Eszedbe jutott már, hol kezdődik minden nagy tündérmese? - ezzel a költőinek szánt kérdéssel kezdődik a Jók és Rosszak Iskolájának előzetese. A netflixes adaptáció Soman Chainani népszerű fantasy-sorozatát dolgozza fel, és két barát, Sophie (Anne Caruso) és Agatha (Sofia Wylie) megpróbáltatásokkal és varázslatokkal teli történetét meséli el. A teljes könyvsorozat már magyarul is megjelent, az első rész fülszövege pedig a következőképpen mutatja be a kulcsszereplőket:
"Gavaldon legszebb lánya, Sophie egész eddigi életében titkon arról ábrándozott, hogy elrabolják, és elviszik egy elvarázsolt világba. Rózsaszín ruhákban, fess topánkákban jár. Rajong a jó cselekedetekért, ezért egészen biztos abban, hogy nagyon jó jegyeket kapna a Jók Tagozatán, és dicséretes mesekönyv-hercegnő bizonyítványa lehetne. Agatha viszont mindig formátlan, fekete hacukákban jár, gonosz macskája van, és szinte mindenkit utál, ezért természetesnek látszik, hogy ő a Rosszak Tagozatára kerül. Amikor azonban a két lány a Végtelen Erdőbe kerül, azt tapasztalják, hogy sorsuk a remélttel éppen ellentétesen alakul, és hamar rájönnek, hogy egy tündérmeséből a leggyorsabb kivezető út az, ha... túlélik."
Az amerikai Soman Chainani sorozata tényleg szupernépszerű: az első könyvet több mint 3 millió példányban adták el, és harminc nyelvre fordították le. A könyvek alapján Paul Feig rendezte a filmet, és olyan színészek tűnnek majd fel benne, mint Charlize Theron, Kerry Washington, Michelle Yeoh és Laurence Fishburne. Az író amúgy egy panelbeszélgetésen azt mondta, hogy bár története tele van mágiával, igyekezett eltérni a szokásos klasszikus narratívától, amelyben az egyszem férfi hős legyőzi a gonosz erőket. Egy olyan varázsiskolát képzelt el, ami leginkább egy Madonna-koncertre hasonlít, és azt akarta, hogy az egész iskolát erős női energia töltse ki. A film bemutatója idén szeptemberben lesz a Netflixen, a könyvek viszont már olvashatók - mi pedig most megmutatjuk az első kötet első fejezetét.
Soman Chainani: A Hercegnő és a Boszorkány (részlet)
Sophie egész életében arra várt, hogy végre-valahára elrabolják.
Ám ezen az éjszakán Gavaldonban minden gyermek nyugtalanul forgolódott az ágyában. Ha a Gazgató elvisz valakit, az nem tér vissza soha többé. Nem élhet teljes életet soha már. Nem látja viszont a családját. Ezen az éjjelen a gavaldoni gyerekek az állattestű, vörös szemű szörnnyel álmodtak, ami eljön értük, kiragadja őket ágyukból, befogja a szájukat, hogy ne sikíthassanak.
Sophie azonban inkább hercegnős álmot álmodott.
Kastélyba érkezett, ahol éppen az ő tiszteletére adtak bált. Érdekes bál volt. A teremben legalább száz kérő tolongott, és közel s távol rajta kívül nem volt egyetlen lány sem. Itt vannak először olyan fiúk, akik megérdemlik őt, gondolta, ahogy elsétált előttük. Hajuk dús, fényes; ingjük kelméjén át is látni izmaik feszességét; bőrük tiszta, sima, napbarnított; szépek és figyelmesek. Pontosan olyanok, amilyennek a hercegeknek lenniük kell, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ám éppen akkor, amikor odalépett egyikükhöz, aki a többieknél is szebbnek, jobbnak látszott, akinek ragyogó kék szeme és gyönyörű szép fehér haja volt, akit „boldogan éltek, míg meg nem haltak” párjának gondolt, akivel le tudta volna élni az egész életét… Kalapács ütötte át a szoba falát. A hercegek képe nyomban szertefoszlott.
Sophie szeme felnyílt. Reggel lett. A kalapácsütés a valóság. A hercegek nem.
– Apa, ha nem alszom kilenc órát, karikás lesz a szemem.
