Schmal Róza már gyerekkorában elkezdte benépesíteni Ladann képzeletbeli királyságát
Könyves Magazin

Schmal Róza már gyerekkorában elkezdte benépesíteni Ladann képzeletbeli királyságát

Schmal Róza fantasy-trilógiájának első kötetében a ladanni birodalom története, nemesi családok hatalomért és szerelemért folytatott harca tárul elénk. A képzeletbeli középkori világot aprólékosan kidolgozott birodalmi térkép, lenyűgöző városrajzok és családfák hozzák még közelebb az olvasóhoz. Mutatunk egy részt belőle!

A Ladann folyó völgyében egy ideje béke uralkodik, ám a felszín alatt évtizedes ellentétek, hatalomvágy és bosszúszomj szövi át a mindennapokat. Ráadásul a déli falvakban rejtélyes halálesetek történnek, a híres és gazdag hajóépítő város folyómedréből pedig eltűnik a víz. Az egy évszázada száműzött őslakosok - a hurrogónok - titokzatos építkezései is egyre nagyobb aggodalommal töltik el az uralkodót.

Schmal Róza
Nagy folyók haragja I. - A Ladann könyve
Kolibri, 2021, 544 oldal
-

Vajon hány családot dönthet nyomorba egy királyné személyes tragédiája? És mi igaz a balladákból, amelyek makacsul őrzik a reményt, hogy a Véres Sziklák Éjszakáján nem halt meg a királyhoz hű Lasnarog család minden sarja? A kérdések egyre csak gyűlnek, és a bizonytalanság komor fellegként borul a birodalomra.

Schmal Róza gyerekkorában szeretett történeteket kitalálni és rajzokat készíteni hozzájuk. Mire felnőtt, ebből az utóbbi maradt: miután elvégezte a Képzőművészeti Egyetem festő szakát, könyvillusztrálással kezdett foglalkozni: "Ladann-völgy első terveit kamaszkoromban, a szentendrei HÉV-en és balatoni nyarakon firkáltam a füzeteimbe, de csak akkor tértem vissza hozzájuk,

amikor már a fiam volt kamasz, és nem nagyon lehetett vele másról beszélgetni, mint a Trónok harcáról.

Ezek a beszélgetések felidézték, hogy milyen jó volt a saját kitalált királyságom történetét szőni. A felfedezés, hogy ezt most is megtehetem, hirtelen jött, és a mai napig örömmel tölt el."

Schmal Róza: Nagy folyók haragja I. - A Ladann könyve (részlet)

  1. Behajózás

Lasnapol, a Torkolatváros

Tudta, hogy ez az utolsó kanyar. A partokon még ligetek és mocsaras rétek váltakoztak, de ahogy a hajó orra balra fordult, már feltűntek a házakkal borított hegyoldalak. Néhány perc múlva nyüzsgő szigeteket kerülgettek, karcsú hidak alatt úsztak át, és ő lelkesen kiabálva mutogatta az apjának, hova nézzen. Újra meg újra megragadta a karját, és a hajónak hol erre, hol arra az oldalára húzta magával. Aldemur Pasenord mosolyogva tűrte, és türelmesen válaszolgatott, mert Olesdan csak úgy ontotta magából a kérdéseket.

De aztán elcsendesedett.

A férfi figyelte, hogyan hallgat el, hogyan állapodik meg tekintete a torkolat bejáratánál, ahova ellenállhatatlanul vonzotta valami.

Közeledtek a Tengerzár-szirtekhez.

A gyerek előbb komolyan, később növekvő szorongással nézte az öböl két szélén magasodó sziklákat, a tetejükön emelkedő épületeket.

Ő is érzi – gondolta az apja.

Hiába Lasnapol minden csodája, a Ladann torkolatát szegélyező díszes házak, a temérdek hajó és színes vitorla,

a fiút is megérintette az a baljós hangulat, amely a szirteken uralkodik.

Ő is így volt ezzel. Ahányszor Torkolatvárosban járt, ráragadt valami levakarhatatlan, félelemmel vegyes szomorúság.

