Maros Edit regényének hőse, Lotti, száműzetésnek éli meg, hogy vidéki rokonainál kell töltenie a nyári szünetet. Ám megváltozik a véleménye, mikor a padláson rábukkan egy füzetre, amelyből nem csak sosem látott édesanyja gyerekkori alakja bontakozik ki, hanem egy legendás színésznőé, Karády Kataliné is, akit rejtélyes szálak fűznek a kislány dédnagymamájához. A múlt titkait felfedezve Lotti a saját életére is más szemmel néz, főleg, mikor megismerkedik a kertben segédkező Péterrel. Bánfi Csilla könyvtárpedagógus, a Bookline Kids zsűritagja értékelésében kiemelte, hogy a kötetben olvasmányosan - mégpedig „regény a regényben” formában - tárul elénk a díva életének egy-két mozzanata, a legfontosabbat központba helyezve, ami nem más, mint a szeretet és az emberség.
Maros Edit: A szívemben titokban (részlet)
– Jó napot kívánok, én netezni jöttem... vagyis... lehet itt használni számítógépet?
A nő lejjebb tolta a szemüvegét, kipillantott fölötte, és fürkészte egy darabig Lotti arcát, majd lassan a legtávolabbi sarok felé mutatott:
– Ott van a gépünk. Be vagy iratkozva?
– Nem, én... először vagyok itt... Úgy tudom, az első... szóval... ingyenes...
– Vagy úgy – bólogatott a nő. – Ha közösségi oldalt használsz, ne felejts el a végén kilépni. És ne jegyeztesd meg a jelszót!
– Alap – bukott ki Lottiból, amit a nő szemtelenségnek vehetett, mert kissé sértődötten tette hozzá:
– Egyeseknek nem az. Aztán itt reklamálnak, ha valaki belemászik a fiókjukba. Pedig mindenki a maga hülyeségéért felelős, nem igaz?
Lotti nem volt biztos benne, hogy még mindig a közösségi oldalakra való belépésről beszél a nő, de igyekezett nem leragadni ennél a problémánál. Megköszönte a „kedves” útbaigazítást, és hátrasietett a géphez, ami már messziről úgy hívogatta, mint egy csábító habos sütemény. Az iskolában is ilyen kockagépek voltak, így nem jött zavarba a látványtól, és még azt is tudta, hogyan kell egy ilyen öreg darabot használni. Azonnal belépett a Facebookba, és Messengeren ráírt Csengére.
Nem fogod elhinni, milyen helyre kerültem! Apám a múlt századba száműzött, de komolyan! Egy könyvtárból írok (el ne mondd Milánnak!!! :P), mert ezen a helyen még térerő sincs! Meg a töltőmet is otthon hagytam... Most képzeld el! Telefon nélkül egy ilyen szituban! Totális csőd! Figyelj! El kell jönnötök értem! Ígérem, kitakarítom helyetted a szobádat, meg csak keveset fogok kajálni, de hadd maradjak nálatok, míg apám hazajön! Lécciléccilécci! Szerinted még ma el tudtok jönni? Ha nem, akkor megyek busszal, csak a végállomásra ugorjatok el értem. Szólj, és csekkolom a menetrendet!
És most hogyan tovább?
Az alkalmazás jelzése szerint Csenge még nem olvasta el az üzenetet. Hol a fenében lehet? Csenge mindig és mindenhova magával viszi a telefonját, még éjszaka sem kapcsolja ki. Az meg eléggé elképzelhetetlen, hogy túrázni ment volna a hegyekbe, ahol esetleg nincs térerő. Különben is, eleve az elképzelhetetlen, hogy ezen a rettenetes falun kívül van még olyan hely a világon, ahol nincs térerő...
Egy darabig bámulta a monitort, szuggerálta a jelecskét, hogy váltson át „elolvasta” státuszra az üzenet, de nem történt semmi. Kezdte kínosan érezni magát. Erre nem volt felkészülve, hogy nem érkezik meg Csenge válasza azonnal, és itt kell ücsörögnie céltalanul. Megnyitott egy új lapot a böngészőben, és elolvasta a legfrissebb pletykákat a kedvenc együtteséről és azokról a közszereplőkről, akiket a közösségi oldalakon követ. Lájkolt párat az osztálytársai nyaralós fotóiból (micsoda mázlisták, hogy a szüleik a tengerhez viszik őket, nem egy isten háta mögötti faluba, mint őt az apja...), aztán újra rálesett az elküldött üzenetre, hátha változott valamit a helyzet, de ismét meg kellett állapítania, hogy Csengét mintha elnyelte volna a térerő nélküli fekete lyuk. Hát szuper, de tényleg.