– Mindenki azt beszéli, hogy idén téged visznek el – mondta apukája, aki éppen egy idétlen deszkát szegelt Sophie hálószobájának ablakára, amit így már teljesen befedett mindenféle zárszerkezet, vastüske és csavar. – Folyton azt mondják, hogy nyírjuk le a hajadat, maszatoljuk össze az arcodat. Mintha hinnék ebben a tündérmesés ostobaságban! Ma éjjel azonban senki nem juthat be ide. Az biztos – közölte, és mondandóját nyomatékosítandó újabb irdatlan kalapácsütést mért a szögre.
Sophie befogta fülét, elkomorulva pillantott egykor szép ablakára, ami most úgy nézett ki, mintha valami boszorkánytanyán lenne.
– Zárak. Ó, vajon miért nem gondolt eddig erre senki?
– Nem tudom, miért véli mindenki azt, hogy idén téged visznek el – mondta Sophie apukája. Ezüstszín haján verejtékcseppek csorogtak lefelé. – Ha az a Gazgató vagy kicsoda jót akar, inkább Gunilda lányát viszi el.
Sophie összerezzent.
– Belle-t?
– Nála jobb gyerek nincs a világon. Minden délben ebédet visz az édesapjának a malomba. A maradékot annak a szegény, szerencsétlen öregasszonynak adja, aki a téren ücsörög.
Sophie érzékelte apja hangjának neheztelő élét. Ő soha nem főzött bőséges ebédet neki, azután sem, hogy édesanyja meghalt. Erre természetesen jó oka volt (az olaj és a füst ugyanis eltömíti a puha arcbőr finom pórusait), de tudta, hogy ez érzékeny téma közöttük. Ez nem jelenti azt, hogy édesapja éhes maradt. Sophie a saját kedvenc ételeivel kínálta: répapürével, brokkoliraguval, párolt spárgával, spenótfőzelékkel. Így legalább nem lett olyan felpüffedt dagadék, mint Belle apja. Éspedig pontosan azért nem hízott el, mert Sophie nem vitt neki otthon főzött bárányragut és sajtszuflét a malomba. Ahogy a téren ücsörgő szegény ősöreg banya is, aki bár nap mint nap azt hangoztatta, hogy mardossa az éhség, bizony egyenesen kövér. És ha a hízásról Belle tehet, akkor nemhogy nem jó lány, hanem a leggonoszabbak közé tartozik.
Sophie visszamosolygott édesapjára.
– Mint mondtad, ez az egész csak tündérmesés ostobaság.
Azzal fürgén kiugrott az ágyból, a fürdőszobába szökellt, és becsapta maga után az ajtót.
A tükörben az arcát nézegette. A durva ébresztés nem maradt következmények nélkül. Derékig érő, aranyszín haja nem fénylett olyan ragyogóan, mint máskor. Jádezöld szeme homályosnak látszott, szamócapiros ajka kissé száraz. Még tejszínes fehér, őszibarack árnyalatú bőre is mintha fakóbbnak tűnnt. De még így is hercegnő vagyok – gondolta. Apja nem veszi észre, mennyire különleges, de édesanyja pontosan tudta. „Túl szép vagy erre a világra, Sophie” – mondta utolsó leheletével. Édesanyja elment valahová, ahol jobb neki, és most ő is el fog menni.
Ma elviszik az erdőbe. Ma új életet kezd.
Mától a saját tündérmeséjében fog élni.
Ehhez pedig most az kell, hogy úgy is nézzen ki, mint aki alkalmas a szerepre.
Bőrét először is kaviárral dörzsölte be, aminek ugyan lábszaga van, de nem engedi megjelenni a pattanásokat. Aztán sütőtökpürét masszírozott arcára, azt kecsketejjel mosta le, majd sárgadinnyés, teknősbékatojás sárgájából készült pakolást kent fel. Miközben a pakolás száradását várta, mesekönyvet lapozgatott, és uborkalét kortyolgatott. Az uborkalé belsőleg gondoskodik arról, hogy bőre üdén puha legyen. Kedvenc részéhez lapozott a mesében, ahol a gonosz boszorkányt szögekkel kivert hordóban gurítják le a hegyről, és nem marad belőle semmi, csak a kisfiúk csigolyáiból fűzött karkötője. A félelmetes karkötőt nézve Sophie gondolatai valahogy az uborkára terelődtek. Mi van akkor, ha az erdőben nincs uborka? Mi van akkor, ha a többi hercegnő kimerítette a készletet? Nincs uborka! Akkor ő elfonnyad, összeaszik, akkor…
Szikkadt sárgadinnyepelyhek hulltak a könyv lapjaira.