– Azok a sziklák… – kezdte halkan Olesdan, majd nyelt egyet. – Azokon történt?

– Igen, azokon.

– És tényleg véresek lettek, vagy azt csak úgy mondják?

– Véresek voltak – bólintott Aldemur, miközben ő sem tudta levenni a tekintetét a meredek kőfalról.

Kopár, szürke kövek, amelyek nem tesznek mást, mint kaput nyitnak a folyónak a tenger felé – mégis mintha átok ülne rajtuk.

– Onnan dobták le őket? – Olesdannak egészen hátra kellett hajtania a nyakát, hogy lássa a palotából kiugró, sötét és zömök építményt.

– Igen, az a Fekete Szárny. Ahol a nyitott, oszlopos folyosó körbefut rajta, ott gyászolták Goldan Lasnarogot a rokonai, amikor rájuk törtek. Kardélre hányták, majd lehajították őket a mélybe.

Aldemur örült, hogy a felesége nem hallja, miről beszél a gyerekkel. Nyolcéves fiuknak lehet hősökről és nagy csatákról mesélni, de egy ártatlan család lemészárolása más lapra tartozik. Különösen, ha valóban megtörtént. De hát éppen, mert megtörtént és az emléke elevenen él – még kilenc év sem telt el azóta –, nem lehet megóvni tőle Olesdant. Már így is, úgy is sokat hallott; jobb, ha tőle tudja meg az igazságot, nem holmi szóbeszédekből.

– Lasnapol mindig is olyan volt, mintha egy külön kis állam lenne – kezdte. – Engedelmességgel tartozott – és tartozik ma is – Ladann-völgy királyának, de lehettek saját vezetői. A vezér, a Tenger Szolgája ősidők óta a Lasnarog-családból került ki, de mindig ott voltak mellettük az Olmarogok, akik között a Tenger Kardja cím öröklődött apáról fiúra.

A kisfiú megfordult, hogy lássa a szemközti szirten emelt erődöt, amely nem volt olyan magas, és nem büszkélkedhetett annyi toronnyal, mint a palota: komor, vastag falak őrizték titkait. Aldemur bólintott.

– Igen, ott lakott valamikor a Tenger Kardja, a hadiflotta parancsnoka, de már Nagykardnak hívják, és beköltözött a palotába. Mert egyszer, sok évvel ezelőtt, az emberek megelégelték, hogy a Lasnarogok vasszigorral tiltják a rabló hadjáratokat, amelyek pedig temérdek kincset hozhatnának a városnak. Elkezdtek zúgolódni. Egyre többen mondogatták – eleinte suttogva, később egyre hangosabban –, hogy nem kell Szolga és Kard, nem kell az örökké marakodó két család, mikor egyetlen erős vezető fel tudná virágoztatni Torkolatvárost. És a legtöbben azt kívánták, hogy a harcias Olmarogok kezében egyesüljön a hatalom.

– Pedig Goldan Lasnarog sem volt gyenge, igaz?

– Nem, Goldan nagyúr erős volt, és rendet tartott: mindent megtett a béke érdekében. Még a lányát is hozzáadta Zorm Olmaroghoz, hogy egymáshoz fűzze az ellenségeskedő családokat. De ez sem volt elég. Amint meghalt, és a hozzátartozói összegyűltek megsiratni, Zorm katonái rájuk támadtak.

– És mind meghaltak? Mind, az összes Lasnarog?

– Majdnem mind. Meghaltak Goldan nagyúr gyermekei és unokái, akik a címét örökölhették volna. Az asszonyokat sem kímélték, de Zorm felesége nem volt ott. Rōna Lasnarog ma is él. Nem nagyon jön elő a tornyából, de ha véletlenül mégis, akkor látni fogod.

– És Zorm Olmarogot is látni fogom – jelentette ki Olesdan áhítattal.

Aldemur elmosolyodott. Milyen kicsi még! Lehet, hogy megrémül a szirtek látványától, de számára a Véres Sziklák Éjszakája nem több mint egy mese, amelynek félelmetes hősével hamarosan szemtől szemben találkozhat.

