Vannak királyfik, akik néha félnek – és vannak királylányok, akik nem akarnak kedvesen mosolyogva arra várni, hogy egy herceg feleségül vegye vagy megmentse őket. A robotkirályfi lehet odaadóbb, mint bármelyik ember, a zsémbes királylány pedig igazán szívből szeretheti a királyfiját – akkor is, ha néha zsörtölődik!
Szakács Eszter mesekönyvében mindenki csak olyan munkát végzett, amit amúgy is szeretett; például vonatot vezetett, beteg állatokat gyógyított vagy meséket írt. Utána meg kikapcsolódásképpen társasozhatott, ugrálhatott trambulinon vagy gördeszkázhatott a parkban. Sehol a világon nem élt annyi boldog ember, mint abban az országban.
Szakács Eszter: A zsémbes királylány (részlet)
A zsémbes királylány a palotája kilencvenkilencedik szobájában lakott. A másik kilencvennyolc szoba lakatlanul állt, már ha pókokat, egereket és egy-két bágyadtan zümmögő legyet nem számítunk lakónak. Az ablakokat nehéz, molyrágta függönyök sötétítették el, hogy ha a királylány mégis betévedne valamelyik szobába, nehogy megpillantsa a nyüzsgő Király utcát a vidáman sétafikáló emberekkel, szökőkút körül kergetőző gyerekekkel, utcai zenészekkel és kürtőskalácsárusokkal. Merthogy a királylány utálta a belvárosi palota ablakából nézni a vidáman sétafikáló embereket, akárcsak a szökőkút körül kergetőző gyerekeket, utcai zenészeket és kürtőskalácsárusokat. Sajnos, a ház kilencvenkilenc ablaka közül kilencvennyolc a Király utcára nézett, csak a legutolsó nyílt egy kis betonozott, belső udvarra, melynek közepén egyetlen csenevész fácska tengődött. A királylány többnyire ott töltötte napjait, miközben megállás nélkül zsémbelt. Zsémbelt, ha a teája mellé zsemlét hoztak reggelire, mivel a kalácsot jobban kedvelte, és zsémbelt, amikor kalácsot kapott, és az nem volt kakaós.
Zsémbelt, ha a szobalány farmert készített ki neki reggel, hiszen ő a szoknyákat szerette, és zsémbelt, ha szoknyát adott rá, mert abban meg fázott a lába. Zsémbelt, ha nem akadt kedvére való műsorra a tévében, és zsémbelt, amikor mégis talált valamit, mert az biztos túl hamar véget ért.
Zsémbelt, ha esett az eső, zsémbelt, ha fújt a szél, még akkor is zsémbelt, ha az orrát jókedvűen megcsiklandozta a napsugár.
Olyan volt már az az állandó zsémbelés a palotában dolgozó embereknek, mintha egy kaptárnyi méh dühös zúgását, morajlását hallgatnák álló nap.
De ki szeret holmi zúgást, morajlást hallgatni egész nap? Ahogy telt, múlt az idő, szép lassacskán mindenki elszivárgott a palotából, és senki sem maradt, aki reggel megfőzze a teáját, megvajazza a zsömléjét. Egyedül maradt a pókokkal, egerekkel, fáradtan kóválygó legyekkel. Na, most aztán volt oka a zsémbelésre!
Amikor végül kifogyott belőle a szusz, úgy döntött, elmegy a munkaközvetítő irodába. Hiszen szüksége van valakire, akivel zsémbelni tud, s aki teát főz neki meg felhúzza a lábára a zoknit, mert zoknit húzni, azt nagyon utált. A munkaközvetítőben hosszú sor állt az ügyintéző előtt. Odafurakodott az ablakhoz.
– Megbízható, ügyes személyre van szükségem. Értsen a teafőzéshez, zsemlevajazáshoz. Meg a zoknikhoz – jelentette ki.
– Tessék a sor végére állni! – nézett rá szigorúan a szemüveges hölgy.
A királylány erre előhúzta ridiküljéből aranykoronáját, és dérrel-dúrral a fejébe csapta.
De a hölgy egyáltalán nem hatódott meg a koronától. Másodszor is erélyesen a sor végére utasította. Hozzászokott ő már a királyi leszármazottakhoz. Aznap is többen álltak az asztala előtt. És nem mindenki személyzetet keresett, de nem ám! Nem könnyű az élete manapság még a legelőkelőbbeknek sem.
A királylány kénytelen-kelletlen beállt a sor végére, és nézelődni kezdett. Egy idő után egész érdekesnek találta a munkaközvetítő irodát. Látott például egy állástalan bűvészt, aki, hogy elszórakoztassa őket, pénzt varázsolt elő az emberek füléből. De várakozott ott féllábú balett-táncos, sasszemű, ámbár víziszonyos tengerész,
meg egy könyvtáros, aki utálta a könyveket.
