Bármilyen furcsán is hangzik, de egy propaganda-felkérésnek köszönhetően született meg az animációtörténet és a gyerekirodalom egyik legaranyosabb figurája: Zdeněk Miler az ötvenes évek közepén ugyanis azt a feladatot kapta, hogy rajzfilmben mutassa be a textilipar működését. Walt Disney hatására Miler mindenképp egy állatfigurát akart szerepeltetni a mesében, de kezdetben nem volt ötlete – a legenda szerint végül egy séta közben gyúlt szikra a fejében, miután megbotlott egy vakondtúrásban. A vakond nadrágja című rajzfilmet végül 1956-ban mutatták be, borzasztó sikeres lett, a közönség is szerette, a velencei filmfesztiválon pedig díjat is nyert. A Kisvakond összesen nagyjából ötven filmben szerepelt (Miler nevéhez körülbelül hetven cím kötődik, ebből is látszik, milyen magas ez a szám), ő maga pedig így vélekedett a figuráról:
„Sok időbe tellett, mire rájöttem, hogy a Kisvakonddal valójában magamat rajzolom. Ő az ideál, akinek lennem kéne. De nem érek fel az ideálhoz.”
1921. február 21-án született Kladnóban.
Filmes munkáit a 1942-ben kezdte, 1945-ben pedig Európa máig egyik legismertebb filmstúdiójának frissen induló animációs részlegéhez, a Bratři v tritku stúdióba került, ahol a korszak számos jelentős rajzfilmes szakemberével dolgozott együtt.
Nemcsak gyerekeknek készített filmeket. Első felnőtteknek készült animációja, A milliomos, aki ellopta a Napot központi alakja a gazdag, habzsoló, másokkal nem törődő kövér figura több esetben visszaköszön gyerekeknek szánt műveiben.
A kor lehetőségeiből adódóan alkotásai többnyire valamilyen propaganda eszközeként készültek, a legtöbb esetében mégsem érződik a didaktikus nevelési szándék. Valódi művészként, családapaként, ismerve a gyerekek igényeit és a nyugati alkotók, például a Disney stúdió munkáit, a gyerekek számára élvezhető, szerethető filmeket készített.
Meséiben nyíltan vállalja nézeteit, gyakran mutat rá a felnőttek – így a társadalom – hibáira olyan módon, amit a gyerekek is könnyen megértenek.
Első állatos rajzfilmje 1953-ban egy baromfiudvarban játszódott, aztán 1956-ban megjelent Kisvakond.
Bár a legtöbben a vakondot ismerik, Miler számos további mesét készített a tücsökről, egy kíváncsi kiskutyáról, egy kék cicáról, akit a mássága miatt csúfolnak, a világ leggazdagabb verebéről, aki végül rájön, hogy van fontosabb dolog is annál, hogy az összes mag a miénk legyen, egy hernyóról meg egy kisfiúról, egy rajzolt lány és egy jégvirágherceg szerelméről, sőt egyszerű négyzetekről és háromszögekről is.
A vakond világszerte népszerű lett; érdekesség, hogy a rajzfilmek szereplői az első szériát leszámítva nem beszéltek, és mégis bárki könnyen megérthette őket. Népszerűségét támasztja alá az is, hogy 10 éve az űrbe is őt vitte magával a NASA egy űrhajósa.
A közel 50 Kisvakond film mellé sorra készültek a könyvek is. A történetek megalkotásában Miler több alkotótárssal is együtt dolgozott: többek között Eduard Petiška költővel, Hana Doskočilová írónővel. Iva Hercíková írónő pedig a mai címén A kíváncsi kutyus című történetek születésekor dolgozott együtt vele.
Az első Kisvakond könyv 1971-ben jelent meg magyarul a Móránál Fazekas Anna fordításában, majd még ugyanebben az évben napvilágot látott A világ leggazdagabb verebe című mesekönyv Donászy Magda, 1973-ban A kíváncsi kiskutya szintén Fazekas Anna fordításában.
Miler könyveit a 90-es évekig a Móra, majd egy évtizedig a Helikon adta ki, végül a 2000-es évek elején a jogok visszatértek ismét a Móra Kiadóhoz.
(Forrás: Móra Kiadó)
Nekünk ezek voltak a legemlékezetesebb Kisvakond-pillanataink:
Urbánus kaland
Nem valószínű, hogy Zdeněk Miler ma ugyanolyan szabad kezet kapna a rajzfilmjei elkészítésekor, mint évtizedekkel ezelőtt. Például a nyúlgyereket premier plánban megszülő nyúlmama története nagy eséllyel nem vagy nem így készülne ma el, és utólag a Kisvakond mint festő is egy elég durva tripnek tűnik, viszont mégsem ezeket a meséket választottam, hanem a Vakond a városban címűt, valószínűleg a nosztalgia miatt, mert ez könyvben is megvolt otthon. Ha a városi elmagányosodásról kellene mesét mutatnom, ennél valószínűleg most sem találnék jobbat, hiszen egy gyerek számára annál szívszorítóbb és sivárabb kép valószínűleg nem létezik, mint amikor a Kisvakond, a nyuszi meg a sün egy fatönkön ücsörögnek a letarolt erdőben. A polgári engedetlenség mintapéldája, amikor köréjük épül a város, de ők továbbra is a rönkön pocolnak, míg csak egy markoló ki nem emeli őket, csak azért, hogy aztán egy panelház sokadik emeletén utaljanak ki nekik egy erdősített gumiszobát. Miler meséje egyszerre fricska és kritika, olvasóként és nézőként pedig végig drukkolunk a vakondnak és barátainak, akik a maguk módján győztesek akkor is, ha valójában soha esélyük sem volt arra, hogy a rendszeren változtatni tudjanak. (RO)
AHOJ!
