A danbrownizmus margójára

florescu | 2010. január 12. |

B+
Matthew Pearl: Poe árnya, Fford.: Wertheimer Gábor

Gabo, 2008, 487 oldal, 2990 Ft

A magas irodalom és a szórakoztató irodalom szétválasztása bonyolult ügy. Rosszmájúak itt megjegyezhetik, hogy persze, hiszen az irodalom (és a kultúra) tanulmányozására szakosodott tudományágak képviselőinek is meg kell élniük valamiből – tegyük hozzá, ez nem egy minden tekintetben hamis kijelentés. Sokan egyetértenek azzal, hogy létező, azaz releváns a megkülönböztetés, a probléma ott kezdődik, hogy hatalmas szakadék tátong az ún. döntéshozók (irodalomtörténet-írók), illetve a – nem rosszértelemben vett – laikus olvasók (irodalmi fogyasztók) között. Ha utóbbiak azzal érvelnek, hogy a „jó könyv kikapcsol”, valóban semmi értelme annak, melyik könyv nyomán állítják mindezt – a könyv az olvasóért van, az olvasás során válik „láthatóvá”, az pedig már más kérdés, hogy mennyire versenyképes termék a könyv a számtalan konkurens médium szorításában, illetve az egyes médiumokat versenyeztető iparágak között zajló küzdelemben. Mégis, visszatérve az irodalomtudósok feladatához, egy ponton szükséges ítéletet hozni: akármilyen nehéz is teljesen elvonatkoztatni egy adott könyv olvasása során az addigi olvasmányélményektől, a beidegződést a minimálisra kell szorítani ahhoz, hogy meggyőző módon lehessen érvelni egy könyv sajátos értékei vagy hibái mellett. Mindezzel természetesen magamat mentegetem, lévén jelen könyv olvasása közben megpróbáltam (meg kellett próbálnom) elcsendesíteni a bennem fel-feltörő szakbarbárt. Hazugság lenne azt állítanom, hogy előítéletektől mentes végeredményre jutottam: a Poe árnya egy jól megírt regény.

A jól megírt regény nem egyenlő a jó regénnyel. Ez nem azt jelenti, hogy a mesterségként, illetve művészetként felfogott írás között értékrendbeli különbséget tennék, hiszen ezzel visszacsapnék a fentebb említett ellentmondáshoz. Ehelyett inkább azt hangsúlyoznám, hogy vannak zsenik, és vannak tehetségek (ez a különbségtétel egyébként Pearl regényében is előkerül), mindez viszont semmit nem jelent a végeredmény szempontjából: a zseni írhat penetránsan szar regényt, a tehetség pedig remekművet. Esetünkben arra sem vesztegetnék sok szót, hogy a Poe árnya hangzatos fülszövegének élén egy (természetesen dicsérő) Dan Brown-citátum található, illetve hogy regényünk abba a műfajba (krimi) tartozik, amelyet inkább a szórakoztató irodalom műfajai közé szokás sorolni. Pearl szövegében minden megvan, ami egy jó krimihez, tágabb értelemben pedig egy jó regényhez szükséges, de úgy érzem, hogy a szerző saját magának esett áldozatul.

A regény azzal kezdődik, hogy Poe meghal, illetve a főszereplő, Quentin Clark véletlenül végignézi a mester kiábrándító temetését. A botrányosan rövid idő alatt lezavart szertartás, a kevés megjelent, illetve a jelöletlen sír egy-egy döfés az ügyvédként dolgozó, és szabadidejében Poe-szövegekbe merülő Quentin számára, nem beszélve a halálhírt kommentáló újságcikkekről, amelyek meglehetősen sötét és negatív képet festenek a szerzőről. Quentin elhatározza, hogy a halál után szolgáltat igazságot, és a meglehetősen különös haláleset rejtélyes momentumainak kinyomozásával egyidejűleg rámutat Poe zsenialitására. A tervet minden körülötte álló ember ellenzi, de Quentin hajthatatlan: évekig tartó nyomozás veszi kezdetét, amely során hősünk szépen lassan minden oldalról elvágja magát a külvilágtól, ezzel párhuzamosan pedig ott találja magát Edgar Allan Poe rémtörténeteinek és detektívtörténeteinek terében. Úgy tűnhet, hogy az történik Quentinnel, mint Mr. Nash-sel az Egy csodálatos elmében, de a helyzet ez esetben jóval egyszerűbb. A főhős ugyanis rátalál arra az emberre, akiről Poe a szenzációs detektívet, C. Auguste Dupint mintázta, és vele együtt próbálja rekonstruálni Poe utolsó napjainak történetét. A problémát (és a regény szövegében kezdődő zavarokat) az indukálja, hogy Duponte mellett egy „másik Dupin” is feltűnik a színen. Dupin báró, Duponte ellenfele és negatív hasonmása nem az analitikus gondolkodás, hanem inkább a gátlástalan haszonszerzés híve.