A tükörbe nézett, és azt látta, hogy – ó, borzalom! – szemöldöke ráncolódik az aggodalomtól. Előbb a tönkretett álom, most pedig a ráncok. Ha ez így megy tovább, délutánra igazi banya lesz. Kisimította arcát, elűzte gondolataiból a zöldségeket.
Sophie további szépségápolási teendőinek leírása tucatnyi mesekönyvet töltene meg (legyen elég annyi, hogy libatoll, savanyított burgonya, lópata, kesudióvaj és egy fiola tehénvér kellett hozzá). Kétórányi szorgos szépítkezés és készülődés után habos rózsaszín ruhában, ragyogó üvegsarkú cipellőben és kifogástalanul font copffal lépett ki a házból. Még egy napja van, mielőtt eljő érte a Gazgató. Azt tervezte, ennek a napnak minden percét arra használja fel, hogy emlékeztesse azt a bizonyos férfiút, miért ő, nem pedig Belle vagy Tabitha vagy Sabrina vagy más nőnemű imposztor kerül elrablásra.
Sophie legjobb barátnője a temetőben lakott. Mivel Sophie eleve irtózott mindentől, ami rémisztő, szürke, unalmas és gyengén van megvilágítva, azt hihetnénk, hogy nem járt abba a kunyhóba, vagy inkább más legjobb barátnőt keresett. De nem. Ezen a héten minden egyes nap megtette az utat a Temetődombon álló házhoz; nagyon gondosan ügyelve arra, hogy mindig mosolyogjon. Hiszen éppen ez a jótettek lényege, ugyebár.
Ahhoz, hogy eljusson a házhoz, majdnem egy egész mérföldet kellett gyalogolnia a zöld ereszes, napsütötte tornyos, vidám tóparti házaktól az örök homály borította erdő széléig. A szép házak utcájából mindenhonnan kalapácsolás hallatszott. Amerre csak ment, apák deszkázták be a házak ajtaját, anyák tömtek szalmával frissen varrott madárijesztő bábukat, fiúk és lányok kucorogtak a tornácon, mesekönyveket bújva. Ez utóbbi látvány egyáltalán nem volt szokatlan, mert Gavaldonban a gyerekek nemigen csináltak mást.
Fő tevékenységük a meseolvasás volt.
Ám ezen a napon Sophie észrevette, hogy az olvasók tekintete rémült, szemük tágra nyílt, és olyan buzgalommal bújják a könyveket, mintha az életük múlna rajta. Négy éve ő is éppen ilyen kétségbeesetten igyekezett megmenekülni az átoktól. Akkor rá még nem kerülhetett sor. A Gazgató csak olyanokat visz el, akik már betöltötték a tizenkettedik évüket, akik már nem tudják gyereknek álcázni magukat.
Most ő következik.
Ahogy kezében piknikkosárral felfelé baktatott a Temetődombra, Sophie fájdalmat érzett, lába sajdult. Vajon a sok hegyre menettől megvastagodott a combja? A mesekönyvekben minden hercegnő ugyanolyan gyönyörű, arányos alkatú. A vastag comb annyira nem illik egy hercegnőhöz, mint a horgas orr vagy a nagy láb. Nyugtalanság fogta el, de azzal nyugtatta és szórakoztatta magát, hogy előző napi jó cselekedeteit lajstromozta. Először is megetette a tó vadludait lencse és póréhagyma keverékével (utóbbi természetes hashajtó, amely segít a ludaknak megszabadulni az ostoba gyerekek által bedobált penészes kenyér- és sajtfalatoktól). Aztán saját készítésű pittosporumfa-kivonat arclemosót adományozott a helyi árvaháznak (mert mint az értetlen gondnoknak magyarázta: „A megfelelő bőrápolás a legnagyobb jótett”). Végül tükröt helyezett el a templom mosdójában, hogy a hívek a lehető legjobban nézhessenek ki, amikor padjukba visszatérnek. Vajon ez elég? Vajon ez a sok jótett versenyre kelhet azzal, hogy valaki süteményt süt otthon, és hajléktalan banyákkal zabáltatja fel? Érezte, hogy gondolatai idegesen vissza-visszarebbennek az uborkatémára. Esetleg vihetne magával az erdőbe, hogy legyen saját készlete. Még rengeteg ideje van, hogy összecsomagoljon, mielőtt leszáll az este. Az uborka vajon nem nehéz? Az iskola küld bőröndhordozó lakájokat? Esetleg készíthetne uborkalét, mielőtt...