Dühösen fújtatott egyet, aztán karba font kézzel unatkozott. Óvatosan körbekémlelt. Ezen a meleg június végi napon alig voltak a könyvtárban. Néha betért egy-egy fiatal anyuka az ordító gyerekével, villámsebesen kivettek valami mesekönyvet, aztán siettek is tovább. A sarokban ült egy hatvan körüli nő, aki olyan közelről olvasta a kezében tartott könyvet, mintha legalábbis kiszagolni akarná a betűket. A folyóiratolvasóban egy huszonéves forma srác jegyzetelt, néha köhécselve, ami az amúgy csendes helyiségben rém bosszantóan hatott.
Lotti nyújtózott egyet, aztán unalmában beírta a keresőbe, hogy „Karádi Katalin”. A rendszer azonnal korrigálta a helyesírást, így megtudta, hogy dédnagyanyja kedvence y-nal írta a nevét. Sőt, a Wikipédia szerint nem is ez volt az eredeti neve. Hm. Különös. Már az 1900-as évek elején is művészneveket használtak a színésznők? Alaposan ledöbbent, nem számított rá, hogy ennyi találatot fog hozni a keresése. Ráadásul egészen friss dátumú cikkeket is feldobott a gugli.
Átkattintott a képtalálatokra.
Ezért a nőért voltak úgy oda közel száz évvel ezelőtt?
Nagyot változott azóta a divat, de akkor is furcsa, mert ez a nő nem volt kifejezetten szép... inkább különleges. A szemében volt valami titokzatos villanás, amiről Lotti nem tudta eldönteni, szimpatikus, vagy épp ellenkezőleg: bizalmatlan hatást kelt-e benne.
– Vannak ám könyveink is a művésznőről – tette a vállára a kezét a könyvtáros, Lotti pedig a váratlan érintéstől és a gondolataiból kizökkentő hangtól úgy megijedt, hogy ugrott egyet a székben, és azonnal ki is kapcsolta az összes lapot a számítógépen, anélkül hogy ismét ellenőrizte volna, Csenge elolvasta-e már az üzenetét (vagy hogy kijelentkezett volna a Facebookról...).
– Jaj, nem, nem, én csak... izé... – hebegte, de a könyvtárosnőt nem tudta lerázni.
– Na, gyere csak, megmutatom, hol találod a köteteket – suttogta, mintha egy óriási, szenzációs titkot osztana meg.
Lotti nem mozdult, lefagyva követte a tekintetével a buzgón szaladgáló nőt, aki pillanatok alatt összeszedett vagy négy könyvet, és a billentyűzetet arrébb tolva lepakolta őket a lány elé.
– Nézz bele ezekbe is! Sokkal több információ és kép van bennük, mint az interneten! Ez a kis könyv még a halála előtt jelent meg – dobott legfelülre egy vékony kötetet. – A többi pár éves kiadás, és színes fotók is vannak bennük.
Azzal már tovább is sietett, így Lottinak esélye sem volt tiltakozni vagy egyértelművé tenni, hogy egyáltalán nem érdekli ez a múlt századi színésznő, csak unalmában keresett rá, mert
a közönyös és fura dédnagyanyja odáig van érte,
és miután mindent csekkolt a közösségi oldalakon, hirtelen nem jutott eszébe jobb elfoglaltság, mint utánanézni.
Finnyásan fintorogva ért a kupac tetején landolt, megsárgult lapú könyvecskéhez, aminek a borítóján a netes képekről már ismerős arc mosolygott az elmaradhatatlan műszempillákkal, bodorított hajjal és a fekete-fehér fotón is feltűnő, erőteljes rúzzsal a száján.
