A függetlenség hajnalán

A-

Irwin Shaw-Robert Capa: Izraeli riportok - Robert Capa 94 fotójával

Fordította: Résch Éva

Park Kiadó, 2009, 114 oldal, 4900 Ft.

 

Az Izraeli riportok a Park Kiadó Robert Capa-sorozatának a harmadik, egyben legrövidebb és a legnagyobb betűvel szedett része, amely már megint egy új borítóval jelent meg. A könyv Capa, és az Oroszlánkölykök írója, Irwin Shaw közös munkája, a tudosításokat az Orosz naplóhoz hasonlóan a sajtó (a New Yorker és a Holiday magazinok) felkérésére készítették. Capa ezúttal egy sort sem jegyez; az íróval ugyan együtt utazott, de tőle függetlenül dolgozott.

Az év 1949, a helyszín Izrael, egy évvel az állam megalakulása után. A függetlenségi háború (az első arab-izraeli háború) véget ért, hosszú idő után béke honol. A bevándorlók folyamatosan özönlenek a világ minden részéről, hogy elfelejtsék a régi, és megkezdjék az új életüket, és, hogy felépítsenek egy országot. Élelmiszerjegyek és több ezer éves múlt, kibucok és fejlődő nagyváros.

Nyitásként az állam egyéves születésnapja, ill. a háború megnyerése alkalmából rendezett katonai parádéról olvashatunk, majd sorra kerül Tel-Aviv, Jeruzsálem és Galilea. Shaw - aki akárcsak Capa, korábban is többször járt már a Közel-Keleten - tudta, hogy egy ilyen országban óvatosan kell bánni az örökérvényű megállapításokkal, inkább egyszerű, de pontos megfigyelésekre támaszkodik.

A függetlenség napi ünnepségen egy sokféle nyelven beszélő, különböző uniformisokban pompázó hadsereg vonul, szervezetlenség hiányában kisebb káoszba fordítva a dicső pillanatot. De az ijesztően fiatal katonákra nem haragszik senki, tudják, hogy nekik a kemény harc volt a dolguk, nem a kifogástalan csinnadratta. Elnézik a pilóták vakmerő manővereit is és senkit nem érdekel, hogy „a hadsereg, amely hét arab országot futamított meg, egy centivel sem tudott előrébb jutni saját hazája ujjongó népének ellenében.”

A „nyers, energikus, faragatlan, és csupa reménység” Tel-Avivet taglaló rész már nem a mosolygó, hanem a meggyötört arcokról szól. Olyan emberekről, akiknek a hősiesség és a tragédia közhelynek számít, külvárosi huligánokra emlékeztető fiatal tengerészekről, akik még a brit őrséget kicselezve szállították a menekülteket, de olyanokról is, akik alig várják, hogy feloldják a kiutazás korlátozását, és maguk mögött hagyják a „lármás, harsány, és hevenyészett” tel-avivi létformát. Shaw tartózkodik a nagy igazságok kimondásától, de az többek között még ma is érvényes, hogy ha New York nem Amerika, akkor Tel-Aviv sem Izrael, de az író ma már biztos nem hiányolná a jó éttermeket, és a luxus hiányára sem panaszkodna egy olyan városban, ahol a strandokat is ötcsillagos szállodák után nevezik el, mint például a közkedvelt Hilton Beach.

A „történelmi szentély létének” minden terhét megszenvedő Jeruzsálem viszont nem változott annyit az elmúlt hatvan évben. A város ugyan ma is több vallás szent helye, de továbbra is kettéosztott, az idegenvezetők ma is „kilopják mindenből az ünnepélyességet”, viszont a YMCA szigorú tornya alatt még mindig békésen játszik a különféle nemzetiségű ifjúság. Ebben a részben olvashatunk a térségben igen aktív ENSZ-diplomatákról, akik „olyannyira komolyan veszik a semlegesség etikettjét, hogy még az időt is megosztják az arabok greenwichi ideje és az izraeliek nyári időszámítása szerint”, de jellemző történet az angol nyelvű Palestine Post főszerkesztőjéé is, aki miniszterként már a hivatalos héber nyelv érdekében visszaszorítja az angol és az egyéb idegen nyelvek használatát.

Végül Galilea következik, az ország legészakibb területe, a kibucok és a szikár földművesek világa. Szó esik a németek alapította üdülővárosról, Naharyáról, és egy olyan film bemutatásáról is, ami egy, a háborúban később porig rombolt településről szól, és amit Shaw-ék a később két külön kibucot alapító túlélők társaságában néznek meg. Ha olvastunk Kardos G. Györgyöt, akkor ezek a részek remek kiegészítések akár az Avraim Bogatir hét napjához, akár a többi izraeli regényéhez.

Az Izraeli riportok bevallottan csak pillanatfelvétel, egy olyan térségben, aminek hatalmas múltja van, és napról-napra változik, többet nem is nagyon lehet várni. Olyan emberekről szól, akik most tanulják, hogy a béke legalább annyira fenyegető, mint a háború. Shaw néha nem is tudja, hogyan kommentálja a történéseket, mindenesetre lelkesedik az új államért, de távol áll a propagandától, nem is kötötték meg annyira a kezét, mint Steinbeckét az Orosz naplóban. Capa pedig mindenre kíváncsi, a háborút maga mögött hagyott, sötét múlttal sújtott, de reménnyel teli és tettre kész népről a kimondhatatlant is elárulja képeivel.