– Hová mész?
Sophie megfordult. A kiálló fogú, vérszegény, vörös hajú Radley vigyorgott rá. Egyáltalán nem a Temetődomb közelében lakott, de felvette azt a kellemetlen szokást, hogy folyton-folyvást, egész nap az ő nyomában járt.
– Egyik barátnőmet meglátogatni – felelte Sophie.
– Miért barátod a boszorka? – kérdezte Radley.
– Nem boszorka.
– Nincsenek barátai, és nagyon fura. Ettől boszorka.
Sophie türtőztette magát, ezért nem jegyezte meg, hogy ezen az alapon Radley ugyanolyan boszorkány, csak fiúban. Úgy mosolygott rá, hogy emlékeztesse, önmagában már az is jó cselekedet, ha jelenlétét kibírja és elviseli.
– A Gazgató el fogja vinni a Rosszak Iskolájába – közölte Radley. – Akkor új barátnő után kell nézned.
– Két gyereket visz el – közölte Sophie. Minden arcizma megfeszült, hogy fenntartsa a mosolyt.
– Az egyik Belle lesz. Senki nincs olyan jó, mint Belle...
Sophie mosolya lehervadt.
– ...De én majd leszek az új barátod – ajánlotta Radley.
– Pillanatnyilag nincs nálam szabad barát hely! – csattant fel Sophie.
Radley arca hirtelen éretteper-színűre változott.
– Ó, hát... csak arra gondoltam... hogy...
Azzal eloldalgott, mint egy oldalba rúgott kutya.
Sophie nézte, ahogy Radley kusza hajzata is eltűnik a domboldalon. Ó, ezt most jól elintézted – gondolta. Hosszú hónapok fáradságos jó cselekedetei és kényszeredett mosolyai... megannyi munka, és most az egészet elrontotta e miatt a csökött Radley miatt. Miért nem tette széppé a napját? Miért nem válaszolta egyszerűen azt, hogy „jó, szívesen leszek a barátod?” És ezzel olyan pillanatot adott volna ennek az idiótának, amire évekig szép emlékként gondolhatna vissza. Tudta, hogy ez lenne a helyes, az ildomos dolog, mivel a Gazgató nyilvánvalóan legalább olyan nagy figyelemmel követi őt, mint a Mikulás karácsony előtt. Mégis képtelen volt rá. Ő szép, Radley pedig ronda. Csak egy megátalkodott gazember lenne képes hamis reményekbe rángatni. A Gazgató nyilván megérti ezt.
Sophie kinyitotta a rozsdás temetőajtót. Rögtön érezte, hogy gyomok súrlódnak lábához. A mohos sírkövek nem szép rendben sorakoztak, hanem itt-ott véletlenszerűen álltak ki a földből benőtt halmok és zörgő avar között. Ahogy sötét sírok és száraz faágak között haladt előre, gondosan számolta a sorokat. Soha nem nézett az anyja sírjára, a temetésen sem tette, és ezzel a szokásával ezen a napon sem volt szándékában szakítani. Ahogy elhaladt a hatodik sor mellett, bibircses nyírfára nézett, és csak azt nézte, semmi mást. Közben arra gondolt, hol lesz már másnap ugyanebben az időben.
A legsűrűbben egymás mellett álló sírok között volt a Temetődomb utca 1. A házat nem deszkázták be, nem is zárták, mint a tóparti házakat, de attól még egyáltalán nem volt hívogatóbb. A tornácra vezető lépcsők penész-zöldek. A sötét deszkán nyírmagoncok és vadszőlő-indák kúsztak felfelé; a hegyes szögű, magas, fekete tető úgy állt a négy falon, mintha boszorkánysüveg lenne.
A nyikorgó lépcsőn felfelé menet Sophie igyekezett úgy tenni, mintha nem venne tudomást a szagról: fokhagyma- és ázottmacska-bűz volt. Elfordította tekintetét a szanaszét heverő fejetlen madarakról, nyilvánvalóan a macska áldozatai.
Felkészült a küzdelemre. Bekopogott.
– Tűnj el innen! – szólt ki egy mogorva hang.
– Nem illik így beszélni a legjobb barátnőddel – hízelgett Sophie.
– Nem vagy a legjobb barátnőm.
