Azt hiszed, hogy ismered a régi meséket? Tévedsz. Semmit sem tudsz róluk. A Jók és Rosszak Iskolája című népszerű sorozat szerzője, Soman Chainani ezúttal tizenkét klasszikus mesét írt át, úgy, hogy azok a mai fiatalokat is megszólítsák. A különleges hangulatú történetek mintha lelkünk legbelső zugait is ismernék, mintha közvetlenül rólunk és hozzánk szólnának... A borzongató történetek lázadó főhőseit rejtélyes, varázslatos világ veszi körül. Mindegyikük azért küzd, hogy feltárja a szívében rejtőző igazságot, amely az élet titkát rejti... na meg a halálét. A herceg, akit minden este meglátogat valaki... A szépséges lány, aki úgy küzd, mint egy szörnyeteg... A fiú, aki elhatározza, hogy nem lesz áldozat... A boldogsághoz vezető ösvény, amely eltűnik... és később újra előbukkan. Lapozz tovább, ha mersz...
Soman Chainani: Szörnyek és Szépek (részlet)
EGY LÁNY GYENGE FÉRFIHOZ MEGY FELESÉGÜL. Mindig pontosan tudja, hogy mikor és mit kell mondania a hercegnek, aki megígéri neki, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak. Sokan csak a bőrét látják, hogy mennyire más, mint az ország szép hölgyeié. Annyiba nézik, mint egy széndarabot, mintha feketének lenni bűn lenne. Ez a herceg azonban azt érezteti vele, hogy szép. Ő pedig soha nem érzett még ilyet. Amikor a herceg a kastélyába lovagol vele, átemeli a küszöbön, és tiszta, hófehér hálószobába viszi. Az emberek azonban gyanakvók. A herceg apja is. Az ő fia tényleg egy ilyen lányt vesz el, amikor bárkit megkaphatna? Ám neheztelését, véleményét mindenki megtartja magának. Ezt kívánja az udvariasság.
És ez így marad egészen addig, amíg meghal a király.
A herceg lesz a király, a hercegné pedig királyné.
Az emberek pedig nem akarják, hogy ő legyen a királyné. Nem sokáig tudják magukban tartani, mit gondolnak. Az ifjú uralkodó érzi ezt a mérgező légkört, ezt a nyílt gyűlöletet. A királyné is érzi, de a király magára veszi. A királynak kiváltság a szerelem. Nem szokott hozzá ahhoz, hogy harcolni kelljen érte. Nem is teszi. Kevés időt tölt királyi hitvesével, inkább a királynénál világosabb bőrű, világosabb hajú hölgyekkel járja birodalmát.
Ez megnyugtatja a népet.
Aztán eljő a tél dereka; zord, magányos idő. A királyné szobája ablakánál hímez, nézi, ahogy hull a fehér hó; minden pehely megannyi fullasztó kis takaró. Holló telepedik le a közelében, és a hó támad; kifehéríti a madár tollait, már olyan, mint egy fehér galamb. A királyné megborzong. A tű hegye megszúrja ujját, vér serken ki, a madárra cseppen. Bárcsak lenne gyermekem, gondolja. Gyermekem, akit szerethetek.
Fehér, mint a hó. Vörös, mint a vér. Fekete, mint a holló.
És megcsókolja a madarat, ezzel pecsételi meg szíve kívánságát.
Nem sokkal később kislánynak ad életet, kinek bőre hollófekete, ajka vérvörös, szeme fehérje hófehér.
Hófehérkének nevezi el, és nevet.
És nagyon-nagyon szereti a gyermeket, aki éppen olyan lett, amilyennek ő szerette volna, bár a király rosszul bánik a kislánnyal, mert nincs benne semmi, ami magára emlékeztetné. Így állnak hozzá a királyság lakói is, akik átoknak tekintik a lányt. A királyné mindig a maga közelében tartja, úgy vigyáz rá, mintha drága ékszer lenne, mert csak így tudja megtanítani neki, milyen érzés, ha szeretik. Ám nemsokára betegség támadja meg a királynét, ahogy a hó hullt a hollóra, olyan hirtelen, és mire elmúlik a tél, a királyné sincs többé.
Egy évvel később a király újra megnősül. Az új asszony arca tejfehér, haja barna zuhatag, tekintete éles, mint a medvecsapda. Ez az új asszony nem szereti Hófehérkét; úgy tartja, a kislány sötét folt a családban, és mostohalányát arra kényszeríti, hogy a királyi várkastélyt takarítsa. Nem mintha ő szeretne saját gyereket. Egy gyerek csak elvenne a szépségéből. Hatalmas, visszhangos lakosztályának falán varázstükröt tart, és minden reggel megkérdezi:
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
Ki a legszebb a vidéken?
