Az ausztrál Jane Harper debütáló regénye, az Aszály álomszerű fogadtatásban részesült: már több mint 20 nyelvre lefordították, hazájában megnyerte az év könyve díjat a helyi független könyvesboltok szavazatai alapján, a Guardian pedig a svéd bűnügyi regényekhez hasonlóan előretörő ausztrál krimi zászlóshajójaként hivatkozik rá. A hasonló sikerkönyvek jogai hamar elkelnek Hollywoodban, az Aszályra pedig Reese Witherspoon produkciós cége csapott le, ami jó érzékkel válogat a zsáner művei közül, hisz a közelmúlt egyik legnagyobb durranását, a Holtodiglant is ők adaptálhatták mozivászonra. Harper korábban Nagy-Britanniában és Ausztráliában dolgozott újságíróként, majd egy online írói kurzus elvégzése után fogott bele a regény megírásába.
Jane Harper: Aszály
Fordította: Roboz Gábor, Gabo, 2017, 380 oldal, 3490 HUF
Harper nem sokat bíbelődik az előzményekkel, rögtön az események sűrűjébe csöppenünk: farmjukon vérbe fagyva találják a Hadler családot. A nyomok arra utalnak, hogy a családfő, Luke Hadler előbb lelőtte feleségét és hatéves fiát, majd beszállt a családi pickupba és magával is végzett. Az eset sokkolja a szárazsággal sújtott, unalmas kisváros, Kiewarra lakóit is, akiket gyötör a bűntudat a tragédiával kapcsolatban. Ahogy az egyik szereplő megfogalmazza:
Attól félek, lemaradtam pár jelről. Azóta minden nap azt kérdezem magamtól, mit nem vettem észre.
Hasonló bűntudat mardossa Luke gyerekkori barátját, Aaron Falkot is. A Melbourne-ben élő szövetségi ügynök egy múltbéli trauma miatt már húsz éve nem járt a városban, azonban Luke szülei meggyőzik, hogy vegyen részt a család temetésen. Ők ugyanis nem hajlandóak belenyugodni, hogy a fiúk bekattant, és ráveszik Falkot, hogy járjon utána a család dolgainak, mert gyanújuk szerint Hadlerék egy rendezetlen tartozás miatt váltak áldozattá.
Falk vállalja, hogy utánanéz Luke ügyeinek, még ha ezzel kénytelen is kitenni magát a kiewarraiak haragjának. Húsz évvel ezelőtt ugyanis ő volt a legfőbb gyanúsított egy helyi lány, Ellie Deacon eltűnésekor. A lány holttestét a folyóból húzták ki, mindkét csizmája és zsebei dugig voltak kövekkel, és mindössze egyetlen cetlit hagyott csak hátra, amelyen Falk neve és a lány eltűnésének dátuma állt. Akkor Falk csak úgy tudta elkerülni a börtönt, hogy Luke Hadler biztosított neki hamis alibit, ami mindeddig kettejük közös titka volt. Most azonban Falkban felmerül a kérdés, hogy van-e köze barátja halálának a húsz évvel ezelőtt történtekhez.
Ki ölte meg valójában a Hadler családot?
Luke Hadler előbb a feleségével és fiával végez, aztán önmagával is. Miután Aaron Falk szövetségi ügynök visszatér Kiewarrába a temetésre, kénytelen szembenézni azokkal az emberekkel, akik húsz évvel korábban kivetették maguk közül. Amikor azonban bevonják a nyomozásba, hamar elkezd kételkedni abban, hogy Luke volt az, aki végzett a családjával.
Harper a két bűnügy köré kanyarítja a rejtélyeket, amelyeket Aaron Falk a helyiek megvetésétől övezve igyekszik megoldani. A szövetségi ügynök, aki eddig csak sikkasztó, fehérgalléros bűnözőket üldözött, most megszállottként veti magát munkába, hogy megoldja a két esetet és ezzel találjon önigazolást a múltbéli eseményekre. Azonban nem egyedül kénytelen szembenézni a rejtélyekkel, hiszen a nyomozásban segítségére van Raco őrmester, az újonnan a városba költözött fiatal rendőr. A legtöbb krimiben a főhős kap egy segítőt, aki funkciója szerint folyamatos párbeszédben áll a főhőssel, így segítve eligazodni az olvasókat a nyomozás alakulásában (lásd. Dr. Watson, Hastings kapitány). Harper azonban nem éri be annyival, hogy sima sidekick-ként kezelje az őrmestert, hiszen őt legalább annyira kérlelhetetlen figuraként ábrázolja, mint Falkot. Raco az, aki elsőként bukkant rá a Hadler családra, és akit a helyszínen talált halott gyerek látványa még mindig kísért éjszakánként. A két karakter jól muzsikál együtt, kettejük kérlelhetetlensége pedig folyamatos hajtóereje a nyomozásnak.