– Akkor ki az? – kérdezte Sophie, és arra gondolt, talán Belle-nek is sikerült valahogy feljutnia a Temetődombra.
– Semmi közöd hozzá!
Sophie mélyet sóhajtott. És nyelt. És nyelt. Nem akart még egy Radley-incidenst.
– Hiszen tegnap olyan jól éreztünk magunkat együtt, Agatha. Arra gondoltam, hogy újra...
– Narancssárgára festetted a hajamat.
– De helyrehoztuk, nem?
– Mindig rajtam próbálod ki a kencéidet és löttyeidet, hogy megtudd, milyen a hatásuk.
– Hát nem erre valók a barátok? Hogy segítsenek egymásnak?
– Sosem leszek olyan szép, mint te.
Sophie nagyon igyekezett, hogy valami vigasztalót mondjon. Túlságosan sokáig kereste azonban a szavakat; távolodó lépteket hallott.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetünk barátok! – szólt Sophie.
Ismerős, kopasz, ráncos macska vicsorgott rá a tornác sarkából. Sophie hirtelen visszaperdült az ajtóhoz.
– Hoztam kekszet!
A léptek megálltak.
– Igazi kekszet, vagy olyat, amit te csináltál?
Sophie elhúzódott az ólálkodó macskától.
– Könnyű és vajas. Éppen olyan, amilyet szeretsz.
A macska fújt.
– Agatha, engedj be!
– Nem. Azt fogod mondani, hogy büdös vagyok.
– Nem vagy büdös.
– Akkor a múltkor miért mondtad?
– Mert akkor büdös voltál! Agatha, a macska fúj rám...
– Talán megérti a hátsó gondolatokat.
A macska kimeresztette karmait.
– Agatha, nyisd ki az ajtót!
Az állat egyenesen az arca felé ugrott. Sophie sikított. Hirtelen egy kéz nyúlt közéjük, képen csapta a macskát.
Sophie felnézett.
– Perrszepó már nem talál madarat – közölte Agatha.
Hatalmas fekete hajkoronája úgy nézett ki, mintha olajjal lenne bekenve. Fekete ruhája formátlan, mint a krumpliszsák. A sötét ruhaanyag még jobban kiemelte bőre sápadtságát. Szinte elveszett a bő lebernyegben; csontjai kidudorodtak. Beesett arcából apró katicabogár-szempár pislogott.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk sétálni – javasolta Sophie.
Agatha az ajtófélfának dőlt.
– Még mindig próbálok rájönni, miért akarsz barátkozni velem.
– Azért, mert kedves és mókás vagy – felelte Sophie.
– Anyám szerint goromba és kedvetlen vagyok. Szóval valamelyikőtök hazudik.
Belenyúlt Sophie kosarába, félrehúzta az asztalkendőt, kitakarta a száraz, vajtalan, korpás kekszet. Hervasztó pillantással nézett Sophie-ra, aztán visszament a házba.
– Ezek szerint nem megyünk sétálni? – kérdezte a lány.
Agatha éppen becsukta volna az ajtót, de meglátta Sophie csüggedt arcát. Mintha Sophie is annyira várta volna a sétát, mint ő.
– Na, jó. De csak egy rövidet – mordult Agatha zsémbesen, azzal kinyomakodott az ajtón Sophie mellett. – Szabály: ha valami nagyképű, sértő, nyafka vagy álszent megjegyzést teszel, figyelmeztetés nélkül rád uszítom Perrszepót, és egészen hazáig fog követni.
Sophie utánaszaladt.
– Akkor meg sem szólalhatok!
Négy év után elérkezett a rettegett tizenegyedik hónap tizenegyedik éjszakája. A késő délutáni napsütésben a téren tetőfokára hágott a Gazgató érkezésével kapcsolatos sürgés. A férfiak kardot élesítettek, csapdákat állítottak, megszervezték az éjszakai őrséget, a nők felsorakoztatták a gyerekeket, és munkához láttak. A szép gyerekek haját lenyírták, fogaikat befeketítették, ruháikat megszaggatták; a nem szépeket alaposan lesikálták, élénk színű ruhákba öltöztették, és fátylat adtak rájuk. Az anyák könyörögtek a legjobban viselkedő gyerekeiknek, hogy beszéljenek csúnyán vagy rúgják meg testvéreiket. A legrosszabb gyerekeket ajándékokkal vesztegették meg, hogy imádkozzanak a templomban, miközben a többiek a kisváros himnuszát énekelték: „Áldott, akin semmi különleges nincsen, akiből tizenkettő egy tucat...”