Ahogy felemelte a könyvecskét, az ölébe pottyant belőle egy, a lapoknál is sárgább, kissé kemény tapintású cédula. Valaki benne felejtette a könyvjelzőjét? Ahogy megfordította a lapocskát, látta, hogy egy táblázatféle van rajta, kis rubrikák, tollal kitöltve néhány adat. Hamar rájött, hogy
annak idején, amikor még nem a számítógépen vezették a kölcsönzéseket, erre jegyezhette fel a könyvtáros, kinél járt a könyv, mikor vette ki és mikor hozta vissza. A végén pedig a kölcsönző illető a kézjegyével is ellátta a dokumentumot.
A cédula szerint ezt a könyvet összesen öten kölcsönözték ki, legutoljára mikor is? Lotti szeme az utolsó bejegyzésre tévedt, majd a szája elé kapta a kezét.
Vadász Erika, 1993. szeptember 20.
Az édesanyja!
Szédülni kezdett. Táncoltak a szeme előtt a betűk, vagy csak a megmagyarázhatatlanul rátörő könnycseppek homályosították el a képet? Nem értette, mi történik vele. Miért hat rá így egy hülye könyv, amit előtte az anyukája lapozott fel, csaknem három évtizede? Micsoda baromság, neki nem szokása ilyen szentimentális dolgokon mélázni, aztán tessék... Hiszen ugyanabban a szobában szállásolták el, ugyanabban az ágyban alszik, ahol annak idején az anyukája, Ilonka minden lehetőséget megragad, hogy belé hízelegje az anyját, ő pedig idáig makacsul tartotta magát, és nem
engedte, hogy bármi meglágyítsa a szívét a soha nem ismert anya iránt,
akit tudatosan zárt ki az eszéből és a szívéből...
erre itt van ez a könyv, meg a sárga kölcsönzőcédula az aláírásával, és padlót fog tőlük.
Dühösen szipogott egyet, és kotorászni kezdett a zsebeiben a félig használt zsepi után, amit még a buszon vett elő. Miközben törölgette az orrát, cikáztak a gondolatai. Az anyja ezek szerint Karády után kutatott. De miért? Nyilván köze lehet ehhez a „Mamikának”, akiért – Ilonka szavai szerint – odáig volt. Talán ő is csak azért keresett utána a színésznőnek, hogy megértse az öreg hölgy rajongását? Akárhogy is, ez azért kísérteties... ugyanazt csinálja, mint a sosem ismert anyja. A különbség csupán annyi, hogy míg az anyja szerette ezt a furcsa, idős nőt, őt legfeljebb idegesíti
a szótlan öreglány.
Kirázta a hideg. Aztán, mint akit kergetnek, felpattant az asztaltól, és az ajtó felé sietett.
– Már mész? – szólt utána a könyvtárosnő, és csodálkozva meredt Lottira.
– Igen, én... sietek.
– Visszapakolni meg én fogok – morogta az orra alá a nő, amitől Lotti rémesen zavarba jött.
– Bocsánat... – nyögte alig hallhatóan, és tétován visszafordult a számítógépes asztal felé, ahol kupacban álltak a Karádyról szóló könyvek, felül a megsárgult lapú kötet, benne az anyukája aláírását tartalmazó cédulával. Egyszerre vonzotta és ijesztette a gondolat, hogy újra hozzáérjen.
– Hagyd csak! Úgysem tudod, hol van a helyük – legyintett még mindig dühösen a könyvtárosnő, Lotti azonban hálás volt, mert így megoldódott a dilemmája.
Még mindig vörös arccal kisietett a könyvtárból.
Az utcán lehajtott fejjel vágtázott, pár lépés után kis híján feldöntött valakit.
– Hohó! Te mindig így közlekedsz? – hallott egy hangot, ami inkább vidám volt, semmint morcos, és ami némileg ismerősen is csengett. Ahogy felpillantott, megismerte a buszról a fiút, aki kisegítette a menetjegy árával.
– Te... követsz engem? – kérdezte felháborodva. Irritálta a fiú jókedve, ahogy láthatóan mulatott rajta, talán még a megmagyarázhatatlan könnyektől vörös szemét is kiszúrta. Más sem hiányzik, mint hogy rákérdezzen, mi baja van.
A fiú elkacagta magát.