A tükör mindig azt feleli:
Messzi földön te vagy a legszebb, ó felséges királyné!
A királyné tekintete ellágyul, bőrén halvány pír fut szét; megkönnyebbülten sóhajt fel. Boldogságnak nevezi ezt az érzést, mert
az, amit igaznak akar tudni, és az igazság egy pillanatig egy és ugyanaz.
Hófehérke azonban nő, nődögél, és vele nő a szépsége is annak ellenére, hogy por és liszt fehér rétege takarja, és illemhelyekre meg konyhákba száműzik. Mostohaanyja teljesen megfeledkezik róla, azt gondolja, helyére tette a lányt. Egészen addig nem gondol rá, míg egy reggel megkérdi a tükröt:
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
Ki a legszebb a vidéken?
A tükör pedig így válaszol:
Szép vagy, szép vagy, szép királyném,
De Hófehérke ezerszer szebb nálad.
A királyné először gúnyosan felhördül. Egy olyan lány, mint ez a bizonyos Hófehérke… szép? De aztán eszébe jut, hogy a tükör hosszú évekig szépnek, a legszebbnek nevezte őt, és ha akkor megbízott a tükörben, akkor most is el kell hinnie, amit mond. Ezen azonban a birodalom egyetlen lakója sem gondolkodott, természetesen. Senki nem mondta volna ki, hogy Hófehérke szebb, mint ő. Ebben a világban a szépségnek vannak bizonyos szabályai. De mi van akkor, ha Hófehérke kivétel a szabályok alól? Mi van akkor, ha mások is kezdik észrevenni, amit a tükör lát?
Attól a pillanattól még jobban gyűlöli Hófehérkét; megduplázza feladatait, szűk kamrában jelöli ki alvóhelyét, megrója férjét, ha akár csak ránéz a lányra. Mindez azonban nem elég. Minél inkább elnyomja Hófehérkét, annál jobban nő benne az irigység és a neheztelés; mintha a szíve tudna valamit, amit ő nem tud; mintha szándékosan megtagadna egy, az ő szabályainál magasabb rendű törvényt. Érzékelésének vakfoltja ez a lány. A királynénak sem éjjel, sem nappal nincs egyetlen nyugodt perce. A nyár olyan fülledt forróságot hoz a palotára, mintha üvegházban lennének. A nagy hőségben a királyné gyűlölete tovább növekszik, bimbózik, virágzik, fogai nőnek. Nem elég, hogy a lányt rabszolgaságban tartják és elzárják az emberek elől; a királyné beleköt és gúnyt űz belőle, hergeli, megpróbálja csapdába terelni, mint valami legyet. A lány azonban egy szót sem szól. Felismeri, ha nemezist lát. A nemezis bármilyen ürüggyel megöli ellenfelét. Az ellenfél puszta léte csökkenti erejét. Most már nincs menekvés. A sors összekötötte őket: minél erősebb egyikük, annál gyengébb a másik.
Hófehérke pedig napról napra erősebbnek látszik.
A tükör megerősíti ezt.
De Hófehérke ezerszer szebb nálad.
Újra, újra és újra. Megint.
A királyné már tudja. A lányt nem lehet megtörni. Ezért meg kell halnia.
Hívatja a vadászt.
– Vidd a lányt az erdőbe – parancsolja a királyné. – Miután megölted, hozd el nekem a tüdejét és a máját.
A vadász nem vitatkozik. Felesége van és két fia, gondoskodnia kell róluk. A királyné pedig busásan fizet.
Ám amikor Hófehérkét az erdőbe viszi, a lány nem menekül. Nem is sír, amikor a vadász az övéről előhúzza tőrét, és a lány mellkasa felé emeli. Csak a szemébe néz, és azt kérdi:
– Miért?
A vadásztól még soha, senki nem kérdezett ilyet. A halálra szántak nagy része úgy rohan, menekül, úgy iszkol, mintha bűnös lenne.
A vadász leengedi a tőrét.
– Menekülj, és soha a környékre se gyere vissza többé – mordul a lányra.
Hófehérke elindul a sűrű erdőbe, a vadász megkönnyebbülten sóhajt fel. A vadak reggelre úgyis megölik, de legalább nem ő tette. Megvárja, amíg arra jön egy vadkan, azt kegyetlenül leöli. Kimetszi a tüdejét és a máját, azt viszi a királynénak. A bőr alatt minden egyformának látszik. A királyné mohón megnyalja a száját, és megparancsolja a szakácsnak, hogy sós vízben főzze meg neki az ajándékokat, és miközben befalja őket, azt gondolja, hogy a lány testét nyeli éppen magába.
