B+
Julia Franck: Miért nem küldtél az angyalok közé?
Geopen, 2009, 456 oldal, 3490 Ft.
Julia Franck német írónó negyedik, rangos elismerést (Deutscher Buchpreis) kapott regényében a család a kulcsszó. Egyrészt a műfaja miatt, ami ugyebár családregény, másrészt azért, mert a családról, a családokról szól. Méghozzá a sérült, működésképtelen, egymással vérségi kapcsolatban lévő, együttélésre kényszerülő emberek csoportjává redukálódott családokról. 1945-öt írunk, minden egész összetört.
Peter hiába vágyakozik az anyja szeretetére. Anyja, Alice rengeteget dolgozik, szabadidejében pedig inkább a katonákkal hentereg. Az anya vonatra száll, de a kisfiút magára hagyja egy állomáson. Erről ennyit. Ezek után egy Helene (becenevén Angyalka) nevű aranyos, szeretetéhes kislányra tér át az elbeszélő, aki – nem nehéz rájönni – minden bizonnyal Alice, a rideg ápolónő.
A gyerekét elhagyó anya a lehető legelmarasztalóbb megítélés alá esik, de ők is emberek, és a szörnyetegek sem voltak mindig azok, nagyon is emberek voltak ők valamikor. Ibsen annak idején még egy visszafogottabb befejezést is írt a Nórához (kiábrándul a férjéből, de gyerekek miatt vele marad), mert amikor először mutatták be színpadon, felháborodtak, hogy juthat ilyen egyáltalán az eszébe valakinek (vagyis dramaturgiai-lélektani szempontból lehetetlen, hogy egy anya elhagyja a gyerekeit). Pedig Ibsen drámája arról szól, hogy Nórát is meg lehet érteni.
A kis Helene nem kapott szeretet az anyjától – amit sajnos a fülszöveg is elárul−, ettől torzult a személyisége, képtelenné vált nemcsak az anyaságra, hanem a kötődésre, a szeretetre is. Ez viszont önmagában egy halom közhely, nem is ezt értékelem a legtöbbre a regényben, ami visszafogottan, takarékosan, csöppet sem hatásvadász módon érzékelteti Helene metamorfózisának lélektani hátterét és annak fejlődési állomásait.
A család(ok) a regényben nemcsak képletesen csonkulnak meg, hiszen Helene és nővére, Martha anyja elveszíti a fiúgyermekeit, aztán a lányok apja is meghal; Helene és Martha anyja már fokozódó idegi problémái miatt is kizáródik a lányai neveléséből; Helene elveszíti a vőlegényét, aki talán az egyetlen esélye lett volna arra, hogy újra képes legyen a kötődésre; Peter, Helene-Alice kisfia az apját, később az anyját is elveszíti. A sérelmek és veszteségek családi átokként öröklődnek, így a feltétel nélküli szeretetre és a bizalomra való képtelenség is. És ha ez önmagában nem volna elég, mire Helene felnő, Hitler is hatalomra jut, és az anyjuk révén zsidó származású lányokra kettős teher nehezedik: a családi-pszichés eredetű problémák mellé bekapcsolódik a társadalmi-ideológiai szál, azaz úgymond a társadalom kivetettjeivé válnak.
A náci ideológia azonban nem kap akkora hangsúlyt a regényben, és nem véletlenül: az elbeszélő nem a II. világháborúra, a háború és a holokauszt okozta traumákra összpontosít. Helene úgyszólván megússza, de még nővére, a leszbikus Martha is túléli a holokausztot, az anyjuk pedig jóval a deportálások előtt meghal.
Az elbeszélő stílusa az angyali Helene ördögi”Alice-szé változásával válik egyre kevésbé érzelemgazdaggá. Amikor a gyerek Helene – vagy Peter – szemével láttatja az eseményeket, érezhetően zaklatottabb a hangvétel, gyakoribbak a belső monológok; aztán egyre szenvtelenebbé, tárgyilagosabbá válik a szöveg stílusa. A párbeszédek pedig nem különülnek el egyértelműen a narrációtól, nincsenek gondolatjelek, és nem is mindig tördelődnek külön sorokba az egyes szereplők megnyilatkozásai. Mintha soha nem is hangzottak volna el, csak egy, a visszaemlékező ember fejében visszhangoznának, vagy mert a kötődésképtelen emberek világa ilyen nyomasztóan csöndes, mint akik beszélnek egymáshoz, vagy inkább egymással párhuzamosan, de nem mondanak semmit.
Ennek megfelelően semmiféle erkölcsi ítélet nem fogalmazódik meg a regényben, sem a szereplők javára, sem ellenük. Mindenki felmenthető, illetve senki sem , kivéve az autoriter és agresszív Wilhelmet, aki egyértelműen negatív figura.
Julia Franck egyébként nem az első ismert ember a családjában; felmenői között szobrásznő és tudós is akad. Az apja (kevésbé ismert filmrendező) vezetékneve pedig Sehmisch, mint a regénybeli Wilhelmé (és Peteré).