– A nagynénéd küldött utánad. Félt, hogy a tíz kilométer gyaloglás esetleg túlságosan kifárasztana.
Lotti elképedve bámult rá. Honnan ismeri ez a srác Ilonkát? És miféle tíz kilométer gyaloglás?
A fiú, mintha csak olvasna a gondolataiban, elő is állt a magyarázattal:
– Péter vagyok. Én segítek a rokonaidnak a kertgondozásban. Mikor ma kimentem, hogy elkísérjelek bringával ide, a könyvtárba, mondta Ilonka néni, hogy elviharzottál, én meg összeraktam a képet, hogy te lehettél az, akivel összefutottam a buszon. Úgyhogy utánad küldött némi pénzzel, hogy...
– Kösz! – fojtotta belé a szót Lotti. – Emiatt kár volt idáig utaznod. Megoldottam volna. Nem vagyok pólyás.
– Oké – emelte fel védekezőn a kezét a fiú, a szemében még mindig vidámság bujkált, ami továbbra is bosszantotta Lottit. – De ha ettől jobb lesz a kedved, nem miattad jöttem elsősorban. Amúgy is dolgom van itt – biccentett a fejével a könyvtár felé.
Hát persze, hiszen Ilonka említette, hogy egyetemre készül. Mekkora mázli, hogy ma délelőtt nem ide tartott! Ha szemtanúja lett volna a kiborulásának...
Az utca végén most felhangzott a sárga busz összetéveszthetetlen hangja. Méghogy ritkán jár... Vagy neki van nagy szerencséje, hogy ma már másodszor nem kell tíz percnél többet várakoznia, vagy Ilonka túlzott.
– A menetjegyre elég lesz – tett Péter a lány markába némi aprót.
Lotti zavartan dörzsölgette a pénzérméket, de nem szólt egy szót sem. Amikor a megállóba beparkolt a busz, és nagy szisszenéssel kinyitotta az ajtót, felnyargalt a lépcsőn, vissza sem nézve a fiúra. Úgy érezte magát, mint akire egyszerre zúdult túl nagy teher. A sofőr (ugyanaz, akivel délelőtt utazott... – bosszantó ez a vidékiesség) megcsóválta a fejét; nyilván olyasmire gondolhatott, hogy ezek a mai fiatalok milyen neveletlenek, lám, itt van ez a lány is, még csak nem is köszön, csak odanyújtja a pénzt bambán, ő meg találja ki, meddig óhajt utazni. Mondjuk, történetesen emlékezett rá, hol szállt fel reggel ez a szédült fruska, de azért némi jó modor akkor is ráférne. Lotti nem foglalkozott a sofőr fejcsóválásával, meggyötörten roskadt le az egyik hátsó, üres ülésre. Túl sok volt ez az egész neki. Azt hitte, a könyvtár majd megoldja minden problémáját, aztán tessék. Csengét nem tudta elérni, cserébe viszont a véletlen kinyitott a szívében egy ajtót, amit egyáltalán nem szándékozott kinyitni, és most rémesen érzi magát.
Tényleg, Csenge... A nagy felismerés miatt elfelejtett utoljára ránézni az üzeneteire. Mi van, ha közben válaszolt, ha netán jönnek érte, vagy várnak rá a buszpályaudvaron? Kétségbeesetten megdörzsölte az arcát, majd kibámult a buszablakon, és a suhanó tájat nézte, ami továbbra is csoda szép volt, bármennyire is nehezére esett bevallani. Képtelen volt fegyelmezni a gondolatait, amik Csengéről újra és újra az édesanyja felé cikáztak. Vajon ő is így utazott a buszon a könyvtárba menet? Ő is ezeket a dombokat nézte, homlokát az ablaküvegnek támasztva?
Vajon hogyan barátkozott össze a „Mamikával”? Lehet, hogy Mamika akkoriban még nyitottabb volt a világra? Mit is mondott Ilonka? Hogy nehéz élete volt... és hogy egyszer még találkozott is azzal a titokzatos tekintetű színésznővel.
A gondolataiból a mogorva sofőr hangja zökkentette ki:
– Megérkeztünk! – dörmögte, egyértelműen neki szánva, mivel addigra rajta kívül már senki nem volt a buszon.
