A
Szergej Medvegyev: FodrásznőFordította: Kozma András, L’Harmattan Kiadó, 2010, 71 oldal, 1400 ft
Szergej Medvegyev alkotása ismertebb Magyarországon, mint a L’Harmattan Kiadó Repertoár-sorozatában (amely kortárs külföldi drámákat ad ki) megjelent másik sikerdarab, a Szerelmeslevelek Sztálinhoz Juan Mayorgától. A Fodrásznőt ugyanis a Debreceni Csokonai Színház olyan sikerrel mutatta be tavaly Viktor Rizsakov, a moszkvai Művész színház direktorának rendezésében, hogy a X. Pécsi Országos Színházi Találkozón rögvest meg is koronázták a legjobb előadás trófeájával, a főszerepet alakító Szűcs Nelli pedig a legjobb színésznő díjának büszke birtokosa lett.
Sorok írója nem látta az előadást (reméli, hogy lesz még rá alkalma, addig kénytelen beérni a könyv végén található fényképekkel), de a darab írott formájával való megismerkedés sem okozott neki csalódást. A Fodrásznő ügyes és szellemes módon újrahasznosított Csehov-mű a kétezredik év után, amin nagyobbakat lehet röhögni, mint mondjuk a Sirályon (bár kétségtelenül azon is lehet, sőt), meg elmerengeni közben, hogy hát az orosz lélek, ugye, hát az nem korszerűsödik soha már.
Medvegyev főhajszobrásza már nem hamvas lelkű és arcú lányka. Harminc és negyven között egyensúlyoz valahol: melankolikus szinglihordatag, magányos, munkája rutinjába merevedett vénlány, és mint mindenki, idült boldogságkereső-kórban szenved. Volt férje, Nyikolaj villámszereplése és a lány visszaemlékező monológjai alapján hamar kiderül, hogy szerelmi múltján komoly szeplők virulnak, de ő azért sem hajlandó átadni magát a kétségbeesés és kiábrándultság enyészetének. Vadul egy ismeretlen börtöntöltelékkel való szerelmes levélváltásba veti magát, s a feleséggyilkos Jevgenyij Irina rózsaszín víziójában fehér lovon ülő herceggé magasztosul, aki szabadulása után egyenesen Moszkvába galoppozik majd vele, mert itt, a lehangoló falusi sivárságban, amely mindenkit „lehúz, altat, befed”, ugyan mit is remélhet és mihez is kezdhet magával az ember (valahol hallottam már én ezt a Moszkvamániát, na hol is?). Csak ki kell bírni a száz napot, ami még hátravan, és helyregörbül a világ gyémánttengelye.
Persze sejthető, hogy az álomvilág-háló szövögetésének csúnya bukta lesz a vége, hiába szorítunk a bumfordi, szénfekete szemöldöke dacára kiszőkített, szakadatlan álmodozása közben minden férfit egyenkopaszra nyíró hölgyeménynek. A három nővér egyikének nevét öröklő, és Sárbogárdi Jolán-ismérvekkel is felruházott Irina tragikomikus lény, aki naivitásával, tiszta szívével és esendőségével nyeri el feltétlen szimpátiánkat, az őt körbenyüzsgő férfi-menazséria viszont már kevésbé szerethető. A helyi mozi plakátpingálója, az önmagát művésznek képzelő pszichopata Kolja, az örökös sültkrumpliszag-felhőben tébláboló kispolgár Viktor, a vén kéjenc mivoltát irritálóan atyáskodó stílusba csomagoló Alekszej Nyikolajevics mind Csehov köpönyegéből bújtak elő, csak látszólag téve át székhelyüket a 21. századba. Alig –alig reprezentálnak valamit az eltelt száz-százötven év változásaiból, ittfelejtett, lélegző, mozgó, beszélő múmiák egytől egyig, akik közül „egy sincs, aki ne hasonlítana a másikra… (…) csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak…”
A fodrásznő ízletes torta, ám több szelete is megkeseredik a szánkban. A megállott idő tragikomikus burleszkje a szingli nőt végül révbe – azaz igaz szerelemhez - juttató trend ellen poroszkál egy kvázi-tragikus intermezzót lezáró őszilégy-hepienddel, és közben búsan lobogtatja transzparensét, melyen az évszázada változatlan csehovi üzenet villódzik: lányok, 100 éve se jutottatok el Moszkvába, és bizony most se fogtok.