A Poe árnya hemzseg az eredeti Poe-betétektől, a legtöbb citátum pedig a három Dupin-sztoriból, ezen belül is A Morgue utcai kettős gyilkosságból származik – az egyre nagyobb zűrben lévő párosnak az éppen ezért felfokozódó Poe-recepció nyomai mellett Poe történeteit is újra és újra kell olvasniuk. Eddig rendben is lennénk, hiszen Pearl regénye szigorúan a kontextusban marad, a záró megjegyzésekből kiderül, hogy a szerző tényleg szorosan ragaszkodott a különböző szövegnyomokhoz, ráadásul a Duponte-Dupin párharc még rá is vetíthető a fentebb említett szöveg ellentétére, amely ott Dupin és D. rendőrfőnök között feszül. Sokkal zavaróbb, hogy – a valósághoz igazodás kényszeréből adódóan – a regény nagyon zavarossá válik: Poe halálától Quentinék egészen a francia belpolitikáig jutnak, megszaporodnak a szereplők, több lesz az akciójelenet, de közben mintha Pearl még mindig Poe – halálakor betöltött – státuszán rágódna. Érthető, hogy a Poe árnya mint tulajdonképpen egy Poe-t (közvetetten) népszerűsítő szöveg maga is Poe korabeli népszerűsödéséről/népszerűsítéséről szól, de az alapul vett vélekedések néhol rendkívül ingatagok. Egy hasonló példa: a regény vége felé található egy szövegelemzés, amely feltárja Quentin számára A Morgue utcai kettős gyilkosság rejtett jelentéshálóját. Eszerint Poe elbeszélését allegóriaként kellene olvasni, viszont (akár az előző esetben) a felmutatott érdekességek egész egyszerűen „behalnak”: a látottak alapján az allegorikus olvasat illúzió.

Matthew Pearl birtokában van annak a technikának, amelynek segítségével jó regényeket lehet írni, jelen esetben viszont a (dícsérendő) adatgyűjtés, és a belőle kikerekített fikció nem férnek meg kényelmesen a könyv keretei között. Megkockáztatom, hogy ez nagyrészt nem zavarja az olvasást, a Poe árnya olvasmányos és bizonyos fokig olvasóbarát regény, de eljön az a pont, amikor az információhalmaz egész egyszerűen felduzzad, a regény végére pedig a megoldás nem ér fel akkora meglepetésként, amekkorát egyébként a sűrű narratíva sugall. Jól megírt regényről van szó, hiszen Pearl meggyőzően helyezkedik vissza Poe korába, a történetmesélést nem bontják meg anakronizmusok, ráadásul izgalmas kalandot is kreál, nem beszélve az izgalmas (intertextuális) játékról, amely minduntalan felidézi és beépíti a regénybe Poe szövegeit. Továbbá, a regény remek motivációul is szolgálhat a Poe-olvasáshoz, igaz a jelenlegi Poe-kultusz erre talán nincs is annyira rászorulva.

Ahhoz azonban, hogy a Poe árnyát jó regénynek tekinthessem, a szerzőnek kicsit meg kellett volna nyirbálnia a felgyűjtött dokumentációt, illetve kicsit lazábban kellett volna követnie azt. Nem szeretném, ha a jól megírt regény kategóriája értékítéletnek tűnne, ezzel nem kívánom sem lesajnálni Pearl könyvét, sem viszonyítani akármilyen más regényhez. Saját műfaján, saját keretein belül még apróbb hibái ellenére is megállja a helyét. „Igényes lektűr” – mondhatnám, bár félek attól, hogy a lektűr hallatán sokak máris a viszonyítgatás hálójában találják magukat. Kételyeimet rövidre zárva, egyúttal kerülve a félrevezető terminusok használatát, annyit mondok: ajánlott elolvasni.
 

TERMÉSZETESEN OLVASUNK
...
Zöld

Elszáll az agyad: tudományos, közgazdasági és filozófiai non-fictionok 2024 tavaszán

Hogyan látja az ember képzelőerejét Csányi Vilmos? Hogyan alakul át a világ, ha a politikai és hatalmi játszmák kiterjednek a világűrre? Miért kannibál a kapitalizmus? Hogyan dolgozik az idegsebész? És mit gondol az elidőzésről napjaink sztárfilozófusa, Byung-Chul Han?

...
Zöld

Mikor hasznos az AI az irodalomban, és miért nem cseréli le soha az embert?

A japán Rie Kudan megkapta hazája legjelentősebb irodalmi díját, majd elárulta, hogy a szöveg egy kis részét a ChatGPT nevű chatbottal generálta. Az eset nyomát áttekintjük, hogyan alakult az elmúlt két évben nagy nyelvi modellek és az irodalom viszonya, hogyan látják ezt az írók, valamint hogy mikor lehet hasznos eszköz az AI az írás során.

...
Zöld

Összekapaszkodva zuhanni – Így alakíthatod a klímagyászt felszabadulássá

Jem Bendell Mélyalkalmazkodás című, nagy port kavaró tanulmánya után új könyvében azt ígéri, hogy nemcsak segít szembenézni a klíma, és így a mai társadalom elkerülhetetlen összeomlásával, hanem a szorongás és a gyász megélése után segít új, szilárdabb alapokon újraépíteni az optimizmusunkat, életkedvünket.