– Kö... köszönöm – dadogta Lotti alig hallhatóan, mire a sofőr ismét megcsóválta a fejét. Az már biztos, hogy nem lesznek jó barátok...
A házhoz közeledve már messziről látta, hogy Ilonka a kapuban várja.
Lotti lelassította a lépteit, arra számított, hogy kap egy alapos fejmosást, amiért olyan undokul elrohant, ráadásul a kertészfiút is utána kellett küldeni – de a nagynénje arcán inkább aggodalom látszott, semmint düh.
– Ezek szerint megtalált Péter, ugye? – kérdezte, Lotti pedig bólintott.
– Igen... köszönöm... én...
– Igazad volt, Eszembe sem jutott, hogy te valószínűleg sokkal jobb biciklihez vagy szokva. Ez a régi vacak már nem jó semmire. Majd leírjuk a buszmenetrendet, és ha legközelebb is elmennél valahova...
Már csak ez hiányzott. Miért kell itt esdekelnie a bocsánatáért? Annyira kellemetlen! Miért nem hagyja egyszerűen békén?!
– Nem kell – vágta rá undokul, és hátat fordítva Ilonkának, bevágtatott a szobájába.
Mégiscsak meg kellett volna várni Csenge válaszát. Ha minél hamarabb kijut innen, talán ezektől a furcsa érzésektől is megszabadul. Hülyeség volt a Google-ba beírni annak az őskövület színésznőnek a nevét. Ha a könyvtárosnő nem szúrja ki, mit böngész, nem száll rá azokkal a vacak könyvekkel, akkor ő sem találja meg a felsőben azt a cédulát... ami nem tépett volna fel olyan sebeket, amiknek idáig a létezését is igyekezett letagadni saját maga előtt.
Csalódottan és feldúltan ökölbe szorította a kezét. Ezt az éjszakát is bukta. De holnap mindenképpen elmegy innen. Így vagy úgy, bárhogy, akárhogy, de el.
***
– Drágám, segítenél egy kicsit? – szólt Ilonka Lottinak, aki a kőlépcsőn ücsörögve unalmában egy fűszálra próbált épp felpiszkálni egy katicabogarat. Alig várta, hogy elmehessen a könyvtárba, és elolvashassa Csenge válaszát, de nem akart már délelőtt elkéredzkedni, még a végén Ilonka gyanút fog. Úgy tervezte, ebéd után, amikor Ilonka elrendezi az anyját a szunyókáláshoz, azt mondja, sétál egy nagyot. Persze ezúttal viszi magával a pénztárcáját, valamennyi zsebpénz szerencsére mindig van nála, a buszjegyre bőven elég lesz.
– A padláson kell lennie egy metszőollónak. Ma délután átugrom egy barátnőmhöz, névnapja van, vinnék pár szál rózsát. De elhagytam valahol a metszőollómat, régi meg fent van a padláson... Megtennéd, hogy megkeresed? Nagyon fáj a derekam, nem szívesen másznék fel a létrán.
Lotti legszívesebben azt válaszolta volna, hogy „hát én sem szívesen mászom”, de nem akart modortalan lenni. Na és ez a névnapi látogatás pont kapóra jön, nem lesz feltűnő, ha egy „sétányi” időnél tovább elmarad. Ha Csengéék nem tudnak érte jönni, az is lehet, hogy kikeresi a netről a fővárosba menő buszt, és vissza sem jön a cuccaiért, felpattan az első járatra, és hazamegy. Nem kell a dráma, feltűnésmentesen távozik, a táskájáért meg majd elküldi az apját, ha visszaért.
Kelletlenül feltápászkodott, és igyekezett legyűrni az émelygést, ami elfogta, ha arra gondolt, hogy fel kell másznia arra a félelmetes padlásra, ahol még egerekkel is összefuthat.
A rozoga létra reccsent egy nagyot a súlya alatt, de legalább nem szakadt le. A fénytelen padláson meglepő rend uralkodott, a por és a pókhálók ellenére látszott, hogy nincs elhanyagolva, mindennek megvan a maga helye. Körbekémlelt, és meg is pillantotta a metszőollót, egy szerszámok szá-
mára kijelölt polc mellé akasztva. Odalépett, leakasztotta, és már indult volna vissza a zsákmánnyal, amikor észrevett egy jókora dobozt a sarokban. Valami belső hang azt súgta, lépjen hozzá közelebb... A szája elé kapta a kezét, mikor elolvasta a tetejére firkantott nevet: „ERIKA”.
