Egyre kapjuk a recenziókat, most Cs. P. szövege került sorra, olvassátoK!
A
Alan Bennett: A királynő olvas
Fordította Rakovszky ZsuzsaMagvető Kiadó, 2009, 151 oldal 2490 Ft
Alan Bennett, a sikeres angol író, drámaíró, színész és humorista nevével Magyarországon eddig csak a színházban találkozhattunk; már a második szériáját játsszák a Tháliában az eredetileg BBC-sorozatként napvilágot látott Beszélő fejeknek. Nyomtatásban viszont ez a műve jelent meg nálunk először.
A ragyogó humorral megírt kisregény tulajdonképpen egy gondolatkísérlet: mi történne, ha a királynőt (igen, magáról II. Erzsébetről van szó személyesen) magával ragadná az olvasás szenvedélye, ez válna lételemévé? Mint az könyvből kiderül, Bennett is tisztában van vele, hogy a királynő összes palotája tömve van könyvtárszobákkal... szóval ha eddig nem lett könyvmoly a királynő, akkor nem sok remény van.
Esetleg a véletlen segíthet. Mondjuk ha a királynő kutyái elszabadulnának, és őfelsége egyszer csak a palota mögött kötne ki, a konyhai bejáratnál, egy könyvtárbuszban, amely – hát igen, mi tagadás... – a szemeteskukák mellett parkolna. A királynő udvariasságból kivenne egy könyvet, majd még egyet és még egyet, és egyszer csak azon venné észre magát, hogy állandóan olvas.
Könyvmollyá válni se könnyű azért, figyelmeztet Bennett. Kell egy bizonyos tájékozottság, ami a királynőnek kezdetben nincs meg. Találomra veszi le a könyveket a polcról. (Meg persze könnyű helyzetben van, kinevez egy titkárt, csakis arra a feladatra, hogy könyveket válogasson neki, és hogy teljes legyen az élmény, elolvassa és megbeszélje vele őket.) A királynő azonban hamarosan már ismerősen mozog a könyvek világában, jó érzékkel választ, és míg az olvasásnak végső soron egy könnyedebb hangvételű regény nyeri meg, hamarosan eljut arra a szintre, amelyen már a 13 kötetes Proust sem lehet kihívás.
Mindamellett rengeteget gondolkodik az olvasás értelmén, fogalmazgatja, mit is adnak neki a könyvek: segítségükkel rengeteget megtudhat a világról, megismeri az emberek valódi természetét, könyvolvasóként egyenlővé válik minden embertársával, a könyvek felgyújtják a képzeletét és csodálkozva veszi észre, hogy empatikusabb lett. Feltűnik neki például, hogy szándéka ellenére megbántotta a szobalányt. Eddig erre nem volt példa.
Lehet ennél szebb üzenete egy olvasásról szóló könyvnek? Szerintem nem, de sajnos a királynőt hamarosan a földre rángatja a kegyetlen valóság. Az egy dolog, hogy maga is úgy érzi, nincs az jól, hogy annyit olvas, mert semmi más nem érdekli, és főleg a protokolláris eseményeket unja mérhetetlenül, udvartatása, valamint országának vezető politikusai azonban egyenesen kirekesztő szándékot tulajdonítanak az új keletű hobbinak. Mert nem illik zavarba hozni tisztes alattvalókat a „Mit olvas ön éppen?” kérdéssel. Mi van, ha nem tudnak válaszolni. Még kínosabb ugyanezt a hibát egy másik ország politikusával szemben elkövetni. A közel-keleti helyzet kapcsán pedig tökéletesen értelmetlen a civilizáció bölcsőjéről merengeni, amikor itt komoly kérdésekről van szó, mint például a csatornázás. Hogy hova vezet a királynő könyvmániája, és milyen következményekkel fog ez járni országára nézve, azt persze nem árulom el, derüljön ki a könyvből.
Az eredeti cím (The Uncommon Reader – különleges, nem átlagos olvasó) szójáték, amely egyszerre utal Virginia Woolf művére (The Common Reader), a királynő társadalmi helyzetére, amely természetesen az elolvasott művek befogadását is befolyásolja, valamint a királynő által rekordsebességgel elsajátított páratlan olvasottságra és irodalomértésre. Én viszont, mint minden tekintetben átlagos olvasó, azért szeretem, mert magamra ismerek benne: én is így falom a könyveket, én is így írom a listákat, jegyzem fel a gondolataimat az elolvasott könyvekről, és én is nagyon rosszkedvű lennék, ha vonattal kellene utaznom, és elveszne a csomagom, amibe a könyveket pakoltam. És ezért biztatok minden könyvbarátot, hogy olvassa el.
