C
Camilla Läckberg: A prédikátor
Fordította: Torma PéterAnimus Kiadó, 2010, 316 oldal, 2790 Ft.
A prédikátor tulajdonképpen egy tisztességesen összerakott iparosmunka. Minden benne van, ami egy rendesen megírt krimihez kell. Rejtélyes gyilkosságok, évtizedek óta felderítetlen bűnügyek, majd hirtelen előbukkanó hullák, és persze egy szimpatikus fiatal nyomozó, aki a gyilkos utáni hajszában még mindenórás feleségét is elhanyagolja – a családi otthonba magukat napokra bekvártélyozó hívatlan rokonok és barátok kényére-kedvére hagyva őt.
Aztán van benne egy fura család (Hulték), kesze-kusza rokoni szálakkal. A família két ága évek óta háborúságban áll egymással, a szegényháziak fújnak gazdagékra, holott mindannyian Ephraim Hult, a híres prédikátor leszármazottai, illetve az ő hozzátartozóik – fivérek, unokatestvérek, sógornők. Útjaik régen szétváltak: az istenfélő és vagyonos Gabriel ugyanis nem nagyon keveredik néhai bátyja, Johannes csóringer és a rendőrök előtt korántsem ismeretlen pereputtyával.
Valami rejtély lappang tehát itt, régi családi sérelem, amelyet persze nem igazán teregetnek ki, amíg nem nagyon muszáj. Nem egy szószátyár fajta ugyanis a Hultéké – specialitásuk a kézrátétes gyógyítás. Persze már a biznisz se a régi, micsoda mák, hogy valamelyik kőgazdag híve az öreg Ephraimra hagyta annak idején a vagyonát.
Így tehát a családtagoknak most van mit a tejbe aprítaniuk (már akinek persze), közben lehet menteni az elveszett lelkeket, csellengő utcagyerekeket. Van tehát egy csomó titok házon belül is, ráadásul a rejtélyes hullák és a nyomtalanul eltűnt fiatal lány után kutató rendőrök útja is minduntalan valamelyik Hult-birtokra vezet.
A regény tehát elméletileg akár működhetne is, de mégsem van így. Olyan az egész, mint egy kiszikkadt svéd húsgombóc, kereknek kerek, meg elméletileg még az éhségünket is elveszi, de valahogy nem az igazi. Az egészből épp a lényeg hiányzik: az izgalom, hogy a tíz körmömet lerágjam, mire kiderül, hogy a gyanúba keveredettek sorából ki is az igazi gonosztevő.
Läckbergnél azonban lassan hömpölyög előre az események sorozata (dacára, hogy a rendőrök versenyt futnak az idővel), és ezen az sem segít, hogy a narrátor időnként visszaröpít minket 1979-be, a borzalmak tárházát igyekezvén az olvasó elé tárni, csekély sikerrel. S bár a szerző szándékait érteni vélem, a harmatgyenge flashbackektől csak még szaggatottabbá válik a sztori.
Mindezeken túl nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy az írónő a fjällbackai miliő kényszeredett ábrázolása közben mintha túlvállalta volna magát. Túl sok ugyanis az olyan mellékszál, ami semmit sem tesz hozzá a történethez, felesleges, és legfeljebb csak a karakterszámot növeli, ám a krimi élvezeti értékét nem. Ezek közé tartozik például a nyomozó sógornőjének nyomorúságos szerelmi élete, vagy hogy hogyan flörtölt vagy nem flörtölt az egyik rendőr a csinos tolmácsnővel. (Mindezeket ráadásul úgy, hogy a történet ezen szálai végül elvarratlanok maradnak. Nem mintha kár lenne értük.)
A könyvet végül az utolsó nagyjából hatvan oldal menti meg: pergő, lendületes, az obligát csavarral a végén. Kár, hogy ehhez el kell olvasni az első 250 oldalt is.
