C
Lawrence Ferlinghetti: Egyes szám negyedik személy
Fordította :Bart IstvánEurópa Könyvkiadó, 1960, 149 oldal
Ferlinghetti kisregény méretű agymenése bizonyos tekintetben nagyobb erőfeszítést igényel, mint egy ezeroldalas regénymonstrum. Ennek oka a végletesen szürrealista stílus, amelyről lehetetlen elmondani, hogy giccs vagy túlpörgött önparódia-e, mindenesetre az asszociációk vezérelte szó- és mondatfutamok alakítják. Bart István neve garancia, így vélhetően nem most történik meg az, hogy az olvashatatlan fordítás módszeres széttépkedése után az eredetit kézbe fogva elküldjük a fordítót a fenébe, és megigézve ámulunk-bámulunk az őseredetibe temetkezve.
A beat-irodalom hozadéka nem intézhető el egy-két szóban, így Ferlinghetti korai szövege sem csupán a csúcsra járatott képzelőerő bizarr terméke. Ugyanakkor szinte semmi nincs meg abból, amit az ide köthető szerzők (Burroughs, Kerouac, vagy akár Pynchon) szövegeiből megszokhattunk: nincs történet, nincs vezérlőelv, a fejezetek látszólag önkényesek, az utalások félrevezetők, a szavak pedig önálló életre kelnek. A legnagyobb gond azonban az, hogy ezek a csúsztatások nem vezetnek sehová: nem egy gondosan felépített, csapdákkal teli labirintusban mászkálunk, hanem a totális káosz birodalmában, ahol minden sarokról lepuffanthat egy önjelölt mesterlövész. Van egy beszélőnk, aki Párizsban kószál emlékeit és a Nőt kergetve, miközben dunsztja sincs az okokról vagy a célokról. Saját szóáradatába fullad bele, és ha az nem is lenne feltétlenül baj, hogy a figura abszolút elveszti a kapcsolatát az ún. valósággal, mi is csak kapkodjuk a fejünket.
„És mind az asszonyárnyak fennakadtak egy fán és nyúltak, mint egy gumipánt vagy mint darabka madzag, és valamennyiből az ő egyetlenegy árnya lett, az ő árnya, ki nem alanya történetemnek, mert én vagyok magam alanya mondatomnak, ő meg a tárgya, és én mindent fölvázoltam és elemeztem mondatom szerkezetét, melyben ő a tárgy tárgyesetben, és ő helyett őt áll ebben az esetben, ami az én bírósági esetem, igen az őrült mennyei biciklista esete, aki megbontotta a békét, meg benne van a pap is, aki mennyei kampójával utánam nyúlt, hogy elkapjon esetemben, mert félresikerült az ugrás, és nem sikerült kapcsolatot teremtenem félresikerült életemben, a kétségbeesés levegőjében szemtől szembe kerülve a végső megoldhatatlan kérdéssel a végső tavaszi megsemmisülés minden ember tanácstalanságában…” (130)
Ez így talán elsőre elég is lesz… Nem állítom, hogy nincsenek érthető vagy akár izgalmas részek, de amikor éppen – jó értelemben – elvesznénk a szövegben, jön egy váltás, és lőttek is az élvezetnek. Az önreflexív kilengések még csak-csak mutatnának valami jelzőfényt (pl. „ez többé már nem a nemi szervek köré tekert madzagtrilógia a kábítószeres víziókban”), de aztán az egész szöveg bedől, mint az éves költségvetés. Az Egyes szám negyedik személyt még az sem menthetné meg, ha kiderülne, hogy a jelenleg 91 éves öregúr korai szerzeményét némi drog kíséretében firkantotta papírra: a szöveg nagyrészt élvezhetetlen és öncélú. Kell, hogy legyen ilyen, hiszen milyen is lenne a világ, ha minden kristálytiszta, egyértelmű, és ezen túl még jó is lenne, de nem Ferlinghetti betűtengere válik majd útjelző táblává. Az eredetileg Her címet viselő regényecske egy álmos kis porfészek azon az úton, amely csak úgy bővelkedik az izgalmasabbnál izgalmasabb megállókkal: betérhetünk egyetlen kiskocsmájába, de vizezett sört lök elénk a pultos.
