C+
Iain M. Banks: Ellentétek
Fordította: Gálla NóraAgave Kiadó, 2010, 375 o., 2980 Ft
A párhuzamos szerkesztésmód jellemzője, hogy előbb-utóbb, de legkésőbb a mű végén összeérnek az események. Az A történetszálon araszolgató daliás főhősről kiderül, hogy a B szál bánatos özvegyének férje, akit mindenki halottnak hitt, a C szál árvája az ő elveszettnek hitt gyermekük, a D szálon csaholó bánatos kiskutya meg a gyermek kiskorában elkóborolt házikedvence. Vagy valami hasonló. A szálak tehát összefutnak, mint a tej, mindenki találkozik mindenkivel, tisztázódnak a félreértések, elsimulnak a redők a hosszú várakozás évei alatt összeráncolódott szemek körül.
Itt nem fut össze semmi, hiába várjuk, bizonyos utalások alapján csak tippelhetünk, mi köti össze a két egymás mellett futó epizód főhőseit, esetleg elhisszük, hogy a történetek összetartozása mindössze az egyik narrátor (besúgó?) rögeszméje. A cím amúgy nyilván nem véletlen, az ellentétek halmozása a regény mozgatórugója.
A késő középkor nyomasztó atmoszférájába burkolózó királyságban Vosill doktornő, az uralkodó orvosa a protagonista. Ugyanabban az időben, egy másik birodalomban DelHadd, a kormányzó túlféltőnek tűnő testőre a másik hős. A világban háború dúl, majd rejtélyes gyilkosságok történnek, a kormányzó ellen merényletet kísérelnek meg, és hasonlók: sokáig igencsak homályos, mire fut ki ez az egész. A regény fejezetenként váltogatja a két helyszínt és hőst, a két szál két különböző elbeszélőtől származik, az egyik felfedi magát (ő Vosill segédje, a besúgó Oelph), a másik rejtőzködik, nem árulja el kilétét, bár személye néhány elejtett megjegyzés alapján valószínűsíthető.
A fő történetsémát a rendkívüliség és a kisszerű hétköznapiság között feszülő ellentét alkotja. Vosill doktor (bomba)női értelmiségi egy patriarchális, soviniszta hímvilágban, ráadásul igazi haladó szellem, így maradi környezetéből toronymagasan emelkedik ki: a másik szálon „futó”, racionális gondolkodású testőrt szintén hataloméhes és felszínesen ostoba környezete – valamint testőri feladataival kapcsolatos, a paranoiát súroló kötelességtudata – fojtogatja. Mindketten híven szolgálják urukat, és mindketten csalódnak. Mindkettőnél felmerül a gyanú, mégpedig erősen, hogy valamikor a múltban összetartoztak, és valójában nem ebből a világból valók.
Mindkét fejezetben nyomasztóan poentírozódik a nők kizsákmányolása (akik általában jóval különbek az ösztönvezérelt, fogcsattogtató hímnemnél), a férfibrutalitás és a nemi erőszak léte és lehetősége. A szereplők viszont sokszor ellentétesen értékelnek és cselekszenek, van például, aki a bosszút választja, a másik szálon más (bizonyos tekintetben az előző szereplő tükörképe) a megbocsátás mellett dönt, sőt, a forma egy helyütt azt is megengedi, hogy az olvasó döntsön a neki jobban tetsző, egymásnak ellentétes fordulatok között. Az a kézenfekvő sablon sem maradhat ki, hogy az ember mennyire kétlelkű: a szív, e furcsa konstrukció törésvonalának két oldalán megtalálható a szörnyeteg bestiális kegyetlensége, és a hozzá közel állók iránti gyöngéd szeretet, ráadásul a szent népuralom is foganhat vérben és bűnben, s alattvalóinak a választójogot megadó demokraták sem különbek feltétlenül, mint a despotának tetsző, atavisztikus hatalmukban dagonyázó felségek.
A bizalomról és árulásról szóló, DelHadd – az eredetiben DeWar, szellemes a magyarítás - által előadott tanmesék (melyek szintén ellentétes elméletek összecsapásairól és próbatételeiről szólnak, s állítólag Banks más regényeire épülnek – sajnos nem ismerem őket!) teremtenek többek között kapcsolatot a két világ között, utalnak a másik birodalomban élő doktor személyére. A narráció, a történetmesélés sokféleségével, az emlékezet megbízhatatlanságával, a világ ellentmondásosságával kapcsolatos elmélkedések posztmodern felé hajló értelmezéseknek engednek teret. Ugyanakkor Banks regénye valójában nem több mint szép, színes és jól összerakott blöff, a többletjelentés, melyről a narrátor beszél, ügyes svindli, egyszerű játszadozás az elbeszélés-technikával, meg azzal a kérdéssel, hogy kik is lehetnek a hősök és honnan érkezhettek, s ez a játék több helyütt bicsaklik, ficamodik, gellert kap. Az önzésről, az igazság relativizmusáról szóló elmélkedések és filozofikus betétek kissé leegyszerűsítettek, igazi rosszindulattal közhelygyűjteménynek is nevezhetők: persze ifjú olvasókról simán elképzelhető, hogy lelkesen isszák, netán jegyzetelik is Banks mélynek tetsző gondolatait, mert meg kell hagyni, a tálalás jó darabig feszült és ötletgazdag. De mivel végül semmi különös nem történik – egy csavarnak szánt, valójában jó előre sejthető fordulatot leszámítva, ahol a nők örökös megalázottságáért alapos revansot vesznek -, az érdekesnek ígérkező regényről elmondható, hogy hű marad az ellentét-koncepcióhoz. Azaz: unalmasként végzi be.