Szép lassacskán fogyni kezdtek a munkát keresők. A szemüveges hölgy mindenkinek talált valamit. A bűvészt volt a legkönnyebb elhelyeznie. Pillanatok alatt leszerződtette egy bankigazgató, aki a fal melletti székek egyikén várakozott megfelelő munkaerőre. Hja kérem, aki pénzt tud elővarázsolni ezekben a nehéz időkben, nem sokáig marad állás nélkül! A féllábú táncost elküldték művészeti tanácsadónak a Balettintézetbe, a sasszemű tengerészt céllövöldésnek a Vidámparkba, csak a könyvutáló könyvtárossal gyűlt meg az ügyintéző baja. Azért neki is talált helyet egy kisállat-kereskedésben. Az aranyhalak és tengerimalacok közt csak nem kell kézbe vennie egy könyvet sem! A végére csak egy kalózkendős fiú és a királylány maradt.
– Nos, fiatalember? Milyen munkát szeretne? – érdeklődött az ügyintéző.
– Ó, én bármit szívesen elvállalok – felelte szerényen a fiú.
– Újságkihordás, kutyasétáltatás, gyerekfelügyelet… – kezdte sorolni, amikor a háta mögött álló királylány közbevágott.
– Zsemlevajazás? Teafőzés?
– Mindig is magam főztem a teámat és vajaztam a zsemlémet – fordult hátra derűsen fiú.
– Megfelel – vetette oda rögtön a királylány a közvetítőnek. – Holnap kora reggel kezdhet is! Azzal lediktálta a címét, és hazament.
Másnap reggel Lali – merthogy Királyfia Lajosnak hívták a fiút – munkába állt. Első feladataként megfőzte a teát, majd zsemlével, vajjal és baracklekvárral bevitte a királylánynak.
Az persze rögtön fitymálni kezdte. Hogy aszongya, a tea túl forró, a vaj túl kemény, a híg kajszilekvár meg nini, folyik le a zsemle oldalán.
De Lali egyáltalán nem vette szívére a dolgot, kedvesen rámosolygott a királylányra, és közölte vele, hogy a teát néhányszor meg kell fújni, és már iható is, a hűtőből kivett vaj pedig megpuhul, mire megissza a teát. A lekváros zsemlén csak nevetett, szerinte pont úgy nézett ki, mintha láva csorogna alá egy vulkán oldalán. A királylány ezen majdnem elmosolyodott, de szerencsére még idejében észbe kapott, és sikerült morcos képet vágnia.
Reggeli után következett a zoknihúzás. A fiú kihúzta a zoknis fiókot, és sorban felmutatta a zoknigombócokat, hogy a királylány eldönthesse, melyiket szeretné felvenni. A sötétkék túl komor volt, a mackós túl gyerekes, a pöttyöstől jojózott a szeme, a csillagostól fejfájást kapott, a feketétől a frász kerülgette, a csíkosból meg csak az egyiket találták meg. Végül egy pár halvány olívazöld zoknit hajlandó volt felvenni, de azt meg véletlenül kifordítva húzta Lali a lábára, amin a fiú jót kacagott, a királylány meg azt tette, amit legjobban szeretett a világon; zsémbelt egy sort – ámbár közben mintha gyanúsan meg-megrándult volna a szája széle.
Majd Lali takarítani kezdett. Felkötötte piros kalózkendőjét, felmászott egy magas létra tetejére, és
partvissal kipókhálózta mind a kilencvenkilenc szobát.
A királylány lentről dirigált neki. Hogy jól forgassa meg a partvist a sarkokban, és jajjajjaj, ott szalad egy pók, üsse agyon azon nyomban.
De Lali fittyet hányt a dirigálásnak, egyik fülén be, a másikon ki, csak dolgozott tovább vidáman, és esze ágában sem volt agyoncsapni Pók uraságot, ahogy elnevezte, inkább a tenyerére vette, és udvariasan kitessékelte az ablakon.
No, így ment ez több héten keresztül. Lali minden munkát ellátott a palotában. Főzött, mosott, takarított, a királylány meg folyton a sarkában volt, és hangosan zsörtölődött vele, mert szerinte a fiú semmit sem csinált jól. Lalit nemhogy nem zavarta az állandó zsörtölődés, egy idő után egyenesen megnyugtatónak találta. Akár a patak csobogását, a tenger morajlását, a lomb susogását, a madarak édes énekét. Ha nem hallotta, szinte hiányzott neki.
