A+
Douglas Clegg: ÁlomországLap-ICS Könyvkiadó, 1991, 353 oldal
A kilencvenes évek eleje a ponyvarajongóknak maga volt a kánaán. Szinte naponta jelentek meg a harsányabbnál harsányabb borítójú műfaji szörnyek, a könyvesek standjain (akkoriban kb. százszor annyi stand volt, mint manapság) szó szerint roskadoztak az eladdig tiltott gyümölcsök: a scifi, a pornó, a kalandregények és a horror dzsuvagyönyörű tömege alatt.
Hogy a fojtogató mennyiségű felhozatal hány százalékának vették meg a tiszavirág életű, általában lenyomozhatatlan székhellyel rendelkező kiadók a jogait, azt fedje balladai homály, főleg mivel ennek utánajárni, ha nem is lehetetlenség, mindenesetre emberpróbáló feladat lenne. Egy biztos: tárgyalt regény magyar változata kalózkiadás, ugyanis magánál a szerzőnél kérdeztem rá, és biztosan állítja, Hungáriába nem adták el a Neverlandet.
Clegg regénye az utóbbi harminc év egyik legjobb horrorja. Főhőse Beau, a tíz év körüli kisfiú, aki népes családjával érkezik vakációzni a fülledt Sirályszigetre. A mátriárka, a vénségesen vén nagymama mindenkibe beleköt, pokollá teszi az életüket, így a felnőttek az italba menekülnek, a gyerekek pedig nekiállnak felderíteni a szigetet. Vezetőjük Beau unokaöccse, Sumter lesz, aki már-már természetellenes módon vonzódik egy elhagyott sufnihoz, amelyben - legalább is ő ezt állítja - egy Lucy nevű isten/szörny lakik, és akit egyre furcsább és betegebb rituálékkal igyekszenek a fiúk meg a lánytestvéreik a való világba belerángatni...
Clegg elképesztő tehetséggel ragadja meg, örökíti meg a gyerekek természetét, személyiségét, perspektíváját. Beau a valósághoz és később az irrealitáshoz való hozzáállása precíz, még akkor is, ha elkerülhetetlenül megfesti a gyermeki ártatlanság - a kettő keveréke olyan fajta bölcsességet eredményez, amely felett a felnőttek szeretnek elsiklani. A gyerekek viselkedése a legkevésbé sem mesterkélt, és Clegg nem romantizálja őket: többüknek a kegyetlenség a lényege, mert Clegg tudja, hogy a civilitás, az tanult tulajdonság - és ebből a tényből burjánzik elő a könyv több borzalmas jelenete is. Ritka, hogy egy író ennyire jól értsen a gyerekalakokhoz, ennyire valósan (kellemetlen lényegükben) vessen papírra kiskölyköket: gondolataik, cselekedeteik egy pillanatra sem tűnnek túlzónak. Száz százalékig valósan cselekszenek, ami a horrort csak sötétebbé teszi.
És a horror az Álomországban több szinten serceg és bőr alá hatol és ott forr tovább. Clegg a sejtetéshez való érzéke, az olvasóra erőszakolt szörnyű érzés, hogy ez az egész nem végződhet jól és semmi lehetőségünk közbelépni, karjánál fogva rángatja a szerencsétlen befogadót a könyv beteg, szutykos mákonyának közepébe. Valahogy semmi nem stimmel: sem a figurákkal, akik első ránézésre normálisnak tűnnek, de biztos, hogy ha a látóterünkön kívül kerülnének, szemünk sarkából egy pillanatig majd torzaknak látszanak; sem a cselekedeteikkel, amelyeket talán valami megfertőz, és ezért abnormálisak, vagy az is lehet, hogy már eleve beteg ez a banda. És mégis, mindenki mögött ott áll a logika: döntéseiket valami őrült ésszerűség vezeti, ami egyrészt jellemükből, másrészt abból adódik, hogy megértjük: ami rájuk vár, az szörnyű lesz, rosszabb mint amit bárki érdemelne - mégis, nem tehetünk ellene semmit: elrendeltetett.
A könyv első felében, mikor Beau először tapasztalja meg, mit is tart Sumter egy ketrecben a sufniban, amit lát, lehet egy gyerek képzelgése, de lehet kézzelfogható, mégis természetfeletti jelenség is. A kétség fátyla széttéphetetlen: nyári délutánok emlékének fülledtségéből és gyermekkori fájdalomból szőtték, és talán csak Beau saját rettegése ültet az agyába álomképeket. Clegg az emlékezés ambivalenciájából könyvnyi dimenziót kreál: az ártatlanság visszanyerésének vágyát, amely áll gyerekkori játékokból és ráébredésekből és igazságokból meg hazugságokból - ezekből varrja a védőhálót, és ezt pettyezi össze, hogy a végén semmi más nem marad, csak a vér.