Harper a regény történéseit egy erős atmoszférájú, fiktív kisvárosba, Kiewarrába helyezte. A városban már 2 éve nem esett az eső, a környező földeken nem marad meg semmilyen termés és az utak mentén is elhullott állatok csontjai aszalódnak. Míg a gyerekek napközben az iskolában lekonyuló szájú pálcikaembereket rajzolnak, addig esténként - egyéb szórakozás híján - a kocsmában gyűlik össze a város színe-java, hogy együtt merengjen a várost körülölelő száraz pusztaságról, ami rögtön nyomot hagy az emberben:
Érkezéskor, miután a kiürített költöztető furgon eltűnt a látóterükből, körbenéztek, és újra meg újra ledöbbentette őket a nyílt tér megsemmisítő tágassága. Kivétel nélkül mindig a tér sújtotta le őket először. Hogy ilyen irdatlan. Akkora, hogy bele lehet fulladni. Körülnézni, és nem látni egy árva lelket sem magunk és a horizont között furcsa és nyugtalanító élmény.
Azonban míg a hús-vér karakterek és a különleges környezet jól megágyaznak a cselekménynek, a sztori gerincét képező nyomozás miatt némileg keserű lehet a szánk íze. A könyvben nincsenek váratlan megfigyelések, meglepő következtetések vagy nagy logikázások, mint ahogy a klasszikus krimiktől megszokhattuk. Ehelyett a szereplők inkább addig-addig sündörögnek a bűneset körül, hogy szinte már maguktól derülnek ki a dolgok. Falkék rendszerint vagy találnak egy tárgyat, ami új fényben világítja meg a történteket, vagy esetleg valamelyik mellékszereplő kotyogja el a szükséges információt, amivel tovább tud lendülni a nyomozás. Az egész olyan érzést kelt, mintha az ügyet bármelyik rendőr képes lett volna megoldani, ha rászánja a kellő időt.
Bár ilyen szempontból a nyomozás kicsit esetelegesre sikerült, Harper ezt csavaros történetmeséléssel és ügyes dramaturgiával ellensúlyozza. A regény tele van különböző hosszúságú flashbackekkel, amelyek bár szétcincálják a főszál történéseit, mégse tűnnek ötlettelen, sablonos írói fogásnak. Ezek a visszaemlékezések inkább folyamatosan reflektálnak a főszál eseményeire, árnyalják és új kontextusba helyezik a regényidőben játszódó cselekményt. Az Ellie Deacon halála körüli jelenetek közül például több is visszatér a regény folyamán különböző szemszögekből, de úgy, hogy az események minden egyes alkalommal új jelentésréteggel gazdagodnak. Harper előszeretettel játszik azzal is, hogy a két idősík eseményeit párhuzamosan, montázs-szerűen mutatja be, így járatva csúcsra a jelenetekben rejlő feszültséget. Az ilyen és ehhez hasonló írói fogások adják meg az olvasóknak a rejtvényfejtés élményét és teszik az Aszályt igazán letehetetlen olvasmánnyá.
Umberto Eco A rózsa nevéhez írt széljegyzeteiben megemlíti, hogy a krimi berkein belül gyakorlatilag már csak azt a történetet nem írták meg, ahol az olvasó a tettes. Ennek megfelelően az Aszály vége sem tartogat olyan csavarokat, amiket ne láthattunk volna már korábban. Harper a rejtélyek feloldásánál inkább az emberi drámákra helyezte a hangsúlyt, így adva mégis hatásos és szívszorító lezárást a regénynek. A történet végén a szereplők ismét kénytelenek szembenézni a mit kellett volna tennem érzéssel és a saját bűntudatukkal, hiszen egy ilyen Ellie Deacon-féle ügyben mindenkinek van felelőssége:
A húsz év az tényleg húsz év, de egyes dolgokat nem lenne szabad a szőnyeg alá söpörni. Többek között Ellie Deacon ügyét. Ha valaki, ő aztán a város áldozata volt. Titkainak, hazugságainak és félelmeinek áldozata. Szüksége lett volna valakire.
Harper második regénye idén fog megjelenni, a kötetben pedig ismét Aaron Falk nyomoz majd. Érdekes lesz majd látni, mihez kezd Harper Falk szövevényes múltjának lezárása után és az erős kiewarrai miliő nélkül, de látva az alapozó regény erényeit, ebből akár még egy Jo Nesbø Harry Hole-szériájához hasonló sorozat is kikerekedhet.