Miután végzett a palota alapos kitakarításával, Lali sort kerített a kopár udvarra, melyre a kilencvenkilencedik szoba nyílt. Megöntözte és megmetszette a fácskát, amitől az rövidesen ki - virult. Még egy pár feketerigó is fészket rakott rajta. A fiú vásárolt egy csomó cserepet, virágládát meg palántákat, és
telerakta színpompás virágokkal az udvart, alig látszott ki alóluk a csúf szürke beton.
A királylány attól kezdve minden reggel a virágok illatára ébredt. Lalitól gyorsan megtanulta az összes nevét. Volt ott példá ul tátika, porcsin, lángvirág és pókliliom. Szokásává vált, hogy minden reggel elsorolja a nevüket, akár egy mondókát. Mire a kakasmandikóhoz ért, mindig jó kedve lett és el is mosolyodott – bár csak ha a fiú nem látta.
Egyszer aztán a királylány nagyon megbetegedett. Elkapott valami csúnya vírust, amitől teljesen elment a hangja. Nemhogy zsémbelni, beszélni sem tudott. Lázasan feküdt az ágyban és bágyadtan köhécselt, a Lali fiú meg literszámra főzte a citromos teát, cserélgette a borogatást a homlokán, és mesét olvasott neki, hogy könnyebben elaludjon. Azután visszatért a dolgához, de észrevette, hogy nem megy olyan jól a munka, mint addig.
– Hol a csudában hagytam azt a nyavalyás öntözőkannát? – vakarta a fejét az udvaron a virágok közt.
– Az ördög vigye el, hiszen fordítva raktam vissza a függönyt! – bosszankodott ablakpucolás után.
– Hát nem elfelejtettem megint mézes puszedlit venni? – dohogott a konyhán, miközben kipakolta a szatyorból a boltban vásárolt élelmiszereket.
Majd nemsokára rájött, mi a baja. Hiányzott neki a zsémbelés.
Meg a királylány is, aki most nem járt egész nap a nyomában.
Beletelt két hétbe is, mire a királylány teljesen felépült. Amikor egy reggel gyógyultan kinyitotta szemét, megpillantott egy pohárban egy kis csokor kakasmandikót az ágya mellett. Elmosolyodott, és orrához emelte a lila virágokat.
Amikor felkelt, mintha kicserélték volna. Ugyanis amíg erőtlenül feküdt az ágyban, és mást sem tudott, csak gondolkodni, ő is rájött valamire. Hogy nincs is kedve zsémbelni többé. Különösen nem Lalival. Ezenkívül az egész napos semmittevéshez sem fűlt többé a foga, mert a két hét alatt annyira, de annyira nem tett semmit, hogy úgy érezte, az abban az évben rá kirótt semmittevés-adagot az utolsó csöppig becsületesen felhasználta. Egyébként is sokkal mulattatóbb kertészkedni, bevásárolni, főzni, de még takarítani is. Főleg, ha jó társaságban van az ember. Nem akart már mást, csak öntözni a virágokat, hallgatni a csenevész fácskán fészkelő rigópár dalát, és nevetgélni Lalival, miközben segít neki a palota rendben tartásában. Még az is eszébe jutott, amíg lábadozott, hogy megnyithatnák a házat a látogatók előtt. Elvégre minden szoba tele van szebbnél szebb régi bútorokkal és festményekkel, melyekben gyönyörködhetnek az emberek.
Egy évbe sem telt, és új, sárgaréz névtábla került a kapura a zsémbes királylányé mellé. Ez állt rajta.
Merthogy addigra a többé már cseppet sem zsémbes királylány és Lali összeházasodtak, és attól kezdve boldogan kertészkedtek és takarítottak és vezették körbe a látogatókat együtt, amíg meg nem haltak.
(Valójában persze nem egészen így történt. A zsémbes királylány szeretett zsémbes királylány lenni, és esze ágában sem volt megváltozni. Na jó, talán egy kicsit mégis. Épp csak annyira, hogy hétvégén kimenőt adjon magának a zsémbességből, olyankor kedves legyen, és szókirakóst játsszon Lalival. Volt, hogy el is kacagta magát egy-egy viccesebb szó hallatán. Mint például a zergeboglár. Vagy a kenderpakóca. Néha azt sem bánta, ha Lali nyer. Sőt mi több, ettől mintha titkon még jobb kedvre derült volna. Megkockáztatom, ha valaki egy vasárnap délután bekukkantana az ablakon, kifejezetten boldognak látná, ahogy a nyelvét is kidugva kirakja a betűkből, hogy:
kacsurafolyondár.
Hogy nincs is ilyen szó? Hát, most már van!