A danbrownizmus margójára

florescu | 2010. január 12. |

B+
Matthew Pearl: Poe árnya, Fford.: Wertheimer Gábor

Gabo, 2008, 487 oldal, 2990 Ft

A magas irodalom és a szórakoztató irodalom szétválasztása bonyolult ügy. Rosszmájúak itt megjegyezhetik, hogy persze, hiszen az irodalom (és a kultúra) tanulmányozására szakosodott tudományágak képviselőinek is meg kell élniük valamiből – tegyük hozzá, ez nem egy minden tekintetben hamis kijelentés. Sokan egyetértenek azzal, hogy létező, azaz releváns a megkülönböztetés, a probléma ott kezdődik, hogy hatalmas szakadék tátong az ún. döntéshozók (irodalomtörténet-írók), illetve a – nem rosszértelemben vett – laikus olvasók (irodalmi fogyasztók) között. Ha utóbbiak azzal érvelnek, hogy a „jó könyv kikapcsol”, valóban semmi értelme annak, melyik könyv nyomán állítják mindezt – a könyv az olvasóért van, az olvasás során válik „láthatóvá”, az pedig már más kérdés, hogy mennyire versenyképes termék a könyv a számtalan konkurens médium szorításában, illetve az egyes médiumokat versenyeztető iparágak között zajló küzdelemben. Mégis, visszatérve az irodalomtudósok feladatához, egy ponton szükséges ítéletet hozni: akármilyen nehéz is teljesen elvonatkoztatni egy adott könyv olvasása során az addigi olvasmányélményektől, a beidegződést a minimálisra kell szorítani ahhoz, hogy meggyőző módon lehessen érvelni egy könyv sajátos értékei vagy hibái mellett. Mindezzel természetesen magamat mentegetem, lévén jelen könyv olvasása közben megpróbáltam (meg kellett próbálnom) elcsendesíteni a bennem fel-feltörő szakbarbárt. Hazugság lenne azt állítanom, hogy előítéletektől mentes végeredményre jutottam: a Poe árnya egy jól megírt regény.

A jól megírt regény nem egyenlő a jó regénnyel. Ez nem azt jelenti, hogy a mesterségként, illetve művészetként felfogott írás között értékrendbeli különbséget tennék, hiszen ezzel visszacsapnék a fentebb említett ellentmondáshoz. Ehelyett inkább azt hangsúlyoznám, hogy vannak zsenik, és vannak tehetségek (ez a különbségtétel egyébként Pearl regényében is előkerül), mindez viszont semmit nem jelent a végeredmény szempontjából: a zseni írhat penetránsan szar regényt, a tehetség pedig remekművet. Esetünkben arra sem vesztegetnék sok szót, hogy a Poe árnya hangzatos fülszövegének élén egy (természetesen dicsérő) Dan Brown-citátum található, illetve hogy regényünk abba a műfajba (krimi) tartozik, amelyet inkább a szórakoztató irodalom műfajai közé szokás sorolni. Pearl szövegében minden megvan, ami egy jó krimihez, tágabb értelemben pedig egy jó regényhez szükséges, de úgy érzem, hogy a szerző saját magának esett áldozatul.

A regény azzal kezdődik, hogy Poe meghal, illetve a főszereplő, Quentin Clark véletlenül végignézi a mester kiábrándító temetését. A botrányosan rövid idő alatt lezavart szertartás, a kevés megjelent, illetve a jelöletlen sír egy-egy döfés az ügyvédként dolgozó, és szabadidejében Poe-szövegekbe merülő Quentin számára, nem beszélve a halálhírt kommentáló újságcikkekről, amelyek meglehetősen sötét és negatív képet festenek a szerzőről. Quentin elhatározza, hogy a halál után szolgáltat igazságot, és a meglehetősen különös haláleset rejtélyes momentumainak kinyomozásával egyidejűleg rámutat Poe zsenialitására. A tervet minden körülötte álló ember ellenzi, de Quentin hajthatatlan: évekig tartó nyomozás veszi kezdetét, amely során hősünk szépen lassan minden oldalról elvágja magát a külvilágtól, ezzel párhuzamosan pedig ott találja magát Edgar Allan Poe rémtörténeteinek és detektívtörténeteinek terében. Úgy tűnhet, hogy az történik Quentinnel, mint Mr. Nash-sel az Egy csodálatos elmében, de a helyzet ez esetben jóval egyszerűbb. A főhős ugyanis rátalál arra az emberre, akiről Poe a szenzációs detektívet, C. Auguste Dupint mintázta, és vele együtt próbálja rekonstruálni Poe utolsó napjainak történetét. A problémát (és a regény szövegében kezdődő zavarokat) az indukálja, hogy Duponte mellett egy „másik Dupin” is feltűnik a színen. Dupin báró, Duponte ellenfele és negatív hasonmása nem az analitikus gondolkodás, hanem inkább a gátlástalan haszonszerzés híve.