Egy kiváltságos gyerek nem képes életben maradni a vadonban. Indák és tüskés ágak ejtik csapdába. Megfojtják. Állatok falják fel. Nyamm.
Nyamm. Nyamm.
Hófehérke azonban nem elkényeztetett gyermek.
Nem veszítette el kapcsolatát a természettel. Szépsége a fák, a virágok, a rókák szépsége. Nem veheti fel vele a versenyt púderezett arc, gondosan fésült haj. Ezért öleti meg a királyné valaki mással. Ezért nem öli meg saját kezűleg. Mert őt megölni olyan lenne, mintha a napba bámulna.
A vadász azonban téved, amikor úgy véli, az erdő majd megöli helyette Hófehérkét. Nem. A medvék és farkasok utat adnak neki; a leg- szebb gyümölcsök hullnak a lába elé. Rohan, csak rohan, az éjszaka szülötte. A folyó mentén szalad, a királyné birodalmának határa felé, fehér csúcsos hegyek felé. Egy hegy, két hegy, három. Aztán a holdfényben kunyhót pillant meg. Kívülről nézve szép, takaros ház; léckerítése fehérre festve, előtte fehér petúniák és szépen gondozott gyep. Nem tűnik veszélyesnek végigmenni a házhoz vezető ösvényen, bekopogni az ajtón, és végül, miután senki nem válaszol, benyitni. Odabent azonban meglepetés fogadja; földszínek kellemes kavalkádja, drága illatok, ékköves gyertyatartók, süppedős szőnyegek. A palota olyan volt, mint egy mauzóleum, ez azonban otthon. Hét tányér az asztalon, hét agyagkorong, mindegyiken jellegzetes repedések, mellettük egy-egy kés és villa. Hét kupa áll a tányérok előtt, közöttük kancsókban mézbor. A konyhában sütőtökös pite hét szeletre vágva, és salátának való, megmosott zöldségek egy halomban. A fal mellett hét kis ágy sorakozik, mindegyik ágy lábánál egy pár papucs. A zöldségekből salátát készít, a konyhaszekrényből elővett citrom levével és olajjal locsolja meg, aztán egy szelet pitével és egy pohár borral szolgálja ki magát.
Ideje távozni, gondolja. Itt maradni veszélyes. De ez már akkor futott át az agyán, amikor összekucorodva feküdt az egyik kis ágyon. Hamarosan mély álomba szenderült; olyan mély álomba, mint egykor édesanyja kebelén.
Jó ideje besötétedett már, amikor a kis ház lakói hazatértek.
Hét törpe.
A napjukat a királyné hegyeiben töltötték, a hegyek belsejében. Aranyat és drágaköveket bányásztak olyan mély hasadékokban, ahová a királyné bányászai soha nem merészkedtek. Fütyörészve közeledtek az ösvényen, beléptek a házba. Hét, világoló lámpás. És egyszer csak meglátták, hogy valaki van odabent.
– Ki ivott a borunkból? – kérdi az egyik.
– Ki evett a piténkből? – kérdi más valaki.
– Ki készített salátát? – kérdi megint más valaki.
A legöregebb, leghosszabb szakállú, legfáradtabb tekintetű törpe teszi fel a legfontosabb kérdést:
– Ki az, aki az ágyamban alszik?
És ekkor lámpásaikkal mindannyian rávilágítanak a szunnyadó Hófehérkére, aki annyira megszokta, hogy sötétben alszik, hogy a fényre azonnal felriad.
Most először lát olyan embert, akinek a bőre olyan sötét, mint az övé. Hét, kis termetű férfi. Bőrük ónixfekete, szakálluk liliomfehér, színes öltözéküket hasonló színű fejfedő egészíti ki. A palotában senki nem hasonlított Hófehérkéhez. Úgy gondolta, ez nem számít, mert a bőrszín olyasmi, aminek nem szabad számítania. Kit érdekel, hogy mások rosszallóan tekintettek rá ezért? Azok, akik csak a bőrszínét nézik, egyszerűen vakok. De most megértette, hogy ő maga is vak volt, hogy édesanyja nélkül nem volt tükre, nem volt tükörképe, nem volt bizonyítéka arra, hogy szép és semmi rendellenes nincsen benne, nem hordozhatta szívében ezt a hitet; olyan volt, mint a fekete hattyú a fehér rajban: azt hirdette, hogy tévedés, nem azt, hogy igazgyöngy a gyöngyszemek között. És ez a hazugság hallgattatta el annyi éven át, mert azt hitte, hogy a válasz a hallgatás, nem pedig az, hogy
mélyre ásva keresse a tiltakozás szavait,
a szavakat, amelyek mélyen lelke csapdájában voltak. De itt, az erdei házban, amikor szembenézett az idegenekkel, felszabadultak ezek a szavak; elmondta az alávaló, hiú királynő történetét, aki ujja köré csavarta az apját, és meg akarta ölni őt, új férje lányát, egyszerűen azért, mert fenyegetőnek találta a szépségét még úgy is, hogy Hófehérke sosem érezte magát szépnek.
