, 2950 Ft
Petterson regénye a norvég tájat, az apa-fiú kapcsolatot, és az emlékek kezeléséhez kötődő izzadságos elmemunkát próbálja tematizálni. Már-már mikrorealista elbeszéléstechnikája álca: a regény egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy a múltra vetett pillantás a végletekig önkényes, és legalább annyira elfedi a felgyülemlő képsorokat, mint amennyire láttatni engedi azokat.
Trond Sander, az időskorú elbeszélő elvonul a világ elől, hogy emlékeit örökre lezárja szíve páncélszekrényébe, de a közelgő végső számadás kényszere végül mégis vékony karcolatokat ejt a jégvirágos ablakon, így legalább egy szeletkéje feltárul a néma emlékanyagnak. A Lótolvajok fájó csonkasága abból a momentumból ered, hogy a beszélni-akarás csak az utólagosan egy pontba sűrített tragikum előtt nyitja meg az utat. Minden más elbeszélhetetlenné válik, így viszont Trond nem az élet képeskönyvét lapozgatva idézheti fel a múltat, hanem rákényszerül egy tragikus, sorsfordító nyárról szóló, kihagyásokkal és kérdőjelekkel tarkított laza emlékfüzér ismétlődő újrafelidézésére.
A regény két szálon fut, amelyek állandóan összekapaszkodnak. Egyrészt azt láthatjuk, ahogyan a remetelétet választó Trond berendezkedik új, világtól elzárt norvégiai nyaralójába, majd megjelenik életében a régen látott Lars, az élete menetét átfordító sűrű eseménysor egyik tragikus szereplője. Ennek következtében tárul fel a végzetes nyár emléke, amikor az elbeszélő tizenöt évesen passzív szereplőként élte végig az apjával kötött mély barátság lassú szétbomlását. Az események, amelyek tulajdonképpen idejekorán elhozták a fiú számára a felnőttkort, annak minden örömével és bánatával együtt, azóta is megmaradtak az emlékréteg legfelső tartományában, de az ezzel való szomorú szembenézés csakis úgy történhetett meg, hogy bő ötven évvel később ráismert szomszédjában a lavinát – véletlenül – elindító antihősre. A két eseménysor át-és átszeli egymást, miközben a múlt jelenben való szétáradásával lassan megbomlik Trond kényszeres vágya a külvilág kiszorítását illetően is. A magánbeszéd lassan dialógussá formálódik.
Petterson gyakori Dickens-allúziói a regény ironikus attitűdjét képezik meg a borús cselekményszövés mellett. A nagy angol regényírójának mindentudó elbeszélőit, lineáris vonalvezetését, és sok szereplővel benépesített regénytereit itt egy rejtőzkődő elbeszélő, és a rejtőzködés nyomait magán viselő szöveg ellentételezi. A Lótolvajokban feltárt múlt kiszorítja azoknak az éveknek az eseményeit, amelyek az elbeszélt események és a jelen között átvezetésként szolgálhatnának, így viszont a szöveg hitelesen prezentálja az elfojtó tudat működését.
A Lótolvajok olyan aparegény, amely szimbolikus epizódok során mutatja meg az apa és fia közti bensőséges viszony kialakulását, ennek tetőpontját, végül a bomlást eredményező vetélkedést. A személyes viszony lezárulásaként alakulhat ki az állapot, amely éppen az apa nem-létének köszönhetően emeli az Apát meghatározó státuszba. Mindennek közege a visszaemlékezés során kiszínezett, világháború utáni norvég vidék, ez pedig különös kontrasztba kerül Trond „jelenkori” vidékével, amely egyszerre szolgál az elvonulás, és az emlékezés terepeként. A felnőttkor élményeinek felületes bemutatásával a feltáruló gyermekkor utolsó, markáns jelenetét az öregkor perspektívájából láthatjuk, miközben az apához fűződő ambivalens kapcsolat, illetve az apa alakja sokkal határozottabb körvonalakkal rajzolódik ki. Az elbeszélő addigi élete végletesen egy pontba szűkül, Petterson remek regénye viszont úgy képes feleleveníteni a korai képsorokat, hogy az azokat rejtő vastag hóréteget érintetlenül hagyja. A Lótolvajok a skandináv irodalom egyik legújabb remekműve, kötelezően elolvasandó regény. (A kötet végén Földényi Júlia utószava olvasható.)
