A
Erdős Virág: A merénylet, Palatinus, 2008, 232 oldal, 2200 Ft
Erdős Virág munkásságát a Lenni jó című kis könyvecske megjelenése óta kísérem figyelemmel. Ebben a rövid, kategorizálhatatlan írásokat tartalmazó művében a mesék álmos, meleg világát a mindennapok kegyetlenségével idézte meg, így a végeredmény egyszerre lett hátborzongató és megnyugtatóan ismerős, provokatív mégis ellenállhatatlanul szellemes. A következő, Másmilyen mesék címet viselő kötet parafrázisai pedig talán még a korábbi írásokon is túltettek, a szövegek továbbra is bizarr képi világa feszesebbé – ennek köszönhetően még valószerűbbé, átélhetőbbé – vált, anélkül, hogy megsérült volna az egymásra vetített jelentésszintek heterogén értelmezési hálózata. Ez a tendencia az Eurüdiké megjelenésekor vált nyilvánvalóvá: a szép lassan konvencionális formát öltő írások rendszerezettségükkel párhuzamosan megkomolyodtak, és a követhetetlen asszociációkat és indokolatlan üresjáratokat kiszorította a precíz narratíva. A szövegek ettől nem lettek kiszámíthatóbbak, sőt, az olvasóbarát írásmódnak hála a beazonosítható utalások a korábbiaknál lényegesen összetettebb rendszert alkottak.
A feltétlen csodálat egy szerencsétlenül sikerült színházi produkció megtekintéséig tartott. Nem tudom, hogy elő lehet-e adni Erdős Virág darabjait, a Merlin közönsége előtt feszengő társulatnak mindenesetre sikerült teljesen hazavágnia A merényletet. Az előadás során a párbeszédek erőtlennek, laposnak tűntek, és a közhellyé silányuló sorokon még a banalitásában is érdekes kelléktár sem tudott segíteni. Mintha ebben a szövegben valójában csak ennyi rejlene: amint kikerül a csodálatát leplezni nem képes befogadó vonzásköréből elveszti jelentőségét, és egyszerű blöffé, ügyes trükké változik. Ezek után a korábban dicsőített írások is sorban bedőltek, a részben külsővé tett nézőpont hatására az esztétikum felolvadt a bizonytalan értékítéletekben, és az egyértelmű fogalmakat a zavarodottság váltotta fel. Szűk másfél évvel az előadást követően, kezemben az Erdős Virág drámáit rejtő kis könyvvel kíváncsian vártam, hogy a szövegek tisztázzák-e önmagukat, vagy a félreértés válik meghatározóvá a szerző műveinek befogadásakor.
Négy drámát tartalmaz a kötet, köztük az inkriminált darab szövegét, amely egyben a könyv címadó darabja is. Ennek megfelelően természetesen A merénylet nyitja a drámák sorát, amit azonban, elkerülendő az újabb csalódást a végére akartam hagyni. Így visszafelé haladva elsőként a záródarabnak láttam neki, amely így meghökkentő felütésként és – a könyv egészének elolvasása után – tragikus lezárásként egyaránt funkcionált. Biztos vagyok benne, hogy ha a Madarak három vacak, de legalábbis középszerű szöveg társaságában került volna nyomdába, a kötet címe is Hitchcock öko-horrorját juttatná eszünkbe. Persze semmi köze ahhoz, már csak azért sem, mert sokkal félelmetesebb és nyomasztóbb, mint egy kisvárost terrorizáló madárraj: egy család abszurd tragédiája a madárinfluenza árnyékában. Vagy egy csapat komikusan nagyravágyó madár stílusparódiája. Talán mindkettő egyszerre, talán valami egészen más. A visszafojtott feszültséget és a félmondatok hiányzó részébe sűrített borzalom nyomasztó légkörét mindenesetre a korábban tapasztalt derűs hebehurgyaság nem oldotta fel. Ekkor még csak sejtettem, a hátborzongató finálé után azonban már biztos voltam benne, hogy a kifordított mesék egymásra vetített világai közül a drámákban az emberi kegyetlenség dominál. Nincs megnyugtató gyermeki narratíva, amely már jó előre kétségbe vonja a szövegek állításait, és nincs meg a lezárások biztonságos többértelműsége, ami a félreértés lehetőségét fenntarthatná. A Madarak esetében legalábbis.
Visszafelé haladva a második szöveg a Mara halála. Peter Weiss legendás darabjának (Marat/Sade) merész átirata számtalan értelmezési lehetőséget rejt magában, a feminista kiáltványtól a rémdrámáig bezárólag. A legfontosabb azonban, hogy az elméleti bűvészkedés ellenére végig izgalmas és érdekfeszítő. Az elnyomók fondorlatos önigazolása ellen harcoló fiatal lány tragédiája végig képes fenntartani a feszültséget, amelyet a felvetett problémák súlya és a szituációk banalitása közti távolság csak tovább fokoz. Talán az arányosság okozza, amely megteremti a vendégszövegek és a különböző terekbe szánt párbeszédek harmóniáját, talán a remek kompozíció, a megjelenítés és retorika hibátlan egymásba fonódása, hogy a szöveg egy pillanatra sem válik közhelyszerűvé. Lehet, hogy csak az elfogultság beszél belőlem, de a Mara halála tényleg remek szövegnek tűnik.
A Bliblia viszont – hasonló megfontolások alapján – aránytalannak és túlzónak tetszett. A megjelenítés erőltetett, a karakterek szimbolikája iskolás, a vendégszövegek (valójában a darab egy új művé összeállított önidézés) pedig didaktikussá válnak ebben a környezetben. Ezek önmagukban akár ellenkező előjellel is szerepelhetnének, de az összhatás mégis közepessé teszi a darabot. A fogyasztás, a verbális agresszió és a hagyománytalanság szentháromsága a mesék kiszolgáltatottságát idézi, de a groteszk példabeszédeket ezúttal nem ellensúlyozza a másmilyenség lehetősége. A háromszor három fülkére (képernyőre) osztott színpad világából nem menekülhetünk egy másik valóság irányába, mert a példázat nagyon is nyilvánvaló. Csak ez a borzalmas világ létezik – méghozzá bennünk, mindannyiunkban.
Végül A merénylet. Szerencsére a végére hagytam, így sokkal drámaibb volt a felfedezés, hogy Erdős Virág írásai mennyire erősek, és mennyire nem kívánkoznak színpadra. Egy gyengén sikerült előadásból persze túlzás lenne általánosítani, de a szövegek a korábban említett csalódástól függetlenül is szinte csak az előadástól való tartózkodásukban válnak értelmezhetővé. Ez leginkább A merénylet aszimmetrikus – mert kihallgatásszerű – párbeszédein látszik. A hátborzongatóan valószerűtlen jellemzések, amelyekkel a szereplők a merényletet „elkövető” lány kétes identitását próbálják megragadni élőbeszédben semmivé foszlanak. Amint akármelyik megszólalás egy stabil ponthoz kötődik elveszíti jelentőségét, egyedivé, vagyis megtörténté válik, és megszűnik az általánosított, mindenkor már-megtörtént jellege. Erdős Virág szövegeiben a borzalom mindennapossá, megszokottá válik. A dramatikus szöveg tökéletesen alkalmazkodik a korábbi írások világához, ahol a groteszk szereplők fantasztikumba ágyazott cselekvései egyediségükben válnak általánossá. Amit olvasunk, az mindenkivel megtörténhet, mert a hétköznapok rettenete mindannyiunkban ott rejtőzik.
