A csinovnyik élete

kovacsbalint | 2008. január 04. |
C
Eugène Ionesco: A magányos. Barrus Kiadó, 2007, 175 oldal, 2450 Ft, fordította: Romhányi Török Gábor


Az olvasó néha elgondolkodik azon, vajon mi lehet annak az oka, ha egy nagy nevű szerző egy adott művét negyed évszázadnál is hosszabb idő alatt sem fordította senki magyarra, s nem adta ki egyetlen magyar kiadó sem. Lehet ilyenkor hosszan monologizálni a „könyvkiadás mai magyar állapotáról” is, és kétségkívül volna is benne igazság, ám érdemes az gyakorlatiasságot az elvek fölé helyezni. Elképzelhető ugyanis az is, hogy különböző okok miatt a könyvkiadók azt gondolták, nem érdemes kiadni – és az okok között ott van az is, hogy még a név nagysága sem tudja ellensúlyozni a könyv belbecsét. Pontosabban annak hiányát.

Ajánlott zene: mi más, mint Edith Piaf (Sous Le Ciel De Paris)


Ugyanakkor az olvasó sznobizmusa miatt azt mondja, örömteli, hogy a Barrus Kiadó kiadta a remek román-francia (ellen)színdarab-szerző egyetlen nagyprózai művét, A magányos című regényt – hiszen a sznob énje lehetőleg minden Ionesco-hoz mérhető hatású író minden egyes művét ismerni szeretné. A magányos viszont egy tipikus és a szó legrosszabb értelmében vett „első regény”. Ha szerzője nem szerzett volna már jelentős nevet drámái révén 1973-ra (A magányos keletkezésének évére), hanem e könyvvel kívánta volna megkezdeni útját a „regényíróság” felé, akkor vagy (jobb esetben) ő maga hagyta volna meg a kéziratot az asztalfióknak, vagy a francia kiadók dobták volna vissza sorra, mondván: van benne ígéret, de közel sem elég a kiadáshoz.

A magányosról a magát hozzáértőnek tartó recenzensek általában elmondják a belső borítón olvasott Nagy Igazságot: a regény egzisztencialista alapmű. Hangzatos állítás, s elsőre valóban értő kritikust feltételez, de mondjuk ki: korántsem igaz. Az egzisztencialisták irodalmi értelemben is kiváló alapműveit Sartre vagy éppen Camus írták meg, s bár gyakorló egzisztencialisták valóban kiolvashatják az ilyen gondolatokat A magányosból, az attól még nem lesz alapmű.

Története valóban az egzisztencializmus lecsupaszított filozófiájára épül (egyedül születünk, egyedül élünk és úgy is pusztulunk): szereplője nagy vagyont örököl, ezért örökre felhagy a munkával és saját lakásba költözik, mást azonban nem változtat életmódján. Kerüli a társaságot, s tevékenységi köre sem bővebb az evésnél, alvásnál és a felszínes újságolvasásnál – no meg az alkoholfogyasztásnál. Idővel pedig – vagy a magány, vagy az alkohol, vagy az általános depresszió, netán ezek elegye miatt – egy belső, szürreális és sosemvolt világban kezd élni. A minimális történettel persze nincs semmi baj, ennél kevesebből is lehet jó regényt írni; a gondok elsősorban az arány- és stílusérzékkel vannak.

A regény két élesen elkülönülő és egymásra szinte egyáltalán nem is hasonlító részből áll (az olvasó szerint legalábbis, Ionesco ezt nem jelölte, a szöveg a tördelés szerint egybefüggő): az első végtelenül részletes, hiperrealista leírás a francia csinovnyik mindennapjairól; a második pedig a szürreális „látomás” megjelenítése. Egy van, ami közös bennük: mind a kettő borzasztóan és feleslegesen hosszú.

Az első részben öt-tíz oldal után pontosan megértjük egyrészt azt, hogy milyen a főhős élete, másrészt pedig, hogy mit is akar az író közölni; a filozófiához nem értő és ezt folyvást be is látó kispolgár filozofálása pedig hasonlóan öt-tíz oldal után önismétlésbe fullad. Akár a szürreális részben: az első néhány oldal után a többi részletezés semmit nem ad hozzá ahhoz (a kevéshez), amit eddig is tudtunk, gondoltunk, éreztünk.

Mindennek ráadásul gondolatiságára és kivitelezésére is jól illik a közhely: szódával elmegy. Nem rossz, de közel sem újító. Nem stílustalan, de közel sem katartikus olvasmány. Szerencsésebb lett volna a Ionesco hazai alulreprezentáltságát jól felismerő kiadó részéről, ha szem előtt tartja: jelenleg nem kapható sem teljes, sem válogatott Ionesco-drámagyűjtemény, pedig egy ilyen valóban, és nem csak elméletben lenne kincse az olvasó könyvespolcának.