Első mondat: Pine Cove-ban a szeptember olyan, mint a megkönnyebbült sóhaj, a lefekvés előtti ital, a megérdemelt szunyóka.
Nonszensz az egész. Teljesen elszállt karakterek, még őrültebb szituációk, agyament ötletek, harsány poénok, és akkora vadbaromságok, hogy a fal adja a másikat – szóval: Christopher Moore, ahogyan szeretjük. Kivéve, hogy a szaftos sztori ellenére mindebből ezúttal egy kicsit kevesebbet tudott kihozni, mint általában. Mondhatnám úgy is, hogy A Melankólia-öböl buja bestiája talán a legkevésbé jó könyve. De Moore a mai amerikai írók egyik (?) legviccesebbike, úgyhogy nála a „legkevésbé jó” még mindig egy felhőtlenül szórakoztató ámokfutást jelent.
A könyv Moore kedvelt fiktív kisvárosában, Pine Cove-ban játszódik (itt zajlottak első, magyarul még kiadatlan műve, a Practical Demonkeeping és A leghülyébb angyal eseményei is), és természetesen egy rakás bogaras, félbolond, különc karaktert mozgat. Köztük a helyi seriffet, aki úgy szívja a füvet, mint más a levegőt (plusz termeszti is), egy pszichiátert, aki egyik páciense öngyilkossága után lelkiismeretfurdalási rohamot kap, és minden betegének gyógyszerét placebóra cseréli, egy gyógyszerészt, aki halakra és vízi emlősökre gerjed (ez nem metafora), egy öreg, néger blues zenészt, aki nem szeret boldog és elégedett lenni, vagy egy bárpultos nőt, aki már minden lehetséges testrészét gépi alkatrészekre cserélte.
Christopher Moore - A Melankólia-öböl buja bestiája
Fordította: Pék Zoltán, Agave, 2014, 256 oldal, 3080 HUF B-
Ja, és ott van még a régi, olasz, meztelenkedős posztapokaliptikus mutánsfilmekben mellbedobással szerepelt egykori amazon sztárocska, aki a sztori egy pontján egy hatalmas prehisztorikus szörnyeteggel közösül. Amely szörnyeteg mellesleg talán azért jött, hogy elpusztítsa Pine Cove-ot. Vagy csak azért, hogy kufircoljon egy jót, ki a megmondhatója? Mindenesetre őszörnyűsége (aki egyébként egészen jófej) egyáltalán nem lóg ki a kétlábúak bizarr gyülekezetéből.
Moore-ban egyrészt az a jó, hogy simán képes megetetni az olvasóval bármilyen őrületet és agyatlanságot, mert nagyon is tudatosan építi fel karakterekeit és szituációit, és a legelszálltabb poén sem tűnik erőltetettnek vagy öncélúnak, mind szervesen illeszkedik a sztoriba és a szereplők jellemvonásaiba. Másrészt meg az a jó benne, hogy nem kell feltétlenül görcsölnie azon, hogy minél nagyobb baromságokkal álljon elő (bár gyanítom, hogy ezek egyébként is minden erőlködés nélkül, spontán fakadnak belőle), ugyanis egészen hétköznapi, természetes élethelyzeteket és dialógusokat is képes humorral megtölteni.
Az egyik pillanatban egy kutya sajátos szemszögébe helyezkedik, és azon át láttatja az olvasóval a világot, a másikban egy dinoszaurusz igyekszik meghágni egy tartálykocsit (a könyv egyébként helyenként igencsak… sikamlós, de mint Moore-nál általában, viccesen az), a következőben pedig egy meglett korú férfi és nő egyszerre bájos és humoros megismerkedése vár ránk.
És mégis… Az 1999-ben írt A Melankólia-öböl buja bestiájában a külön-külön nagyszerű szálak és karakterek kicsit nehezebben kapcsolódnak, a poénok valamivel ritkásabbak és kevésbé hatásosak, a puszta, komikus eszképizmus vadhajtásaiban rejlő potenciálnak nagyobb része marad kihasználatlan, mint Moore-nál általában. És nem az olyan – magához képest – „komolyabb” (mester)műveihez viszonyítva, mint a Biff evangéliuma vagy a Te szent kék!, hanem a többi, ehhez hasonló agyeldobáshoz mérve, mint A leghülyébb angyal vagy a Mocskos meló.
Vagyis: vicces, szórakoztató könyv ez, csak nem emlékezetes. Más kérdés, hogy sok író a fél karját odaadná érte, ha a legjobb formájában képes lenne írni egy ilyet.
