A két Sólyom

szomszédúr | 2009. március 31. |


Dashiell Hammett: A máltai sólyom

fordította: Faludi Miklós (1936)

Agave Könyvek, 2009, 224 oldal, 2480 Ft

Második Hammett-kötetét jelentette meg az Agave (az elsőben novellák voltak), egy érdekes csavarral. Nem fordították ugyanis újra az angolul 1929-ben megjelent A máltai sólyom című regényt, hanem előtúrták a Széchényi Könyvtárból a háború előtti magyar változatot, mert volt ilyen (az OSZK krimigyűjteményének szomorú sorsáról és az 1936-os szöveg elcserélt utolsó lapjairól az előszóban emlékeznek meg), és némi szöveggondozás után ezt adták ki újra. Nem gondolom, hogy azoknak van igazuk, akik rosszmájúan a szerzői jog lejártával – ha lejárt egyáltalán – magyarázzák ennek a fordításnak a használatát, a kiadónak egyértelműen sokkal fontosabb Hammett – meg az egész műfaj – annál, hogy ilyesmin spóroljon. Inkább a klasszikus magyar változat megőrzése lehetett céljuk, kérdés persze, hogy mennyire élvezhető a több mint hetvenéves szöveg egy krimi esetében. Elővettem ezért a 67-es, az Európa Kiadónál megjelent Lénárt Edna-féle fordítást, és egy fejezetet innen, egyet onnan olvastam.

A sztorit itt nem taglalnám, mindenki ismeri, főleg egy nagyértékű szobor és egy hazudós szépkisasszony (az Európa-kiadás fülszövege szerint: „kislányos modorú sexbomba”) körül bonyolódik. A regény és mindenekelőtt Sam Spade figurája a hardboiled – kemény – krimi alapvetése, bár leginkább olyan módon, ahogy a Whole Lotta Love vagy a Paranoid alapvetése a metálnak: nélkülük nem lenne, de ők maguk azért még nem teljesen azok. Inkább nézzük a könyveket, először kívülről.

Van, akinek nem tetszenek az Agavénak ezek a fekete-fehér borítói, szerintem jól felidéznek egy a hangulatot (sajnos a noir mellett a harmincas évek magyar filmjeit is, ami önmagában nem baj, sőt, de a fordítás szövegének ismeretében szerencsétlen asszociációkra adhat okot, ld. később). Mindkét kötethez a talán legismertebb képet használták fel Hammettről, az Európa-kiadáshoz azonban vagy nem tudták megszerezni a fotó jogait (bár nem tudom, ez akkoriban mennyire okozhatott problémát), esetleg nem állt rendelkezésre a kép nyomdai minőségben, mindenesetre a 67-es borítóra egy olyan, a fénykép alapján készült rajz került, ami álmatag zsúrfiúként ábrázolja a szerzőt, nekem pedig sok vidám percet szerzett:

Lénárt Edna fordítására az a jó szó, hogy korrekt, Magyarországon ilyennek ismerjük a krimit. A kérdés, hogy ehelyett vagy az újrafordítás helyett jó döntés volt-e kiadni a 36-os változatot? Az Agave előszava szerint Faludi szövege negyed ívvel (6-7 oldallal) hosszabb Lénárténál, pedig nem fordította túl a regényt. Ezzel azért lehet vitatkozni, vegyünk egy mondatot az első oldalról:

He said to Effie Perine: „Yes, sweetheart?”

Effie Perine, a titkárnője lépett a szobába. Spade megkérdezte:
– Mi az, drágám?
(Faludi)

– Tessék, szívem? – szólt Effie Perine-hez. (Lénárt)

Természetesen nem olvastam végig össze a három szöveget, és lehet, hogy ez pont egy szerencsétlenül kiragadott példa, de az biztos, hogy a Faludi-fordítás sok helyen borzasztóan körülményesnek tűnik. Lehet erre azt mondani, hogy viszont korhű, ami elfogadható érv volna, ha az angol szöveg is ennyire avítt lenne, de távolról sem az. A Faludi-fordítás egy-egy párbeszédét viszont mintha maga Sárbogárdi Jolán mondta volna tollba egy Kabos Gyula-film (erre a szerencsétlen asszociációra gondoltam fent) megtekintése után („Remek kislány vagy!”, „Eleven kis nőcske!” – ilyeneket mond Spade, sőt egyszer Dundy nyomozót „galambom”-nak szólítja. Joel Cairo pedig így mutatja meg vérző homlokát a rendőröknek: „Ezt tette velem! Tessék megnézni!” Sőt: „Pfuj! Újabb hazugság!”)

Olyasmit nem illik talán fölróni, hogy Faludi az amerikaifoci-labdát például „füleslabdának” fordította, akkoriban nem feltétlenül tudhatták, mi is az, de az Agave elgondolkodhatott volna egy kicsit keményebb szerkesztésen. Az előszó szerint egyébként is belenyúltak a szövegbe, hogy javítsák a „jelek szerint nem túl figyelmes” eredeti szerkesztő hibáit. A lényeg: maga az elképzelés nem rossz, és tényleg érdekes, milyen formában olvasták Hammettet itthon alig pár évvel az első megjelenés után, de önmagában nézve ez a fordítás sajnos éppen a rövid, kemény, és igen: szikár mondatok hangulatát nem adja vissza, ami pedig Hammett könyveinek egyik lényege.