Ha azt mondod: Kisvakond, én azt mondom: kék kertésznadrág és AHOJ! Gyerekként A vakond nadrágja volt a kedvenc részem, és bár anyukaként rengetegszer újranéztem lányommal az egész életművet, olyan üzenetekre bukkanva, amiket igazából felnőtt fejjel értettem csak meg, továbbra is ezt szeretem a legjobban. Megnyugtatott a dolgok menetének ritmusa, az elszántság és össznépi segítőszándék tettekben való megnyilvánulása, hogy a Kisvakond vágyálmából, a zsebes kantáros nadrágból – bármennyire is lehetetlennek tűnt az erdő kellős közepén – valóság lehessen. Mindehhez nem kellett más, csak megtalálni a megfelelő személyeket, felkeresni, illedelmesen üdvözölni, majd szépen megkérni őket erre-arra, végül pedig megköszönni a segítséget. A végeredmény pedig egy csodaszép, erdei kalákában készült nadrág, aminek elkészítésében minden egyes állatnak nélkülözhetetlen szerepe volt, mert van, amit csak ő tud, és senki más. Illetve egy boldog Kisvakond, aki nem csupán egy menő kertésznadrággal lett gazdagabb a nap végére, de annak tudatával is, hogy mindenre van megoldás, mert nincs egyedül, csak tenni kell érte, szépen kérni és megköszönni. A Kisvakond legeslegelső epizódja eredetileg „oktató”videónak készült – nálam elérte a célját. (SzK)
A Kisvakond a valóságot leplezte le
Egy kivágott farönkön egy papírral tiltakozik a vakond, a nyúl és a sün, majd cinikusan mindent ledózerolnak körülöttük, csak őket hagyják meg egy kis szigetnek. A Kisvakond a városban azért lehetett a legemlékezetesebb és egyben legparább rész, mert tök hétköznapi volt, egyszerűen ábrázolta, hogy az ember mindent átalakít, és ha kell, mindent elpusztít, a végeredmény meg borzasztó lakótelepi házak, őrület és embertömeg formájában valósul meg.
Zdeněk Milerék úgy meséltek, hogy a gyerekeket nem tartották másoknak, nem különböztették meg őket a felnőttekhez képest, ami mondjuk az amerikai mainstream rajzfilmekre egyáltalán nem volt jellemző. Valódi kérdések merültek fel valódi problémákkal, így emlékszem.
A Kisvakondék már akkor az embertelen növekedés ellen voltak, amikor ez a kultúrakritikai nézőpont meg sem jelent. A Kisvakond a városban azt is leleplezte, hogy milyen művi, hazugságokra épülő világot vagyunk képesek felhúzni magunk köré: a lakótelepi lakásban műfüvet raknak le, fákat és bokrokat festenek a falakra, végül felfújnak egy erdőt is. A lakás mikrokozmosza jól rezonál arra az elkpzelésre, hogy otthon a négy fal között mindenki azt csinál, amit akar, de ez a virtuális világ is leleplezi saját hazugságait.
A Kisvakondnak biztos köze van az ártatlanság elvesztéséhez, mert meseként nem építi az ideáltipikus világot, hanem lerombolja. (VL)
A legvadabb fantázia
A Kisvakond kalandjaihoz ma már nemzedékek tudnak kapcsolódni, és éppen ez a legszebb benne. A mesékből mindenkinek más-más emlék maradt meg: bizonyára a kultikus kék nadrág az, ami a legtöbb gyereknek beégett az agyába, de a sok-sok ötlet és vizuális játék is mély nyomokat tudott hagyni.
Szerintem az egyik legérdekesebb dolog a Kisvakondban, hogy az állatok – a nyuszi, az egér, a békák, a madarak, és persze maga Kisvakond – jellemzően az ember által elhagyott tárgyak (másnéven: szemét) miatt keverednek bele a legtöbb kalandjukba. Hol az erdő közepén hagyott, félig használt festékesdobozok, hol az út szélére kirepülő, örökké kattogó és berregő vekker, hol a kilyukadt slag okoz kalamajkát, amit meg kell oldani. És persze Kisvakond is azért szeretne nadrágot, hogy bele tudja tenni a zsebébe a kincseit: egy gémkapcsot, egy rossz szöget, egy darab cérnát, és egy törött tükröt.
A kedvenc epizódom is egy ilyen esethez kötődik, a legvadabb bulihoz, ami erdőben történhet: Kisvakondot tőrbe csalja a farkas egy szemétlerakat közepén, és alig tud elmenekülni. Csak az menti meg, hogy beleesik egy piros festékesdobozba, és a farkas megijed tőle. Ezután minden kis rágcsáló, madár és béka odagyűlik, játékból befestik egymást. De aztán itt sem állnak meg: átfestik az egész erdőt, a farkas pedig majd frászt kap, amikor másnap reggel felébred és meglátja, mi történt. Az eső aztán lemos mindent és helyreáll a rend.
Szerintem ez az epizód is jól mutatja, néha mennyire izgalmasan elborult tudott lenni a Kisvakond. A készítők fantáziájának semmi sem szabott határt, és pont ezt lehetett benne nagyon szeretni gyerekfejjel. (FK)