Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története
Kossuth Kiadó, 2013, 288 oldal, 3990 HUF
Jávorszky Béla Szilárd A magyar FOLK története – népzene, táncház, világzene című kötete gazdagon illusztrált és testes olvasmány, már kultúrtárgyként is igen hívogató. Ha egyszer kézbe vettük, nem könnyű visszatenni a könyvesbolt polcára.
Ha egy ideális világ venné körül, még azt is mondhatnánk, ezzel a kézben rendszeresen sétálhatunk be kedvenc lemezboltunkba, hogy a heti hallgatnivalót begyűjtsük. Zenerajongóként otthonunkban a helye, és nem csak akkor, ha folkisták, vagy a népzenét legalább kilométeren belülről szemlélők vagyunk. Milyen dolog az, hogy polcunkon ott figyelnek a kötetek, Miles Davistől a Doorsig, Iggy Poptól Bob Marleyig, vagy Hobotól Cseh Tamásig, de épp egy átfogó folktörténet hiányzik? Amelyben ráadásul nem is csak zenei-táncházas körök vannak felfestve, hanem kultúránk és történelmünk olyan szeletei, amelyekről már mindannyian hallottunk, ám ilyen összefüggésekben és vonalvezetéssel már kevesebben.
Jávorszky Béla Szilárd – akit Népszabadságbéli zenei tárgyú cikkei mellett olyan kötetek szerzőjeként, vagy társszerzőjeként ismerhetünk, mint az A rock története 1-2, az A magyarock története 1-2, vagy a két Szigetes könyv –, alapos és nagy tárgyi felkészültségével alkalmas volt rá, hogy feltérképezzen egy olyan világot, amelynek ő bevallottan inkább érdeklődő szemlélője, mint megszállottja, nem annyira táncházas fazon, mint inkább zenekarok rajongója, és aki első ízben a nyolcvanas évek elején csodálkozott rá az FMH-ban a Muzsikásra, és arra, hogy ilyen vehemenciával zenét játszani eddig csak rockandroll bandáktól bírt elképzelni.
Ez pont jó is nekünk, már ez a kívülállás, épp erre az attitűdre van szükségünk, egy jó tollú és nyitott pop újságíróra, aki regénnyi terjedelemben is olvasmányosan ír. Jávorszky Béla Szilárd pont ilyen, és az olvasmányoson nagy a hangsúly, mert szakkönyvből, pontos adatok tömegét és tudományos szakkifejezések garmadáját sorakoztató kötetekből könyvtárnyit lehet megtölteni. Ilyesmire azonban a nagyközönségnek semmi szüksége, miért is lenne, viszont szüksége lehet egy átfogó, színes-szagos kultúrtörténeti csemegére. Én például nem akadtam hasonlóra, bár keresgéltem, jelesül az előbb vázolt könyvtárnyi kiadványok tengerében, viszont rendre elakadtam a tudományos oldal-ezrek útvesztőjében. Jelen könyvet viszont nagy élvezettel olvasgattam, közben egy-egy ismerős, vagy ritkán hallgatott CD-t előtúrva, és újra vagy igazán rácsodálkozva.
A kötet első felében a népzene és néptánc jellegével, a falusi életben betöltött mindennapi szerepével ismerkedhetünk meg, és főleg az első gyűjtőkkel, illetve magával erre a ma már szinte teljesen eltűnt, elillant kultúrára való rácsodálkozással – ami ugyan falvak százaiban, akár ezreiben mindennaposak voltak száz évvel, sok helyen még néhány évtizeddel ezelőtt is. A rácsodálkozás és a felfedezés, valamint a felkutatás izgalma jól átjön, amin a tizenkilencedik század végén és a huszadik század első felében Vikár Béla, Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László átment. És az is, milyen útvesztőkön kellett átverekedniük magukat teljes elszánással a korabeli viszonyok közt, amikor a népi alatt mindenféle giccset értettek a városi kultúrfelelősök, csak azt az életszagú valamit nem, ami pedig párhuzamosan zajlott mindenfelé.
Érdekes ez a városi rácsodálkozás és felfedezés, mintha attól válna valami érvényessé és valóságossá társadalmi magas szinten, ha a kultúra megmondói, támogatói, és ítészei felfedezik, és arra rábólintanak. Ez aztán később is így volt, elképesztő, szinte fantasztikus az a heroikus küzdelem, amit a 70-es évek eleji táncházindulás kirobbantói véghezvittek, zenészi körből főleg Halmos Béla és Sebő Ferenc. (Sebőtől származik egyébként a címéli idézet, jelezve, hogy nálunk fennmaradt valami, amiről a többi országban már elfeledkeztek.) Ők mintegy belecseppentek olyasmibe, ami akkor ezerrel zajlott lelkes folklór-tudósok körében, akik viszont minden jóindulatuk és kimeríthetetlen energiájuk ellenére a laikus tömegekhez nem tudták mindazt eljuttatni, amit feltártak, katalogizáltak és amit nap mint nap kutattak.
Az olyan gyűjtők nélkül – akik rendszeresen utaztak Erdélybe, eleinte elsősorban Székre –, mint Martin György, vagy Novák „Tata”, nyilván semmibe nem futottak volna bele ezek a kezdő muzsikusok, ám megtörtént, már csak azért is, mert a világ akkor még szűkebb lehetőségeket kínált a legtöbb területen, és Sebőék például hallották, ha komolyabb minőségű népzenéhez akarnak hozzáférni, akkor fel kell menni Martin Györgyhöz, más lehetőség nincs. Ennek a hetvenes évek eleji táncházindulásnak és az a körüli hercehurcának, politikai labdázásnak a története a kötet talán legérdekesebb, és legrészletesebb fejezete, már csak azért is, mert nélküle nem is lenne érthető az egész.
Arányaiban tehát a táncházas indulásé és az ezt követő aranykoré a főszerep, de azért a kötet megszólít minden réteget, és nevesíti szinte valamennyi fontos résztvevőt, a hagyományőrző és mindenféle népzenét feldolgozó együttesek tucatjaitól egészen a ma ismert világzenei bandákig, és a folk-kocsmás nemzedékig. A húzónevek külön életrajzi oldalakat kaptak, amelyek szinte mozaikosra tagolják a kötetet, ez lehetne zavaró is, de nem, mert így az ember azt érezheti, ő is felfedező, és ráérős munkával kell felfejtenie a folklórt, anekdotákon, lemezcímeken, hangulatteremtő fotókon való merengéseken, és életrajzi bejegyzéseken keresztül.
Konkrét kontúrokat kap az is, mi az a magyar táncházas módszer, amit számos helyen átvettek a világon Amerikától Japánig, és ami 2011 novemberében felkerült az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára. A népzenéből eredeztethető, de legalábbis abból táplálkozó világzenei és etno-jazz felhozatal tárgyalása, zenekarainak számbavétele – bár a sarokpontok, jelentős bandák, előadók itt vannak – jóval kisebb terjedelmet kapott, mint a táncházas történet és a népzenekarok, de jól is van ez így, egyrészt mert nem lexikonról van szó, hanem a szerző saját ízlését is tükröző és ki-kimondó műfaji körképről, másrészt pedig, mint a címe is jelzi, ez elsősorban a magyar FOLK története.
Szerző: Rácz Mihály
