A
Dilingó. Noran, 2008, 274 oldal, 2999 Ft.
Tíz, Nedelciu és Crăciun kivételével ma is élő román író kisprózája olvasható a válogatásban. Mint Esterházy Péter előszavából megtudhatjuk, az antológia nem a kortárs román prózáról kíván tájékoztatni minket, hanem az ún. nyolcvanasok nemzedékéről. Hogy ez pontosan mit is jelent, arról Virgil Podoabă utószava világosít fel minket; ez afféle irodalmi csoportosulás, tagjai értelemszerűen a múlt század nyolcvanas éveiben tűntek fel az irodalomban és nagyjából egy korosztályba tartoznak (az ötvenes években, egy-két kivétellel nem sokkal azelőtt születtek).
És ha a múlt század második fele az idő és a keleti blokk a tér, akkor nem feledkezhetünk meg annak az időszaknak a politikai-társadalmi berendezkedéséről. Nagyon óvatosan bánok ezekkel a fogalmakkal, mert az előismereteim kimerülnek a középiskolában tanultakban meg a szülőktől hallottakban; amikor ezek az írók kezdték a pályájukat, én még óvodába jártam, és a mienk volt az első általános iskolai évfolyam, amelynek kisdiákjai nem kötöttek kék nyakkendőt, három héttel iskolakezdés után meg már rendszert váltottak; nem mintha bármire is emlékeznék belőle, mert valószínűleg a képeskönyveimmel voltam elfoglalva. Úgyhogy mindig zavarban vagyok, ha az előző rendszerre visszatekintő, a közelmúlt történelmével elszámoló szövegeket olvasok, még akkor is, ha magyar szerzőtől származnak, mert míg például anyámnak bizonyos implicit utalások is egyértelműek, nekem néha bizony törnöm kell a fejem.
A ’89 előtti Románia ugyanis fel-felvillan a kötet novelláiban, akár úgy, hogy az a történet helye és ideje, akár a történelmi visszatekintés tárgyaként, legyen az cinkos összekacsintás vagy nyomasztó emlék. Ami érdekes, hogy nagyon halványan jelzik, ami ebben a korszakban a kulisszák mögött zajlott. Nem vallatószobákba vagy munkatáborokba vezetnek be minket az antológia szövegei, hanem elhagyott vidéki állomásokra (Ioan Groşan: Az éjszakai vonat), isten háta mögötti faluba, ahol távoli neonfény jelzi, hogy ez a huszadik század (Mircea Nedelciu: Utazás a szülőfalu körül), netán behavazott kisvárosba, ahol szenzációnak számít a bukaresti író érkezése, és a takarítónőtől a tanítókisasszonyig majd minden lakó neki gyónja meg, amiről suttogva sem ajánlatos beszélni − bár a gyónás ebben a kontextusban, azt hiszem, nem a megfelelő kifejezés (Petru Cimpoeşu: Jött egy író Bukarestből). E kor impressziói Daniel Vighi rövid, frappáns kisprózáin is, melyek néhány motívumot variálnak. Hasonlóak Viorel Marineasa írásai is, ám ezekben a történelmi kontextus tágabb. Ezt az időszakot ülteti át a hosszú utazás allegóriájára Mircea Pora is (Az utolsó interjú), mely novellában a riportműfaj csak ürügy, a kérdezett személy inkább saját magának vall. Jellegzetes életutat vázol fel az alcímben heroikus-erotikus-szatirikus-politikus-dramatikus-pikareszk elbeszélésként definiált Szeressetek, ha bűzlöm is (Radu Ţudulescu); a főhős, Floricel Laşcă az a tipikus figura, aki minden időszakban és politikai közegben tudott érvényesülni, mindenből hasznot húzott. A politikai-társadalmi szatíra csúcsa a szexualitás és az ideológia összefonódása: mialatt Laşcă a feljelentéseket írja, maszturbál, felesége, Safta pedig azzal híresült el az egyetemista fiúk körében, hogy aktus közben mozgalmi dalokat énekel; az ideológia talpnyaló, teljességgel önérdekből való kiszolgálása így aberrációba csúszik át. A szöveg helyenként bosszantóan dagályos stílusban íródott, amely a mellesleg szépírói ambíciókat dédelgető Laşcă dilettantizmusának paródiája. Alexandru Vlad novellájának (Úton a Déli-sark felé) hőse épp hogy megemlíti: bizonyos dolgokat titkolni kell, de a társadalomtól és – feltételezhetően – emberibb alteregójától elzárkózó, a hideg, a fagy végtelen magányában otthonra és önmagára lelő főhős érzelmi torzultsága véleményem szerint túlmutat a történelmi kor távlatán.
Szép szöveg, de engem nem nyűgözött le különösebben Crăciun Daphnisz és Khloé-interpretációja. Szórakoztató Cimpoeşu bibliai környezetbe helyezett eredetmítosza a káromkodásról, ám az esszéisztikus részek tudálékoskodásba hajlanak át, meg-megakasztva a történet sodrását.
Szándékosan hagytam a végére a címadó novellát, Mircea Cărtărescu Dilingóját (amelyet a nemrég elhunyt Csiki László fordított). Cărtărescu talán a legismertebb a kötet írói közül. A Dilingó egy tanárember zaklatott visszaemlékezése a gyerekkorára, valósággal tudathasadásba kergető lázálom. A tömbházban élő, napjaikat kisstílű kegyetlenkedésekkel és csúfolkodással kitöltő gyerekek közé csöppenő, furcsa öltözékével, víziókba illő, „szédítően magas” anyukájával és főleg különös, abszolút nem korához illő megnyilatkozásaival is kilógó új jövevényről nehéz volna eldönteni, próféta-e vagy maga az Antikrisztus. A kiközösítéshez vezető jelenetre – Iolandával, az egyik kislánnyal állnak meztelenül a fűtőházban, ami pedig ezután következne, azt megzavarja a többi gyerek – a csábítás, a kísértés és a bűnbeesés súlya nehezedik, a leskelődő gyerekek felháborodásában pedig az elvesztett ártatlanság felett érzett harag visszhangzik. Másrészt Dilingó zavaros, gyermeki vagy éppen elmebeteg-logikájú világnézete apokrif jövendölésnek hat, és a többi gyerekre hipnotikus hatással lévő mesedélutánok és erkölcsi tanítások is hasznosabbak, mint a lakótelep állatvilágának irtása. A házban lakó gyerekekből aztán felnőtt lesz, Dilingó pedig nyomtalanul eltűnik – lehet, csak annyiról van szó, hogy aki kilóg a sorból, azt bedarálják.