A félelem mételyes ködként terjedt. Az egyik sötét sikátorban a mészáros és a kovács mesekönyveket cserélt ötletekre,
hogyan menthetnék meg fiaikat.
A rozoga óratorony tövében két nővér a mesebeli gonoszok neveit sorolta, hátha felfedeznek a nevekben valami szabályszerűséget. A közelben fiúk egy nagyobb csoportja összeláncolta magát; néhány lány az iskola padlásán bújt el; egy álarcos gyerek bokrokból előugorva megijesztette az anyját, mire a helyszínen gyors verést kapott. Még a hajléktalan boszorka is cselekvésre szánta el magát. A gyenge tábortűz előtt ugrálva kiabálta:
– Égessétek el a mesekönyveket! Égessétek el a mesekönyveket, és a gyermekek megmenekülnek!
Senki nem hallgatott rá. Egyetlen könyvet sem égettek el.
Agatha mindezt hitetlenkedve, szájtátva nézte.
– Ugyan miért hisz egy egész város a mesékben?
– Azért, mert valóságosak.
Agatha megtorpant.
– Nem mondod komolyan, hogy te tényleg igaznak hiszed ezt a legendát!
– Persze hogy hiszem. Hiszen igaz – felelte Sophie.
– Szerinted igaz, hogy a Gazgató elrabol két gyereket, elviszi őket egy iskolába, ahol az egyik Jóságot, a másik Gonoszságot tanul, és mesetagozatos bizonyítványt kapnak?
– Valahogy így.
– Szólj, ha látsz egy kemencét.
– Miért?
– Bele akarom dugni a fejemet. És könyörgöm, mit tanítanak abban a bizonyos iskolában?
– Nos, a Jók Iskolájában a fiúkat és az olyan lányokat, mint én, megtanítják, hogyan kell hősnek, illetve hercegnőnek lenni, hogyan kell igazságosan uralkodni híres-nevezetes birodalmak felett, és hogyan találják meg a boldogan-éltek-míg-meg-nem-haltak hitvest – felelte Sophie. – A Rosszak Iskolájának növendékei azt tanulják, hogyan legyenek gonosz boszorkák és töppedt trollok, valamint készségszinten elsajátítják az átkok és gonosz varázsigék használatát.
– Gonosz varázsigék? – csattant fel Agatha. – Ezt meg kicsoda találta ki? Egy négyéves gyerek?
– Agatha, a bizonyíték a mesekönyvekben van! Látni lehet az elvitt gyerekeket a rajzokban! Jancsi, Rózsapiros, Rapunzel, az aranyhajú lány... Mindegyiknek megvan a maga meséje...
– Én nem látok semmit, mert én nem olvasok idétlen mesekönyveket.
– Akkor miért van egy stósz ilyen idétlen mesekönyv az ágyadnál? – szegezte neki a kérdést Sophie.
Agatha morcos pillantással nézett rá.
– Nézd, ki állítja, hogy azoknak a könyveknek bármi közük lenne a valósághoz? Meglehet, csak a könyvárusok huncutsága. Meglehet, csak az Öregek akarják ezzel távol tartani a gyerekeket az erdőtől. Akármi is a magyarázat, vedd tudomásul, hogy a Gazgató nem létezik, ahogy gonosz varázslatok sem léteznek.
– Akkor ki rabolja el a gyerekeket?
– Senki. Négyévente két idióta kioson az erdőbe, és azt remélik, hogy meg tudják rémiszteni a szüleiket. Rendre eltévednek vagy felfalják őket a farkasok, és kész, a legenda fennmarad.
– Ez a létező leghülyébb magyarázat.
– Nem hiszem, hogy ebben én lennék a hülye – jegyezte meg Agatha.
Volt valami a burkolt lehülyézésben, amitől Sophie felkapta a vizet.
– Te egyszerűen csak félsz!
– Aha – nevetett fel Agatha. – És ugyan mitől félnék?
– Attól, hogy pontosan tudod: te jössz velem.
Agathának torkára fagyott a nevetés. Aztán pillantása Sophie-n túlra, a térre siklott. Az emberek úgy néztek rájuk, mintha egy rejtély oldódott volna meg. A Jó rózsaszínben, a Rossz feketében.
A Gazgató ízlése szerinti tökéletes páros.