A férfi azonban tévedett.

A fiú már nem hitt a mesékben.

Pár percig csendben figyelte a közeledő partot, a kikötéshez készülődő matrózokat, aztán halkan megkérdezte:

– Miért jövünk vendégségbe egy gyilkoshoz? Mert hát az, nem?

– Az, de közben Ladann-völgy második leghatalmasabb ura, akit a király sem mer megbántani. Ha Zorm Olmarog egy hajót akar ajándékozni az uralkodónak, akkor az uralkodó elküldi leghűségesebb emberét, hogy vegye át az ajándékot, és köszönje meg a nevében.

Olesdan félrehajtott fejjel vigyorgott fel rá.

– És te vagy a király leghűségesebb embere?

Aldemur tettetett büszkeséggel húzta ki magát, de hangjában nem volt irónia, amikor azt mondta:

– Igen, én vagyok őfelsége II. Kawal Iobredān leghűségesebb embere.

És a fia tudta, hogy igazat mond.

2. Halál a magasban

Lasnapol, a Torkolatváros

Partra szálltak, de nem várta őket senki.

Aldemur Pasenord nem szerette a formaságokat. A legkevésbé sem hiányzott neki az ünnepélyes fogadtatás, de a tiszteletlenség nemcsak neki szólt, hanem annak is, aki őt küldte.

Elfogta az aggodalom.

Ha bármi olyasmi történik a látogatásuk alatt, ami az uralkodó és a lasnapoli Nagykard viszonyát beárnyékolja, veszélybe kerül a völgy békéje. Az a törékeny béke, amelyet ő elszántan igyekezett fenntartani, miközben a Lasnarogok elüldözött hívei szüntelenül bosszút követeltek a királytól.

Hajójukról már lepakolták a rakományt, a matrózok feltekerték a vitorlát, elrendezték a köteleket, aztán odakiáltottak egymásnak, és kisebb-nagyobb csapatokban elszivárogtak a kikötői kocsmák felé. A nap már az erőd mögül sütött – közeledett az este.

Nem várhattak tovább. Aldemur felfogadott néhány hordárt, hogy a ládáikat – tele a Nagykardnak szánt fényűző holmikkal – szállítsák a palotába, majd ők is elindultak a Tengerzár-szirten kanyargó lépcsőn. Már jó ideje kapaszkodtak felfelé, amikor az udvarmester néhány emberével eléjük sietett.

– Bocsásson meg, Pasenord kancellár, amiért elkéstem! Olmarog nagyúr személyesen szerette volna várni a hajójukat, de valami közbejöhetett. Engem csak most értesítettek, hogy mégsem tudott lemenni a partra.

Aldemur kurtán bicentett. Nyugtalansága egyre nőtt, ahogy az izzadó, zavarában szakadatlanul fecsegő udvarmestert hallgatta.

– Higgye el, nagyuram, egészen váratlan esemény jöhetett közbe, különben a Nagykard őfelsége már a parton üdvözölte volna önöket. A vacsoramenüt is személyesen tervezte meg! Magam láttam, hogy lement ellenőrizni, minden jól halad-e a konyhában… pedig ilyesmivel nem nagyon szokott ám foglalkozni!

– És mi lesz a vacsora? – szólt közbe Olesdan, aki rájuk sem nézett addig: a várost bámulta, amely egyre pazarabbul bontakozott ki alattuk. A lemenő naptól fénylő Ladann úgy ölelte körül a szigeteket, mint folyékony arany az ékköveket.

– Sirálytojásleves, aszalt barackkal töltött vadkacsa, sült amolden áfonyaszósszal – sorolta az udvarmester a fogásokat.

Olesdan arca egyre jobban ragyogott, de az apja alig figyelt oda. Mire a desszertekhez ért a felsorolás, gondolatai már messze jártak. A lépcső éppen a Fekete Szárny közelébe kanyarodott, és Aldemur önkéntelenül is lenézett a mélybe. Azt beszélték, a Lasnarogok tetemei napokig hevertek a sziklákon, mielőtt a hullámok elsodorták, vagy a hullagyűjtők elvitték őket.

Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik bosszúért kiáltanak? Lehet, hogy élete legnagyobb hibáját követi el, amikor a békén munkálkodva hozza-viszi az ajándékokat II. Kawal és Zorm Olmarog között? Lehet, hogy valami egészen másért csalták ide, és nem az ajándékhajó miatt? Mit jelenthet Zorm távolmaradása?

De nem volt ideje tovább tépelődni. Megérkeztek ahhoz a széles lépcsősorhoz, amely már a bejárat árkádjaihoz vezetett.

Ahogy beléptek az előcsarnokba, az udvarmester kezét tördelve nézett körül. Arra számított, hogy a Nagykard legalább itt fogadja majd a vendégeket. Az üresen kongó csarnok őt ugyanúgy meglepte, mint Aldemurt.

– Mi történhetett, a Ladann szerelmére, mi történhetett, hogy nincs itt Olmarog nagyúr? – sopánkodott. Aztán a türelmüket kérte, és eltűnt a főtoronyba vezető lépcsőházban.

Ahogy léptei elhaltak, mély csend telepedett a teremre. Túl nagy csend.

A kancellár közelebb húzta magához a fiát. Tekintete sorra pásztázta az ajtókat, amelyek a palota szerteágazó folyosóira nyíltak.

– Miért nem vezetnek az ebédlőbe? – kérdezte Olesdan. – Vagy itt lesz a vacsora?

A férfi felborzolta a kisfiú haját, amelyet a tarkónál éppen olyan rövidre nyírtak, mint az övét, de elöl is éppen olyan hosszan lógott a szemébe, mint ahogy ő szerette viselni a magáét.

– Hamarosan bevezetnek az ebédlőbe, de előbb el kell rendezniük azt a temérdek ételt. Az egész lasnapoli udvar azon munkálkodik, hogy a lehető legpompásabb vacsora fogadjon minket. Látod, még az őrök sincsenek sehol, bizonyára őket is odaparancsolták segíteni.

De Olesdant nem lehetett becsapni.

Egyre biztosabban érezte, hogy valami nincs rendben.

Ahogy félrehajtott fejjel felnézett az apjára, és elhúzta a száját, Aldemur elszégyellte magát. Miért próbálja elaltatni a fia aggodalmát, ha egyszer a sajátján sem tud uralkodni? Kézen fogta Olesdant, és a bejárattal szemközt nyíló erkélyhez vezette. Ahogy kiléptek, egy pillanatra mindketten megfeledkeztek a szorongató csendről. Alattuk és körülöttük nem látszott más, csak a végtelen víz – a palotának ez az oldala a nyílt tengerre nézett. Már lement a nap, de még nem volt sötét, a látóhatár felett az ég őrizte az alkony bíborlila színét. A hullámok halkan locsogtak a mélyben, és az éjszaka csak lassan húzódott egyre lejjebb a fejük felett sűrűsödő felhőből.

Távoli kiáltás hasított a csendbe.

Visszaléptek a csarnokba. Ajtócsapódás hallatszott, majd újabb kiáltások. Siető léptek kongtak a folyosókon.

Aldemur a kapu felé húzta a fiát, hogy szükség esetén menekülni tudjanak.

A palota mintha hosszú álomból ébredve egyszerre elevenedett volna meg minden ízében.

Az udvarmester tűnt fel elsőként. Sápadtan, magából kikelve sietett hozzájuk.

– Kancellár uram, a Nagykard halott!

– Mit beszél?

