A hatvan százalék

nyikolaj | 2010. július 14. |

C+

Jo Nesbø: Boszorkányszög

Animus Könyvkiadó, 2010, 400 oldal, 2457 Ft

 

Ionescót olvas? - szólított meg a mellettem ülő idegen a villamoson. Mosolyogva megráztam a fejem, majd megmutattam a borítót. Jo Nesbø, skandináv krimi, amúgy gondolom Nezbő. Korántsem biztos - válaszolta - voltam Norvégiában, próbáltam követni a kiejtésük. Szóval nem biztos, hogy „ő”. Olyan hatvan százalékos. – tette hozzá.

Nesbø mozgólépcsők mentén hirdetett könyve is csupán hatvan százalékos. S ezen a fordítás kuszasága és az elképesztően közhelyes borítóterv még rontott is talán. Hatvan százalékos, hiszen a detektívregények két fő változata közül - hangulatteremtő, kiváló ábrázoló képessége miatt - ugyan a nemesebb fajták közé, formája és megoldása révén azonban inkább az olcsó hatásvadász típusba tartozik.

A gyilkosságok maguk furfangosak és vérfagyasztók, vagy gusztustalanok - persze a filmvásznon látni hátborzongatóbbat -, a teljes megoldás - noha a gyilkos kiléte egy idő után valószínűsíthető - meglepő. Mégis lényegében megismételhetném Edmund Wilson Dorothy Sayers-szel kapcsolatos 1945-ös fanyalgásait: „Nem rossz ötlet egy gyilkos részéről, és Conan Doyle tudta volna, hogyan dramatizálja harminc szórakoztató oldalon. Ezzel szemben Sayers habozás nélkül felduzzasztotta háromszázharmincra.”

Nesbø könyve háromszázkilencvenöt oldal. Történetét harminc oldalra szűkíteni ugyan nem lehet, érezni mégis a csupán az olvasó terelésére szolgáló szakaszok és eszközök túlburjánzását. Mintha felvinné a hangsúlyt mondatai, sőt bekezdései végén, ám csak a legszükségesebbeket fejezné be. Azokat, amelyek a történethez kellenek.

Az írót ugyanis számtalanszor rajta kapjuk: következmények nélküli jeleneteket illeszt egymás mellé, csupán azért, hogy félrevezesse olvasóit. Ezeket a jeleneteket többnyire a szokásos billentyű kombinációkkal egy az egyben átemelhette volna a krimihétfő sorozatainak forgatókönyvéből. Bárhogy is, Nesbø ilyenkor elviselhetetlenül hatásvadász.

Másfelől néha - a kevésbé - olcsó hatásvadászat segíti is a cselekményt. A nyári hőségben döglődő Oslo képe, a befalazott asszony első oldalakon elmesélt története a mágia delejes ízeit kölcsönzi a könyvnek, ám e mögött a mágia mögött az északi emberek őrületig fokozott józanságát találjuk. Ez a kettősség igen jó alapja egy jó detektívtörténetnek, ami egyszerre kíván meg művészi kreativitást és az okoskodás felé tartó logikai elemző képességet az írótól. Vagyis két egymásnak látszólag ellentmondó, de legalábbis ellentétes irányú írói hozzáállást. Norvég lévén Nesbø tehát jelentős előnnyel állt neki az írásnak.

Kétségtelenül van atmoszférateremtő ereje, noha a hangulati elemek általában nem változtatnak regényének struktúráján és azok bármikor kihagyhatók vagy bővíthetők. Ilyen hangulati elem például a gyilkos monológtöredékeinek beollózása. A könyv vége fele ugyanis ezek nem tudni miért elmaradnak. Láthatóan több elképzelése is volt arról, milyen eszközöket használ majd és úgy tűnik fel, nem döntött határozottan egyik mellett sem.

Másfelől egyértelmű, hogy nem több műfajregényt írt egyszerre - egy boszorkányhistóriát, egy féltékenységi drámát. egyet sorozatgyilkosokról, egyet fegyvercsempészekről és egy vérbeli krimit -, hanem egyszerűen jókedvében és jó krimi íróhoz méltóan játszik az olvasóval. Mindenesetre emiatt valamelyest nehéz meghatározni a történet központját: központi helyszínét, központi alakját, alakjait. De ez egyáltalán nem baj hiszen az effajta detektívregény lényege éppen a remegő puskacső: a fókuszálni képtelen, kétségek között hánykódó főhős és töretlen elhivatottsága között támadó feszültség, amelynek izgalmát az író olvasóira ruházza át.

Ennélfogva természetesen Nesbø könyvének legizgalmasabb és legsikerültebb alakja egyértelműen Harry Hole, a nyomozó. Ő felismerhetően Philip Marlowe don quijote-i szélmalomharcát folytatja. A különféle detektívtörténeteket időrendben vizsgálva jól látható mára számos változáson ment át a világok közt lavírozó, sehova sem tartozó nyomokat kereső detektív figurája és Harry Hole alakjában eljutott az alkoholizmus végstádiumáig.

Az alkoholista, talajt vesztett, ám zseniális nyomozó telitalálat, ő a könyv egyetlen hús-vér szereplője. Persze alapvetően ez sem több mint klisé, Nesbø azonban Hole figurájának formába öntésekor remekelt. A filmvásznon is ritkán látni ennyire erőteljes alakot. Sajnos azonban a többi szereplő – talán az indok nélkül magára hagyott kövérkés pszichológust leszámítva – nem ennyire erőteljes. Még maga a gyilkos sem.

Mindezek után gonoszkodva lehetne idézni Graham Greent. Meghatározása szerint két negatív teremt meg egy pozitívot: a krimit egy nem-író írja egy nem-olvasónak. Azt hiszem, ez nem minden detektívregényre igaz. Jo Nesbø-nél azonban rezeg a léc.