Az 1974-ben Szarajevóban született, görög és montenegrói felmenőkkel rendelkező Andrej Nikolaidis 2003-ban hívta fel magára a kritikusok figyelmét Mimesis című regényével, melyet Horvátországban, Boszniában és a liberális montenegrói értelmiségiek körében is osztatlan elismeréssel fogadtak, sodró lendületű prózájában a Thomas Bernhard-i stílusjegyeket ünnepelve. A három évvel később megjelent Fiam, amellyel a szerző elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, mind nyelvi-stilisztikai eszköztárát, mind világképét tekintve párhuzamba állítható a Mimesisszel, noha témájukat tekintve csak bizonyos pontokon mutatnak hasonlóságot.
A regények főszereplőit Konstantinnak hívják, mindketten aszociális, turistautáló, az életük történéseit rezignált nyugalommal szemlélő írók, akiknek egyetlen vágyuk, hogy észrevétlenek maradjanak. A Mimesis Konstantinja sorsfordító döntés meghozatala előtt áll, választania kell ugyanis a kínszenvedéssel teli, mégis fájóan csábító múlt, valamint a szerelemmel és egy jobb élet reményével kecsegtető jövő között, pontosabban: választania kell a háború nyomait még mindig magán viselő, egyszerre utált és szeretett hazája és az ismeretlent, a kalandot kínáló Nyugat-Európa között. A maradás és az elutazás pro és kontra érvei fölötti agonizálásból bontakozik ki a regény retrospektív, tragikomikus narrációja.
Andrej Nikolaidis: Mimesis / Fiam
Fordította: Rajsli Emese, Gondolat Kiadó, 2014, 252 oldal, 2542 HUF
A Fiam Konstantinja, fiatal korát meghazudtolva, látszólag túljutott élete sorsfordító pillanatain, aminek következtében már nincs mire várnia, nincs mit remélnie: a felesége pont most hagyta el, a szomszédban élő apjával, akit sosem szeretett és aki sosem szerette, évek óta nem beszél, így a napjait jobbára a reggeli maszturbálás és az esti ivászat tölti ki. Menekülve a segítőkész szomszédok lesajnáló pillantásaitól, akik az apja sokadik alkalommal kigyulladó birtokának lassú leégését szemlélik, kocsiba ül, hogy beutazzon Ulcinjba, ahol a város legkülönfélébb lakóival találkozik. Az éjszaka mámoros történéseinek hátterében mindig ugyanaz a téma, az apa-fia viszony problematikussága jelenik meg.
Az életrajz afféle álságossága, ami a magyar irodalomban a legszembetűnőbben talán Hajnóczy Perzsiájában érhető tetten, mindkét Nikolaidis-regény narrációjában visszaköszön, hiszen a Szarajevóban töltött iskolás évek, az etnikai zavargások miatti menekülés a nagyapától örökölt ulcinji házba, az újság- és regényírás nehézségeinek felidézése mind olyan elemei a szövegeknek, amelyek a szerző és a narrátor azonosítását implikálhatnák.
Az egyszerre tragikus és mégis szórakoztató, anekdotaszerűen egymásba fűzött történetek mellbevágóan őszintén mesélnek erőszakról, emberi ostobaságról, hősiességről, vallásról, filozófiáról, szerelemről és megbocsátásról. Ez utóbbi témát a Fiam narrátora egy egészen egyedi megközelítésben értelmezi újra. Konstantin pletykát hall az ulcinji téren: egy fiú meggyilkolta az apját, amiért az mindig mindent megbocsátott neki. A fiú kamaszként számos csínyt követett el, amik sosem vontak büntetést maguk után, hiszen a családfő meg volt róla győződve, hogy a szeretet, a megbocsátás és a támogatás hatására gyermeke magától meg fog javulni. Persze nem így történt, mivel minél nagyobb mozgásteret kapott a fiú, annál fajsúlyosabb kihágásokat követett el, amelyek láncolata a testvére haláláig vezetett el – mint utólag a rendőröknek bevallotta, ezek a tettek segélykiáltások voltak, arra vágyott ugyanis, hogy megkapja régóta megérdemelt büntetését, erre azonban sosem került sor. Nem tudta megbocsátani az apjának, hogy az megbocsátott neki. Egyetlen kívánsága maradt a fiúnak, miután feladta magát: az azonnali halálbüntetés.
Ami igazán izgalmassá teszi ezeket az epizódokat, az a heroikus pátosz teljes hiánya – ezekben a világokban nem léteznek valódi hősök, a törvény és a rend létjogosultsága is erősen megkérdőjelezhető, a Nikolaidis-univerzum egyetlen hatalmat legitimál csupán, ez pedig a zene, ami mindkét regény struktúráját meghatározza.
A Mimesis fejezeteinek témáját egy-egy, a fejlécen feltüntetett zeneszám határozza meg, amelyek egy kétoldalas kazetta dallistájává rendeződnek össze – ennek megfelelően vannak feltüntetve az A és a B oldal számai. A Fiam esetében az utalás még nyilvánvalóbb, hiszen ehhez a regényhez már egy 13 tételből álló soundtracket is mellékelt a szerző. Kétségtelen, hogy van valamilyen bús-szomorú, mégis megmosolyogtató dallama ezeknek a szövegeknek, amit a közhelyes igazságok kiforgatása, a rezignált hang és a kommunikált tartalom közti feszültség megteremtése és az egykori háború borzalmait máig elevenen őrző Balkán tapinthatóan pontos bemutatása tesz teljessé. Elsősorban ezen erényei miatt érdemes elolvasni a kötetet.
Szerző: Moller Barbara