– Méreg! Alighanem méreg végzett vele… Ó, nagyuram, pikkelyek… az egész testét pikkelyek borítják! – A kis ember szinte sírt a viszolygástól és a megrendüléstől. – Az ajtónálló nem akart beengedni, mert Zorm nagyúr fia meghagyta neki, hogy senki sem zavarhatja az apját. Azt mondta, a Nagykard gyengélkedik, és pihennie kell. Egy darabig tétováztam, de aztán arra jutottam, a nagyúr bizonyosan nem szeretné megvárakoztatni Pasenord kancellárt, aki a király képviseletében jött, így vettem a bátorságot, és bekopogtam. Amikor nem kaptam választ, benyitottam, bár tudtam, hogy a fejemmel játszom. És akkor megláttam. Ott feküdt az ágyon, testét görcsbe rántotta a fájdalom, és a tekintete… Ó, szentséges Ladann, a tekintetét soha nem fogom tudni elfelejteni…

Aldemur félbeszakította a siránkozást.

– A fiamnak nem kellene mindezt végighallgatnia. Vezesse a lakosztályunkba, én pedig megnézem, lehet-e még tenni valamit.

– Nem lehet, nagyuram, nem lehet! – csapott fel hisztérikusan az udvarmester hangja. – Meghalt, merev a teste… nem mozdul soha többé!

Aldemur megrázta a vékony emberke reszkető vállát.

– A Ladann szerelmére, kísérje a fiamat a szobánkba, és ne szóljon egy szót sem!

Az udvarmester rémülettől tágra nyílt szeme megrebbent, majd zavart pislogással a gyerek felé fordult.

– Ahogy óhajtja, kancellár uram! – motyogta, majd Olesdant kézen fogva elindult a délkeleti torony irányába. A kisfiú nem tiltakozott, még vissza sem nézett, pedig bármit megadott volna érte, hogy az apjával lehessen.

A csarnok addigra megtelt emberekkel: katonák siettek oldalukon csörgő kardjukkal, szolgák futkostak keresztül-kasul a lépcsőházak között. Aldemur karon ragadta egyiküket, és megparancsolta, hogy azonnal vezesse a Nagykard szobájába. Mire felértek a főtoronyba, már kisebbfajta csődület verődött össze a lépcső tetején. A kancellár szétkergette a szájtátókat, majd belépett.

A kerek teremről lerítt, hogy katonaember lakta, aki szíve mélyén megvetette a pompát, és nem sokat adott a kényelemre. Amilyen díszes volt a palota kívül-belül, olyan egyszerű, szinte szegényes volt itt a berendezés. A hatalmas dolgozóasztalon papírok, térképek hevertek szanaszét, de különben alig volt néhány tárgy a szobában. A falon egyetlen kép lógott: Rōna Lasnarog menyegzői portréja. Zorm Olmarog hitvese a festményen fiatal volt, fakószőke haja virágokkal tele. A művész élethűen ábrázolta, nem szépítette meg a lány szögletes, kissé férfias vonásait, amelyeket a boldogság gyönyörűvé varázsolt. A kép szíven ütötte a kancellárt. Mindenki tudta, hogy amióta Zorm lemészárolta a Lasnarogokat, a felesége nem szólt hozzá többé, elvonulva tengette napjait. Arcképe mégis ott függött a magányos katonafejedelem szobájában, egyetlen díszként, bepillantást engedve a Nagykard kőszívének rejtett zugába.

A kancellár tekintete a festményről az alatta fekvő tetemre siklott, amelyben alig lehetett felismerni az egykorvolt daliás lovagot, a ladanni hadiflotta parancsnokát, Torkolatváros mindenható urát. Az ágyon heverő testet citromsárga pikkelyek lepték. Sűrű, tömött sorokban borultak egymásra, formátlan tömeggé alakítva a kíntól kicsavarodott végtagokat. Csak az egyik váll és az arc egy része maradt szabadon. A szemek, amelyek nemrég még félelem nélkül néztek szembe tengeri viharokkal és ellenséges hadihajókkal, most az iszonyat kifejezésével meredtek a semmibe. Aldemur elkapta a tekintetét.

– Senkinek sem szabad így látnia – szólalt meg mögötte egy hang.

Összerezzent, majd villámgyorsan megfordult. Csontsovány férfit pillantott meg. Az öreg eddig a fal mellé húzódott, de most kilépett a félhomályból. A ladanni orvosok vörössel szegett köpenyét viselte.