A Poe árnya hemzseg az eredeti Poe-betétektől, a legtöbb citátum pedig a három Dupin-sztoriból, ezen belül is A Morgue utcai kettős gyilkosságból származik – az egyre nagyobb zűrben lévő párosnak az éppen ezért felfokozódó Poe-recepció nyomai mellett Poe történeteit is újra és újra kell olvasniuk. Eddig rendben is lennénk, hiszen Pearl regénye szigorúan a kontextusban marad, a záró megjegyzésekből kiderül, hogy a szerző tényleg szorosan ragaszkodott a különböző szövegnyomokhoz, ráadásul a Duponte-Dupin párharc még rá is vetíthető a fentebb említett szöveg ellentétére, amely ott Dupin és D. rendőrfőnök között feszül. Sokkal zavaróbb, hogy – a valósághoz igazodás kényszeréből adódóan – a regény nagyon zavarossá válik: Poe halálától Quentinék egészen a francia belpolitikáig jutnak, megszaporodnak a szereplők, több lesz az akciójelenet, de közben mintha Pearl még mindig Poe – halálakor betöltött – státuszán rágódna. Érthető, hogy a Poe árnya mint tulajdonképpen egy Poe-t (közvetetten) népszerűsítő szöveg maga is Poe korabeli népszerűsödéséről/népszerűsítéséről szól, de az alapul vett vélekedések néhol rendkívül ingatagok. Egy hasonló példa: a regény vége felé található egy szövegelemzés, amely feltárja Quentin számára A Morgue utcai kettős gyilkosság rejtett jelentéshálóját. Eszerint Poe elbeszélését allegóriaként kellene olvasni, viszont (akár az előző esetben) a felmutatott érdekességek egész egyszerűen „behalnak”: a látottak alapján az allegorikus olvasat illúzió.

Matthew Pearl birtokában van annak a technikának, amelynek segítségével jó regényeket lehet írni, jelen esetben viszont a (dícsérendő) adatgyűjtés, és a belőle kikerekített fikció nem férnek meg kényelmesen a könyv keretei között. Megkockáztatom, hogy ez nagyrészt nem zavarja az olvasást, a Poe árnya olvasmányos és bizonyos fokig olvasóbarát regény, de eljön az a pont, amikor az információhalmaz egész egyszerűen felduzzad, a regény végére pedig a megoldás nem ér fel akkora meglepetésként, amekkorát egyébként a sűrű narratíva sugall. Jól megírt regényről van szó, hiszen Pearl meggyőzően helyezkedik vissza Poe korába, a történetmesélést nem bontják meg anakronizmusok, ráadásul izgalmas kalandot is kreál, nem beszélve az izgalmas (intertextuális) játékról, amely minduntalan felidézi és beépíti a regénybe Poe szövegeit. Továbbá, a regény remek motivációul is szolgálhat a Poe-olvasáshoz, igaz a jelenlegi Poe-kultusz erre talán nincs is annyira rászorulva.

Ahhoz azonban, hogy a Poe árnyát jó regénynek tekinthessem, a szerzőnek kicsit meg kellett volna nyirbálnia a felgyűjtött dokumentációt, illetve kicsit lazábban kellett volna követnie azt. Nem szeretném, ha a jól megírt regény kategóriája értékítéletnek tűnne, ezzel nem kívánom sem lesajnálni Pearl könyvét, sem viszonyítani akármilyen más regényhez. Saját műfaján, saját keretein belül még apróbb hibái ellenére is megállja a helyét. „Igényes lektűr” – mondhatnám, bár félek attól, hogy a lektűr hallatán sokak máris a viszonyítgatás hálójában találják magukat. Kételyeimet rövidre zárva, egyúttal kerülve a félrevezető terminusok használatát, annyit mondok: ajánlott elolvasni.
 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Ez a könyv minden kérdésre válaszol, amit feltettél sörivás előtt, közben vagy után

Mark Dredge Sör mesterkurzusa az erjesztett ital karakterjegyeinek felismerése terén segít magabiztosságot szerezni, és abban is a segítségünkre siet, hogy megértsük, hogy kerültek oda.

...
Zöld

Csányi Vilmos: Biológiailag meg lehetne hosszabbítani az életet, de nem biztos, hogy érdemes

Csányi Vilmos és Barát József Jövőpánik Beszélgetések a lehetséges határairól című kötetében a jövő bizonytalanságairól beszélget tudományos igénnyel, így szóba kerül robotosítás, a közösségek átalakulása, szülőség és szerelem, de a biológiai határaink is.

...
Zöld

Az írók jóval a tudósok előtt ráéreztek az agy működésére – interjú a világhírű agykutatóval

Dr. Scott A. Small Alzheimer-kutató érdekfeszítően írt arról, miért tesz jót nekünk az egészséges felejtés. Szóba került Salman Rushdie elmepalotája, a kreativitás és a MI, az alvás és a társadalmi felejtés szerepe, illetve a pszichopaták és a csimpánzok is. Interjú.