A-
Arnaldur Indridason: Hidegzóna, Ford: Torma PéterAnimus Kiadó, Budapest, 2010, 255 o., 2490 Ft
Izland szigetének természetrajzi adottságai nem a legkedvezőbbek. Hol vulkánok törnek ki, hol a föld reng, aminek következtében repedések nyílhatnak meg tavak medre alatt. Mindez pedig nemcsak minket lep meg itt a kontinensen, hanem még a legtöbb izlandi is döbbenten figyel fel Arnaldur Indridason legújabb regénye, a Hidegzóna kezdetén arra, hogy az egyik Reykjavík melletti tó vízszintje apadni kezd. Márpedig a tó vize látványosan csökken, mégpedig azért, hogy felfedjen egy negyven évvel ezelőtti gyilkosságot. A víz alól tehát egy csontváz bukkan elő, ami egy régi, orosz lehallgató-készülékhez van kötözve. Az ügyet pedig az izlandi krimik kedvelőinek régi ismerőse, Erlendur nyomozó kapja meg.
Aki nincs többkötetes ismeretségben az izlandi rendőrség meghatározó, eltűnt emberekre szakosodott nyomozójával, annak sincs miért aggódnia. Indridason minden fontos információt megoszt velünk, hogy követni tudjuk a bűnügy mellett ugyanakkora szerepet kapó magánéleti szálakat: értelmezhessük a tényt, hogy a nyomozó lánya elvonón van, fiát meg sem ismeri, amikor egyszer csak felbukkan, és még azt is részletekbe menően felidézzük, hogy Erlendur hogyan vesztette el öccsét a hóviharban. A nyomozó nagy vonalakkal megrajzolt karaktere halványan emlékeztet Dr. House-ra: megszállottan kutat válaszok után, mogorva és látszólag nem valami emberbarát, de valójában persze a zord külső érző szívet takar. Őmellette a további nyomozók éppen csak felvillantott örömei-bánatai (megszületett szakácskönyv és meg nem születő gyermek) színezik a történetet – habár az éppen eléggé izgalmas lenne önmagában is. A nyomozás eleinte lassan csordogáló eseményeit ugyanis egyre-másra megszakítja egy nem megnevezett személy visszaemlékezése diákéveire az ötvenes évek Lipcséjében.
A történet végül is három bűnügyre fókuszál: a vízből kiemelkedő csontvázéra, egy elveszett férfi történetére, no és a lipcsei eseményekre, amelyek eleinte szocialista Erasmus-élménybeszámolónak tűnnek, később viszont igen komoly fordulatot vesznek. Nyilvánvaló, hogy a három szál összeér. Ahogy azt is rögtön sejtjük, hogy ha Erlendurt éppen az egyik elveszett férfi története izgatja mindennél jobban, akkor tényleg arrafelé kell keresgélni, még akkor is, ha mindenki más hülyének nézi emiatt. Olyan ez, mint egy Columbo-történet: nem az a kérdés, hogy helyes-e a nyomozó megérzése, hanem az, hogy ezt hogyan sikerül végül bizonyítani. Ebben a tekintetben Indridason jól szerepel: a történet tartogat egy-két csavart, amelyek a megfelelő pontokon elhelyezve okoznak némi meglepetést az olvasónak, azonban minden hiteles és logikusan következik egymásból.
A skandináv krimik esetében persze legalább annyira fontos a társadalomrajz és a hangulatok leírása, mint a konkrét bűnügy(ek). Jelen esetben a történet izlandi szálának nagy része a fehér éjszakáktól napsütötte, szokatlanul meleg nyári hónapok során zajlik. Így – habár tízoldalanként emlékeztetik egymást a szereplők, hogy az izlandiak mennyire hajlamosak a depresszióra, és az, hogy váratlanul eltűnnek és öngyilkosok lesznek, egyáltalán nem meglepő, sőt, mondhatni, népszokás –, mi most, az esős magyar nyárból nézve ezt nehezen tudjuk elképzelni. Az izlandi szép idő azonban arra szolgál, hogy ellentétet adjon a lipcsei szál örökké fagyos telének, amelyben még az izlandi cserediákok is vacognak. Az izgalmas társadalomrajz jelen esetben inkább itt jelenik meg, a besúgóktól terhes, Stasi irányította Kelet-Németország bemutatásával. Magyarországon éppen forradalom zajlik, Lipcsében viszont nem kérdés, hogy ki az úr. A megrögzötten szocialista gondolkozású izlandi fiú és a nagyon is rendszer-kritikus magyar lány szerelemre lobban, de a sorsukat nem kerülhetik el.
Indridason hatásosan írja le a rácsodálkozást, amellyel egy nyugatról érkező fiatal megérti végül, hogy mennyire diktatorikus az NDK szocializmusa. Szépen ábrázolja a megfélemlítést, a zsarolást, a pitiáner, hataloméhes alakokat, akik dönthetnek mások sorsáról. Egyértelmű, hogy a könyv legérdekesebb szála a lipcsei emlékek felidézése – és nem csak azért, mert a rengeteg Magyarországgal kapcsolatos utalás miatt kicsit jobban a sajátunkénak érezzük, mint a túl sok napsütés elől elfüggönyözött szobába menekülő Erlendur nyomozó életét. Míg a többi szálban sokszor önmagát ismétli a szerző, néha mintha nyújtani akarná a történetet, addig a lipcsei világ jól felépített, végig leköti az olvasót. Végül pedig a történet minden szála pontos szerkesztői munkával ér össze, és alkot egyetlen kerek, jól kidolgozott történetet. Mivel egy krimiben a legfontosabb a nyomozás és az izgalom, nyugodtan eltekinthetünk attól, ha a szereplők csupán egy-két markáns vonással lettek ábrázolva, és megnyilvánulásaik néha akár picit ellentmondásosak is. Végül is ezek a durván megrajzolt karakterek megállnak a lábukon és érdekesek így is.
A Hidegzóna tehát kezdő skandináv-krimi olvasóknak éppen úgy ajánlható, mint a műfaj tapasztalt szakértőinek. Jól összerakott, élvezetes regény. Nem mondhatjuk el róla, hogy olyan letehetetlen, mint egy Dan Brown-bestseller, de cserébe sokkal komolyabb alapokon áll, mint az amerikai szerző pörgős regényei. Szurkolunk Erlendurnek, hogy a következő kötetben megmentse a lányát és elmélyítse kapcsolatát hölgyismerősével. No és hogy további izgalmas bűnügyeket tárjon fel nekünk.