A törpék egymásra néznek.
– Ezért élünk mi így, csak magunkban – mordul fel a legidősebb törpe.
Könnyek csillannak Hófehérke szemében.
– Nem akartalak háborgatni benneteket – mondja, és megiramodik az ajtó felé.
– Hova akarsz menni? – kérdi a legidősebb törpe.
– A hegyeken túlra – feleli a lány.
– Onnan jöttünk – sóhajt a törpe. – Az ottani király nem akar magunkfajtákat látni a földjén. Ott nem leszel biztonságban.
Hófehérke nem tudja, mit tegyen. Ez a világ nem neki való, hiába született ide.
A törpék tanakodnak; mormognak és suttognak, aztán a legidősebb felemeli a fejét.
– Ismersz jó meséket? – kérdi Hófehérkét. – Szeretjük a meséket. Ha vállalod, hogy meséket mondasz nekünk, itt maradhatsz.
Hófehérke megkönnyebbülten elmosolyodik.
– Minden mesém a tiétek – feleli.
Holott egy mesét sem ismer.
Pontosabban egy jól végződő mesét sem. Amiket a palotában hallott, szépségekről és szörnyetegekről szólnak, és semmi értelmük nincsen. De Hófehérke elég okos ahhoz, hogy ezt ne ismerje el ott, helyben, és ne mondja azt, hogy ilyen embereknek szóló mesék nincsenek is. Azt gondolja:
ha nincsenek, ideje kitalálni.
Így elkészül a nyolcadik ágy.
Másnap reggel a törpék visszamennek a bányába, de indulás előtt a legidősebb figyelmezteti Hófehérkét:
– Óvakodj a mostohaanyádtól. Ha valóban olyan, amilyennek leírtad, a szíve fekete. És a fekete szív nem alszik nyugodtan fehér várban. Előbb vagy utóbb eljön érted.
Hófehérke nagyra értékeli ezt a figyelmeztetést, de bocsássunk meg neki azért, hogy az adott pillanatban nem tulajdonít elég nagy jelentőséget neki. Különösen azért nem, mert sok dolga van; mesét kell írnia, és vacsorát kell készítenie, mert a törpék erre is megkérték, mivel előző este nagyon ízlett nekik a saláta. De Hófehérke egyáltalán nem bánja, hogy ezt a két feladatot el kell látnia. Ha az ember sok évet töltött úgy, hogy az életét kellett féltenie, holmi ételreceptek és a megfelelő mesebeli tanulság kitalálásának gondja olyan luxus, amiben neki eddig nem volt része. Mostohaanyja azonban nincs túl messze gondolatainak mezején: a sötét bőrű, bátor hősöket sanyargató sárkányok, trollok, ogrék, akiket Hófehérke meséiben életre kelt... mind olyan sápadtak, mint a királyné, tekintetük is éppen olyan medvecsapda élességű.
Mindeközben a palotában a királyné Hófehérke tüdejéről és májáról álmodik, és azt kívánja, bárcsak többet fogyasztott volna belőlük. Egy ideig kerüli a tükröt, mert lelke megnyugodott, hogy újra ő a legszebb a vidéken. Ráadásul tudatni akarja a tükörrel, hogy képes nélküle élni, különösen, miután a galád eszköz oly sok napon át mondogatott idegen nevet. Hamarosan azonban nyugtalanság tör a királynéra, egyenesen a szívét szorongatja, mintha kéz nyúlt volna ki a sírból. Erre csak egy gyógyír van. A tükörhöz fordul…
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem,
Ki a legszebb a vidéken?
A tükör pedig kaján vigyorral válaszol:
Szép vagy, szép vagy, szép királyném,
De nem te vagy a legszebb.
Erdő szélén, nyugalomban, a hét törpe kunyhójában
Hófehérke él és virul. Ezerszer szebb nálad.
A királyné szinte meg sem rezzen erre a hírre. Mintha sejtette, tudta volna, hogy az a lány kísérteni fogja, mint egy másik életből visszatérő szellem. Nem vigasz, hogy Hófehérke nagyon messze van és hogy mocskos törpékkel közösködik. Puszta létezése a világrendre leselkedő veszély. Ómen. Azt mutatja, mi következik. Ám a királynénak van terve erre az esetre is. A hozzá hasonló nőknek mindig van valami terve. Hófehérkét megölni, ezúttal valóban.
Ezúttal saját kezűleg.