Megnyalta a szája szélét, amit hirtelen rettentően száraznak érzett. Zakatoló szívvel guggolt a doboz mellé, letette a metszőollót, és a nadrágjához dörzsölte izzadó tenyerét. Óvatosan a doboz felé nyúlt, és felnyitotta. Volt benne pár ruhanemű, verseskötetek, régi tankönyvek, és
egy keményfedeles, „napló” feliratú füzet.
A dobhártyájában lüktetett a szívverése, ahogy kiemelte a könyvecskét, és mohón belelapozott.
Kedves Naplóm!
Ma végre rájöttem, miért akarta a sors, hogy Anyu itt hagyjon a Mamikáékkal. Délután rossz kedvem volt, az iskolában Zsoltiék rám szálltak, és piszkáltak, csúnyákat mondtak Apuról... Mintha ők tudnák! Fogalmuk sincs róla, mit beszélnek. Gőzük sincs, milyen egy művész élete, különösen, ha a környezete nem érti meg... Na mindegy. Mamika észrevette, hogy szomorkodom, úgyhogy palacsintát sütött. Mennyei palacsintát tud sütni, igazi bajnok benne! Miközben sütött, beszélgettünk. (Imádom a történeteit, annyira izgalmas élete volt...) Egy egészen elképesztő történetet osztott meg velem! Olyat, amiről még Ilonka sem tud! Napok óta kering a fejemben, olyannyira, hogy hatalmas elhatározásra jutottam!...
De kezdjük az elején. Múlt héten egy szorgalmi miatt a könyvtárban voltam. Jutka néni – a kedvenc tanárom, szerinte van tehetségem az íráshoz, ami óriási, mert titkos vágyam, hogy egyszer író legyek – mindig ad valami kreatív feladatot, most épp Arany János balladáihoz kellett nyomozó riportot készíteni. Épp a balladáit olvasgattam, hogy kiválasszam, melyikhez készítsek nyomozást, amikor egy plakátra tévedt a szemem. Egy pá-
lyázati felhívás volt rajta: »Írjon életrajzi kisregényt egy izgalmas életű emberről, és nyerje meg a 100 000 forintos fődíjat! A pályázat mottója: Bátraké a jövő!«
Már akkor elképzeltem, milyen jó lenne felnőttnek lenni és elindulni egy ilyen versenyen. Ugyebár említettem, hogy vonz az írói pálya... Olyan fantasztikus lehet állandóan a könyvek bűvöletében élni! De megint elkalandoztam... Ott tartottam, hogy amikor Mamika elmesélte azt a régi történetet, éreztem, hogy ez remek téma lehetne erre a pályázatra.
Úgyhogy ma újra elmentem a könyvtárba, és alaposan átolvastam a felhívást. Képzeld, kedves Naplóm, nincs szó életkori megkötésről! Igen, jól sejted, ez a nagy elhatározásom: indulni fogok a pályázaton, méghozzá Mamika történetével!!! Persze ez titok, senkinek nem árulom el rajtad kívül – talán majd Jutka nénit beavatom, még nem döntöttem el.
De jó lenne nyerni! Nem a pénz miatt (mondjuk, az sem jönne rosszul, segítenék Anyunak, hogy ne kelljen túlhajszolnia magát ott Budapesten, és visszajöhessen minél előbb hozzám), hanem mert hatalmas dolog lenne! Bebizonyíthatnám, hogy ez az írói álom nem holmi hóbort nálam. És ami a legfontosabb: Mamika nagyon boldog lenne, ha láthatná írásban a történetét. Egy kicsit talán Jancsi öccsét is visszahozhatnám vele... Ez pe-
dig mindennél fontosabb: hogy örömet szerezzek neki! A neveket persze majd megváltoztatom, vagy egyszerűen csak utalok rájuk a sorok közt, mert a titok az titok... de Mamika, egyedül ő, tudni fogja, hogy benne van az ő történetük is.