Agatha nézte, csak nézte a tucatnyi rémült szempárt. Őket figyelték. Első gondolata az volt, Sophie-val holnapután már nyugodtan sétálhat. Sophie nézte a gyerekeket, ahogy az ő arcát vésik emlékezetükbe, hogy felismerjék, ha egy napon majd feltűnik a mesekönyvekben. Első gondolata az volt, vajon Belle-re is ugyanúgy tekintenek-e.
Aztán meglátta őt a tömegben.
Haja leborotválva, ruhája piszkos. Belle sárban térdelt, nagy igyekezettel koszolta be saját arcát. Sophie egészen elpirult, annyira csodálkozott ezen. Mert Belle olyan volt, mint bárki más. Egyszerű házasságot akart, férjet, aki az évek múlásával meghízik, ellustul, követelőző lesz. Monoton napokra vágyott: főzés, takarítás, varrogatás. Ganyézni akart, birkát fejni, visító malacokat ölni.
Ott akart rohadni Gavaldonban, míg a bőre májfoltos nem lesz, és kihullik a haja. A Gazgató soha nem vinné magával Belle-t, mert Belle nem hercegnő. Belle... senki... és semmi.
Sophie diadalmas mosollyal nézett vissza a szánalmas helyiekre, és csodálkozó tekintetükben sütkérezett. Megannyi apró tükör...
– Menjünk – szólt Agatha.
Sophie megfordult. Agatha le sem vette tekintetét a tömegről.
– Hová?
– El az emberektől.
Ahogy a nap vörös gömbbé gyengült, két lány, az egyik szép, a másik csúnya... ott ültek egymás mellett a tóparton. Sophie válogatott apró uborkákat csomagolt steril selyemszütyőbe, Agatha égő gyufákat pöckölt a vízbe.
A tizedik gyufa után Sophie rosszallón rápillantott.
– Megnyugtat – jelentette ki Agatha.
Sophie az utolsó uborkát próbálta a helyére gyömöszölni.
– Miért akar valaki, mint például Belle, itt maradni? Ki választhatná ezt a mesebirodalom helyett?
– És ki akarná örökre elhagyni a családját? – horkant fel Agatha.
– Úgy érted, rajtam kívül.
Elhallgattak.
– Szoktál arra gondolni, hová mehetett az apád? – kérdezte Sophie.
– Már mondtam. Akkor ment el, amikor megszülettem. Nem ismertem.
– Igen, de hová mehetett? Hiszen körös-körül erdőség van! Olyan hirtelen eltűnni... – Váratlanul megfordult.
– Talán megtalálta az utat a mesékbe! Talán rálelt egy varázskapura! Lehet, hogy odaát vár téged!
– Esetleg visszament a feleségéhez, és úgy tesz, mintha én sosem születtem volna meg, mintha az ittléte meg sem történt volna, mintha tíz évvel ezelőtt balesetben meghalt volna valamelyik fűrészmalomban.
Sophie zavarában az ajkába harapott, és inkább újra az uborkákkal kezdett foglalatoskodni.
– Anyád sosem volt otthon, amikor meglátogattalak.
– Bejár a városba – felelte Agatha. – A házhoz nem jön elég páciens. Talán a környék miatt.
– Biztosan így van – felelte Sophie, de tudta, hogy Agatha anyjára még egyszerű pelenkakiütés kezelését sem bíznák, nemhogy valami betegséget kúráltatnának vele.
– Nem hiszem, hogy a temetőben ne éreznék magukat feszélyezetten az emberek.
– A temetőnek is megvan a maga előnye. Nincsenek lármás szomszédok. Nem jön semmilyen házaló. Nem néznek be hozzám hamis barátok, arcpakolással, diétás sütivel és azzal a hírrel, hogy a Rosszak Iskolájába kerülsz Tündérvarázsföldön – jegyezte meg, és elégedetten pöckölt egy újabb égő gyufát a vízbe.
Sophie letette az uborkát.
– Szóval már hamis vagyok?
– Ki kérte, hogy gyere? Nagyon jól elvoltam egyedül.
– Mindig beengedsz.
– Mert mindig olyan magányosnak tűnsz – felelte Agatha. – Sajnállak.
– Te sajnálsz engem?
– kérdezte Sophie. Szeme villant.
– Örülnöd kéne, hogy valaki rád nyitja az ajtót, amikor senki nem akar meglátogatni. Örülnöd kéne, hogy egy olyan ember, mint én, egyáltalán barátkozik veled. Örülnöd kéne, hogy ez a valaki olyan jó ember, mint én.
