A Sophie és a tetőjárók arra tanít, hogy merjünk gyerekek maradni
Forgách Kinga

A Sophie és a tetőjárók arra tanít, hogy merjünk gyerekek maradni

u18 d:book manó_könyvek katherine_rundell

kblog_u18_2_3.jpg

Kevés annyira eredeti és fantáziadús ifjúsági könyv jelent meg mostanában, mint Katherine Rundell regénye, a Sophie és a tetőjárók. A számos díjat bezsebelt történet kalandos és fordulatos, miközben kifejezetten szabad és nyitott gondolkodást képvisel. Szereplői egytől egyig rendkívül egyediek, sőt, talán kissé furcsák is, de az eszük, a bátorságuk és a hatalmas szívük miatt minden bogarasságukkal együtt szerethetők. Az árva Sophie sorsát elmesélő regény a gyerekek nyelvén szólal meg, párbeszédeinek tiszta őszintesége sokszor megnevetteti az embert. Közben pedig tele van izgalmasabbnál izgalmasabb ötletekkel is, csupa olyasmivel, ami még a felnőttek képzelőerejét is beindítja. 

Katherine Rundell: Sophie és a tetőjárók

Fordította: Abrudán Katalin, Manó Könyvek, 2019, 328 oldal, 2966 HUF

 

A Sophie és a tetőjárók főszereplője egy kislány, akire első születésnapja reggelén egy csellótokban, kottákkal betakargatva találnak rá a La Manche csatornán. Mint utóbb kiderül, Sophie egy borzalmas hajóbaleset túlélője. Az árván maradt gyereket egy kissé bogaras, de csupaszív tudós, Charles menti ki a vízből, aki egyből úgy határoz, hogy a csellótokkal együtt befogadja és felneveli a kis jövevényt, egyszóval a gyámja lesz.

– De hiszen ez egy kisgyerek! Maga meg egy férfi!

– Hölgyem, a megfigyelőképessége lenyűgöző – mondta erre Charles. – A szemorvosa büszke lehet önre.

– De hát mit fog kezdeni vele?

Charles megrökönyödve nézett rá.

– Szeretni fogom!

Sophie és Charles ezután egy család lesznek, bár nem éppen a szokványos fajtából. Esti mese helyett Shakespeare-t olvasnak, ha nem találnak tányért, a világatlaszból eszik meg a vacsorát, és szívesen hagynak egymásnak üzeneteket az otthonuk falain. Sophie persze nem szenved semmiben hiányt, de ezt nem egészen így látja a Gyermekfelügyelőségi Hivatal alkalmazottja, Miss Eliott, aki sem a csellózást, sem a könyveket nem értékeli túl nagyra, ellenben sok mindent helytelenít, például Sophie öltözködését, vagy hogy nem tudja a katekizmust. Éppen ezért, amikor Sophie tizenkét éves lesz, puszta jószándékból úgy határoz, hogy elveszi a gyereket szeretett gyámjától és helyette inkább árvaházba küldi. Az igazi kalandok ekkor kezdődnek, Sophie és Charles ugyanis nem adja be a derekát, hanem úgy döntenek, Párizsba szöknek, már csak azért is, mert a kislány a csellótokjában egy olyan nyomra bukkan, ami azt sugallja, hogy az édesanyja onnan származhatott, így titkon abban reménykedik, hogy a francia fővárosban megtalálhatja őt.

A Sophie és a tetőjáróknak nincs olyan üzenete, tanulsága, amit sulykolna az olvasóba, de a könyv mégis minden mozzanatával a szabadságba és a képzelőerőbe vetett hitet képviseli. Charles nem éppen tankönyvi szülő, nem szab határokat Sophie számára, helyette partnerként kezeli. Az egyetlen nevelési irányelve a szeretet, mondjuk ez éppen elegendőnek bizonyul.

– De miért nem szóltál legalább, hogy elmész?

– Nem lehetett, azt hittem, hogy nem fogsz elengedni.

Charles elvette Sophie-tól a bögrét, belekortyolt, aztán visszaadta neki. Mindezt egy hang nélkül. A szemöldökét annyira felvonta, hogy már szinte a feje tetejére szaladt.

– Elengedtél volna? – kérdezte Sophie.

– Persze.

– Ó! – Sophie-t elárasztotta a bűntudat.

– Legalábbis remélem, hogy elengedtelek volna. – Charles még egyet kortyolt a bögréből. – Az is lehet, hogy nem. Nem tudom. A szeretet kiszámíthatatlan dolog.

A könyv második, Párizsban játszódó részében viszont felbukkan egy meglepő téma: a hajléktalanság. Persze ez sem úgy, ahogy elsőre gondolnánk, hanem sokkal rafináltabban, a fantázia eszközeivel megjelenítve. Sophie a szállodai padlásszobájából ismerkedik meg azzal, hogy milyen is egy város felülnézetből és milyen titkokat rejtenek a háztetők. Itt ismerkedik meg a „tetőjárókkal” is, vagyis azokkal az árva gyerekekkel, akik feltalálva magukat az utcák helyett Párizs házainak tetején rendezkedtek be az életre. Sophie, aki – a szökése miatt a rendőrség elől bujkál – maga sem nagyon mehet ki az utcára, így összebarátkozik a tetőjárókkal, akiknek még arra is van pár ötletük, hogyan lehetne megtalálni az édesanyját.

Katherine Rundell könyvében az a jó, hogy nincsenek benne lehetetlenek. Az egyik leggyakoribb mondat, ami a szereplők szájából elhangzik ez: „Az ember sose hagyjon figyelmen kívül egyetlen lehetőséget sem”. A Sophie és a tetőjárók azt sugallja, hogy érdemes kitartónak lenni és érdemes nem betagozódni a felnőttek beszűkült, korlátokkal teli világába, amely szürke és végtelenül unalmas. Helyette arra buzdít, hogy merjünk hinni önmagunkban és abban, hogy mindig lehet megoldást találni a problémákra. „Rendkívüli dolgokban hinni nagyon nehéz. És benned megvan ez a tehetség, Sophie. Soha ne veszítsd el!”