Alig várom, hogy hozzákezdhessek! Sokat kell kutatnom hozzá, de ez nem baj, imádom a könyvtárat. A leginspirálóbb hely a világon! Egyetértesz, kedves Naplóm?
Most búcsúzom. És ne feledd: egy szót se senkinek a pályázatról! Ez a mi titkunk!
Lotti becsapta a füzetet, mintha rajtakapták volna, hogy a tilosban jár. Újra égett az arca, és ismét előtört az a furcsa, megmagyarázhatatlan érzés, mint tegnap a könyvtárban. Magához szorította a naplót, mintha csak a halott anyját ölelte volna meg, aztán ijedten visszadobta a könyvecskét a
doboz tetejére. El kell tűnnie innen! Mielőtt még... teljesen maga alá temetné ez a nosztalgikus marhaság!
Lerobogott a rozoga lépcsőn, és Ilonka kezébe nyomta a metszőollót.
– Mikor mész a barátnődhöz? – kérdezte, igyekezve, nehogy a nő kiérezze a kérdése mögötti hátsó szándékot.
– Ebéd után indulok. Neked mi a terved délutánra? Elkísérhetnél!
– Nem, én... nem aludtam túl jól éjszaka. Szerintem ledőlök kicsit...
– Ahogy gondolod! – simogatta meg a lány arcát Ilonka, amitől Lotti kővé merevedett. Nem volt hozzászokva a babusgatáshoz vagy a gyengéd érintésekhez. Tétován letörölte az arcáról nagynénje kezének a nyomát, és bevonult a szobájába.
***
Ebéd után alig várta, hogy becsukódjon Ilonka mögött a kertkapu. Amint meggyőződött róla, hogy nagynénje már nem látja, sietős léptekkel a buszmegállóhoz ment. Jó tíz perce ácsorgott, amikor zamatos tájszólással kiszólt neki egy bácsi az egyik kertből:
– Ilyenkor délben három órán át nincs busz! Nemrég ment el, úgyhogy várnod kell még egy darabig.
Akár meg is köszönhette volna a hasznos információt, de nem volt hozzászokva, hogy vadidegenekkel társalogjon, így zavartan zsebre dugta a kezét, és visszasietett a házhoz. Nincs más választása, biciklivel kell mennie. Nem várhatja meg a délutáni járatot, mi van, ha közben Ilonka hazaér a vendégeskedésből?
A kamrához ment, ahová Ilonka betámasztotta azt az ócska biciklit. Attól nem kellett tartania, hogy Mamika észreveszi, miben sántikál, az idős asszony most is a tévé előtt szunyókált. Felpattant a járgányra, és nekilódult.
Mire a könyvtárba ért, az egész feneke sajgott. A váltó nélküli, kemény üléses bicikli minden képzeletét alulmúlta. Alig várta, hogy elolvashassa Csenge üzenetét, és végre kiszabaduljon erről a nyomasztó helyről.
Pechjére azonban, amint belépett – a kényelmetlen tekeréstől némileg ziláltan –, a könyvtárosnő rögtön lecsapott rá.
– Félretettem neked a könyveket! – mosolygott a lányra, mintha tegnap nem is orrolt volna meg rá, amiért olyan udvariatlanul távozott. – Éreztem, hogy vissza fogsz jönni értük.
Lotti elvörösödött.
– Köszönöm, de... inkább csak a géphez ülnék oda. Ahhoz nem kell beiratkozni, ugye?
– Valami dolgozatot írsz? – kérdezett vissza a könyvtáros, mintha meg sem hallotta volna Lotti visszautasítását.
– Dolgozatot?...
– A művésznőről! Képzeld, mikor a pályámat kezdtem, hát, az se ma volt már – kacarászta –, volt itt egy lány, veled nagyjából egyidős lehetett, na, ő dolgozott valamin nagyon Karádyval kapcsolatban. Álló nap ült az ablak melletti asztalnál, és körmölt... jegyzetelt...
Soha nem árulta el, min ügyködik,
de nagyon lelkesen csinálta! Drága teremtés volt... Aztán egyik napról a másikra eltűnt. De a mai napig emlékszem rá. Különös, nem?