– Tudtam! – mordult fel Agatha. – Én vagyok a te jó cselekedeted! Ostoba fantáziavilágodban egy báb a sok közül!
Sophie sokáig nem szólalt meg.
– Meglehet, azért lettem a barátod, hogy jó benyomást keltsek a Gazgatóban – ismerte el végül. – De már nem csak arról van szó.
– Ezt azért mondod, mert lelepleztelek! – mordult Agatha.
– Mert kedvellek!
Agatha csodálkozva feléje fordult.
– Senki nem ért meg engem itt – mondta Sophie a kezére nézve. – De te igen. Te olyannak látsz, amilyen vagyok. Azért mentem el többször is hozzád. Már nem a jó cselekedetem vagy, Agatha... – mondta Sophie, és felnézett rá – ...hanem a barátnőm.
A másik lány nyaka elvörösödött.
– Most meg mi a baj? – kérdezte Sophie komoran.
Agatha bő ruhájában összegörnyedt.
– Én csak... hát... én... szóval nem szoktam hozzá, hogy barátaim legyenek.
Sophie elmosolyodott, megfogta a kezét.
– Hát, az új iskolánkban majd barátnők leszünk.
Agatha felmordult és elhúzódott.
– Mondd, hogy süllyedjek le a te értelmi szintedre, és tegyek úgy, mintha elhinném mindezt. Miért én megyek a gonoszság intézetébe? Miért mindenki engem választott a Gonoszság Úrnőjének?
– Senki nem mondja, hogy gonosz lennél, Agatha – sóhajtott Sophie. – Te csak... egyszerűen más vagy.
Agatha szeme összeszűkült.
– Más. Értem. Hogyan más?
– Hát, kezdjük azzal, hogy mindig feketében jársz.
– Mert a fekete ruha nem koszolódik.
– Alig jössz ki a házatokból.
– Az emberek itt rám se néznek.
– A Meseíró-versenyre olyan mesét írtál, amiben Hófehérkét felzabálták a keselyűk, és Hamupipőke egy kád vízbe fojtotta magát.
– Úgy gondoltam, az jobb befejezés.
– Születésnapomra döglött békát adtál nekem.
– Emlékeztetni akartalak az igazságra, hogy mind meghalunk, a föld alatt fogunk rohadni, és megesznek a kukacok, vagyis addig élvezzük a szülinapjainkat, amíg élvezhetjük. Elgondolkodtatónak találtam.
– Agatha, hiszen halloweenkor menyasszonynak öltöztél.
– Az esküvő elég félelmetes.
Sophie csak bámult.
– Hát jó. Lehet, hogy tényleg egy kicsit más vagyok! – mordult Agatha. – És akkor mi van?
Sophie tétovázott, szavakat keresett.
– Hát, csak az, hogy
a mesékben általában kiderül: a más azt jelenti... rossz... gonosz.
– Azt akarod mondani, hogy Nagy Boszorka lesz belőlem – szólt Agatha sértetten.
– Azt mondom, hogy akármi is történik, van választásod – jegyezte meg Sophie halkan, szinte kedvesen. – Mindketten magunk választhatjuk meg, hogyan végződik a mesénk.
Agatha egy ideig hallgatott. Aztán megérintette a barátnője kezét.
– Miért akarsz olyan nagyon elmenni innen? Annyira elvágyódsz, hogy olyan mesékben hiszel, amikről te is tudod, hogy nem igazak?
Sophie ekkor a másik lány nagy, őszinte szemébe nézett. Először engedte magába a kétség hömpölygő hullámát.
– Azért, mert képtelen vagyok itt élni – felelte végül rekedtes, el-elakadó hangon. – Képtelen vagyok átlagos, teljesen hétköznapi életet élni.
– Ez érdekes – szólt Agatha. – Hiszen éppen ezért kedvellek.
Sophie elmosolyodott.
– Mert te is így vagy ezzel?
– Azért, mert melletted teljesen átlagosnak érzem magamat – felelte Agatha. – Én mindig is erre vágytam.
Lent a völgyben megkondult az érces hangú toronyóra harangja. Hatot vagy hetet ütött; nem tudták pontosan, mert elveszítették időérzéküket. Ahogy a visszhangok halk bongássá tompultak a távoli téren, Sophie és Agatha is kívánt valamit. Azt, hogy holnap ilyenkor is együtt
legyenek.
Akárhol.