– Bocsásson meg, kancellár uram, ha megijesztettem! Nem akartam zavarni, amíg lerója kegyeletét a mi nagy halottunk előtt.

Aldemurnak egy pillanatra az az érzése támadt, hogy az orvos gúnyolódik, de aztán elhessegette a gondolatot. Talán csak a helyzet szülte a benyomást: az ellentmondás a fájdalomnak kiszolgáltatott test és a „mi nagy halottunk” kifejezés között. Mert semmi nagyság nem volt ebben az elmúlásban – mintha maga a halál űzött volna gúnyt a Nagykard hírnevéből.

– Nem, alattvalói valóban nem láthatják így – szólalt meg végül. – Rendbe tudják hozni, hogy fel lehessen ravatalozni?

– Meg fogjuk próbálni, nagyuram. Nyakig letakarjuk, az arcra pedig maszkot készítünk. A szemhéjakat természetesen lecsukjuk.

Aldemur bólintott.

– Amoldenszem-mérgezés, igaz?

– Az, nagyuram.

– Lehet szó véletlenről?

Az öreg csücsörített, aztán szomorúan ingatta a fejét.

– Nem hiszem. Igaz ugyan, hogy a Nagykard szerette az amoldenből készült ételeket, de gyakorlott szakácsai vannak, akiknek mindig első dolga eltávolítani a veszedelmes szemgolyókat, még mielőtt megpucolják a halakat. Ma még különben sem tálalták fel a sült amoldent – vacsorára készültek vele, úgy tudom.

– Mit gondol, mennyi ideje lehet halott?

Az orvos közelebb lépett az ágyhoz, majd a tetem fölé hajolt.

– Látja, nagyuram? – mutatott Zorm Olmarog vállára, ahol a pikkelyek nedvesen nőttek ki a testből. Némelyik ki sem formálódott teljesen, csak a bőr felhólyagosodása, a gennyre emlékeztető sárga bugyborékolás jelezte, hogy nemrégen még folyamatban volt az átalakulás. – Mire idáig ért a méreg, a belső szerveket már teljesen megbénították a pikkelyek, amelyek nemcsak kívül képződnek, de belül is: ellepik a tüdőt és megkeményítik a szívet, amely többé nem tud lüktetni. Itt még nem volt ideje megszáradni a formálódó új bőrnek, így nem telhetett el két óránál több a halál beállta óta.

Aldemur elgondolkodva nézte a helyet, ahol az emberi test találkozott a csillogó, citromszínű haltesttel, de szemében a rémület már nem pusztán a gyomorforgató látványnak szólt.

– Beláthatatlan következményei lehetnek a tragédiának.

Személyesen kell értesítenem a királyt, még mielőtt elterjedne a hír. Készítsek el a ravatalt, a nagyasszonynak csak utána szóljanak!

Az orvos meghajolt.

A kancellár lesietett a lépcsőn, majd felkapaszkodott a délkeleti toronyba. Ahogy benyitott a vendéglakosztályba, Olesdan odafutott hozzá, és némán átölelte a derekát. Ő is sokáig szorította magához a gyereket.

Csak utána fordult az udvarmesterhez.

– Készen áll a hajó, amelyet őfelségéhez kell vinnem?

– A flotta kikötőjében várakozik a holnapra tervezett ünnepélyes átadásra. A Nagykard délelőtt ellenőrizte, illőn feldíszítették-e. Ó, nagyuram, ki gondolta volna, hogy…

Aldemur félbeszakította.

– Rendelje a palota alá a hajót, amilyen gyorsan csak lehet. Azonnal indulnunk kell a királyhoz.

– Igenis, kancellár uram, igenis, de előbb szólok, hogy tálalják a vacsorát.

– Arra most nincs idő. Őfelségéhez kell érnem, még mielőtt a fővárosban megtudnák a hírt.

Az udvarmester becsületére legyen mondva, alig egy órával később a Lasnapol Csillaga kifutott Torkolatvárosból, fedélzetén Aldemur Pasenord kancellárral és a fiával, valamint a kihűlt, de gondosan elcsomagolt ünnepi vacsorával.