Lotti vérvörös arccal hallgatta a könyvtárosnőt. Hát ilyen nincs! Elhatározta, hogy visszacsukja azt a bizonyos ajtót, erre itt van ez a nő, és beleduruzsolja a fülébe, hogy kénytelen legyen elképzelni az édesanyját, amint mohón jegyzetelget, és dolgozik valamin... dolgozik valamin... De hát ezt mondta Ilonka is! Hogy valamin nagyon dolgozott akkoriban, de nem árulta el, mi az. Ezek szerint tényleg Karády után kutatott. És az a napló... Meglepetés Mamikának. Regénytéma...
Ahogy kezdett összeállni a fejében a kép, szédülés fogta el.
– Akkor meggondoltad magad? Beiratkozol? – mosolygott a könyvtáros kitartóan; úgy látszik, a tegnapinál határozottan jobb lábbal kelt.
– Nem... csak a géphez...
– Ahogy gondolod – vont vállat a nő, de a könyveket tüntetően a pulton hagyta, hátha a lány még meggondolja magát.
Lotti odasietett a számítógéphez, és gyorsan belépett az üzenetküldő oldalra, ahol már várta Csenge válasza:
Ne haragudj, de elutaztunk Spanyolba. Apám meglepije volt, anyám sem tudott róla... A repülőn offline voltam, pont akkor írtál. Hú, szívás, hogy ilyen retró környezetben kell punnyadnod! Itt viszont minden nagyon állat, olyan medence van a szállodában, hogy besírok! Megyek is csobbanni. Majd írok, ha hazaértünk, kábé két hét múlva. Őrület!! :D Addig is pusza!
Na ne már! Ez most komoly?! Nemcsak hogy nem jönnek el érte, de Csenge egyenesen Spanyolországig repült, így ha Lotti ki akar szabadulni innen, tényleg meg kell szöknie. Bár délelőtt szilárdan hitte, hogy végig tudja csinálni, ha kell, most már nem tűnt annyira vonzónak az ötlet, hogy
felpattanjon egy buszra, és szó nélkül hazautazzon. És mit csinál majd hetekig egyedül az üres lakásban? Annyi pénze azért nincs, hogy mindennap Mekibe mehessen, főzni pedig nemigen tud...
Mit is írt az anyja abban a naplóban? Hogy a sors keze, hogy itt ragadt. Úgy tűnik,
a sors most őt is ide akarja ragasztani.
De miért? Ő aztán biztosan nem fog kisregényt írni, csak hogy elüsse az időt...
Egyszerre eszébe jutott valami. Ha a megérzése nem csal, kell lennie abban a dobozban még valaminek, aminek köze lehet ehhez a Karády- meg kisregény-históriához!
Felugrott, és ahogy előző nap, most is sietősen távozott, bár arra nagyon ügyelt, hogy ezúttal ne felejtsen el köszönni. Még lopva sóvárgó pillantást vetett a sárga lapú könyvecskére, amit a könyvtáros neki készített ki; tudta, hogy a címlap alatt ott van a kis cédula anyukája aláírásával... de
most már szinte biztosan érezte, hogy ennél sokkal többre bukkanhat a padláson.
Nem törődött vele, hogy mennyire nyomja a fenekét a kemény ülés, különben is, a visszafelé út sokkal kellemesebb és gyorsabb volt, tekintve, hogy most lejtőkön kellett leereszkednie, nem pedig feltekerni váltó nélkül.
Amint visszaért a házhoz, felnyargalt a padlásra, és beletúrt a dobozba. Kidobálta a ruhaneműket és tankönyveket, már kezdte elveszíteni a reményt, hogy megtalálja, amit keres, amikor a doboz legalján erősen rongyolódott szélű spirálfüzetet fedezett fel.
Lesöpörte a port a fedeléről, amelyen ez állt: „Vadász Erika: Karády”.
Az első oldalra az édesanyja még ajánlást is írt:
Mamikámnak szeretettel a világ legfinomabb palacsintáiért, és amiért az én szememben ő a legbátrabb... Büszke vagyok rád, Mamika!
A következő oldalak pedig feltárták előtte édesanyja gyerekként, kézzel írt regénykezdeményét...