B
Helen Dunmore: Ostrom
Európa Könyvkiadó, 2010, 370 oldal
Az orosz tél legendájának magasra lángoló tűzszínű zászlaját történelemkönyvek, szépirodalmi művek és oral historyk is lobogtatták: egy 2001-ben írt háborús regényben újra poentírozódik a motívum.
A szerző némi meghökkenésre okot adó módon egy Helen Dunmore nevű díjhalmozó angol költő- és írónő. Furcsa elképzelni, ahogy a szemerkélő londoni esőben a legendás orosz lélekről rója sorait, de úgy tűnik, a kulturálisan hordozza a mentalitást: sokmindent hitelesen interpretál, simán elképzelhető, hogy a nagy- vagy dédszülők még a fagyos Szibéria hófödte tájain melegítették a csáját a szamovárban.
Az Ostrom hatásosan felépített regény. Nincs narratív fejesugrás a háború szörnyűségeinek tengerébe, de komótossággal sem vádolható a felvezetés. Már az elején minden szar persze, ahogy az orosz irodalomban lenni szokott: a sztálinista rezsim tombolásának vad évtizedeiben járunk. Anna, a hősnő anyja korai halála miatt szakmai és magánéleti kényszerpályán mozog (félbehagyta az egyetemet és egy óvodában dolgozik kisegítő dadusként, hogy hatéves kisöccsét nevelje), apja, Mihail pedig nem az a hatalom által szívesen felkarolt kurzusírófajta, úgyhogy a láthatatlanná válás stratégiáját követve fejbúbig a békés családi alapegység szimulakrumába burkolóznak. A csengőfrász persze folyamatos, és nem is alaptalan, de a kolompot végül nem a nagy fekete autóból kiszállva rántják meg.
A németek lerohanják a Szovjetuniót, az olvasó számára pedig megkezdődik a borzalmak adagolása egyre nagyobb és nagyobb dózisban. Az első baljóslatú halál Kátyáé, az elkényeztetett tizenöt éves diáklányé, aki addig sem jut el, hogy felfogja, mi történik körülötte: de ez csak a kezdet, a szenvedésben változatos és gazdag étlap előétele. Az ostromgyűrű körbezár, és egyre visszaverhetetlenebbül támad a kétfejű szörnyeteg, az éhség és a gyilkos orosz tél, ami ezúttal nem az ellenségre mér halálos csapást, hanem sajátjait fojtogatja. Anna, a megsebesült apa, és Kolja, a kisfiú egy leningrádi lakásba húzódva készül fel a kibírhatatlanra, miközben szinte észrevétlenül jelenik meg az életükben Mihail régi szerelme, a betiltott színésznő, és egy fiatal orvostanhallgató, akik a szerelmi szálat csatlakoztatják a kapcsolati dinamikákhoz.
Az írónő nem ismer könyörületet, szinte mikroszkopikus élességgel mutatja be és az elviselhetetlenségig részletezi Éhség és Tél tábornok (Mihail egyik meséjének címe) nyomában járó agonizálásokat, testi és lelki gyötrelmeket: az olvasó a jeges szél fúvását, a hó arcba csapódását a saját bőrén, a dermesztő hideget a csontjaiban érzi. Itt elpusztul egészséges és beteg, kisbaba és öregember, megbomlik az elme, az enyészeté lesz a test. Az embernek csúfolt zombik agyonnyúzott bőröket szopogatnak egy cseppnyi élet reményében, jóízűnek találják saját csorgó vérüket, versztákon át vonszolnak ihatatlan, hullaszagú vízzel teli vödröt, és agyonverik egymást a legcsekélyebb megszerezhető javakért: de eszüket vesztik akkor is, ha a legnagyobb kincs, a lekvár néhány grammjára bukkannak valahol. A szenvedés utolsó előtti stádiumában a kollektív létezés kérdőjeleződik meg a bomlásnak indult agyban: „Talán az egész város álommá enyészik, és áttetszővé válik az éhezéstől. Még néhány nap, és ha megéri, képes lesz keresztüljárni a falon, száraz lábbal átsuhanni a Néva hullámain, és saját gondolatainak sebességével siklani Leningrád egyik sarkától a másikig.”
Dunmore kritikusai Virginia Woolfot és Tolsztojt emlegetik, én inkább Remarque hatását érzem, különösen a szerelmi jelenetekben: ez azt is jelenti, hogy a sokk kiheverése után megkapargatva a szöveget, a tapéta alól bizony kikandikálnak a repedések. Kicsit közhelytörténet ez, valljuk be, a sztori végig a hatásos és a hatásvadász vékony mezsgyéjén egyensúlyoz, ráadásul idén a második része is megjelent The Betrayal (Árulás) címmel, amiről inkább jut eszembe az …és azután (a Nyugaton a helyzet változatlan folytatása), mint a Háború és béke.
