- Budapesten, a Baross utcában nőtt fel, a ház volt a játszóterük, és mindig volt egy mérges házmester, aki nem szerette, ha a gyerekek zajonganak, de a bérházban a szomszéd gyerekekkel mindig tudtak játszani, bújócskázni.
- A második világháború alatt már elég nagy volt ahhoz, hogy fájjon neki, amikor az édesapja katonaorvosként bevonult – rettenetesen hiányzott neki az apja, és kis verseket írt hozzá. Kisgyerekként amúgy nem fogta fel a háború szörnyűségét, az ostrom alatt a pincébe szorultak, ott játszottak a többi gyerekkel.
- Ebből az időszakból két emléket idézett fel: a háború alatt a Népligetben sétáltak, és ő boldogan szaladt egy fa felé, amikor katonák fegyvert fogtak rá, illetve egy másikat, amikor a testvérével biciklivel elestek: "Tartok attól, hogy amikor nagyon boldog vagyok, van lehetőség arra, hogy mindjárt vége szakad".
- Szerinte a gyerekekben "visszhangra lel", hogy valóságos dolgokat mesél nekik.
- Már elég korán "tündérke-ellenes" volt, bár később alkotott egy ilyen tündérkét: ez volt a kockásfülű nyúl, de az egy esendő nyuszi volt, aki nem varázsolt – az egyetlen csoda, hogy tudott repülni.
- Az iskolában "szörnyeteg jó tanuló volt", az irodalom ugyanolyan jól ment, mint a matematika. Fogalma nem volt, mi legyen, egyet tudott: beleszeretett a színházba, majd később a bábszínházba.
- A gimnázum után évekig sorra kapta a pofonokat, például hiába jelentkezett az iparművészetire, nem vették fel.
- Egyszer kedve lett gyerekkönyvet csinálni, miután egy olyan angol mesekönyv került a kezébe, amiben csúfondáros rajzok szerepeltek. Jól szórakozott, hogy egy mesét ilyen gunyoros-viccesen is el lehet mondani, és azt mondta, ilyet ő is tud rajzolni.
- Ez volt a Boribon, a játékmackó – mai fejével nem biztos, hogy megírná, hogy a gyerekek felvágták a mackó hasát.
- A mesekönyvet akkor az édesapja asztalán hagyta, aki bevitte az Ifjúsági Kiadóba (a későbbi Mórába). Ott először nem hitték el, hogy az ő műve, ezért előttük is kellett rajzolnia.
- Végül az első, nyomtatásban megjelent könyve A Bem téri gyerekek című lett, amit azóta sem adtak ki, de nem is akarja, mert ma már kicsit didaktikusnak tartja.
- Számára a fordulat 1963-ban jött el, amikor egy könyvesboltban egy pár a füle hallatára lelkendezett, hogy új Marék Veronika-könyv jelent meg. Odament bemutatkozni, de nem hitték el, hogy ő az. Számára mindenesetre egy jel volt, hogy komolyan kell vennie "ezt a könyves dolgot".
- Abban az időben nagy küzdelem folyt azért, hogy a gyerekirodalmat ne kezeljék le, hanem vegyék ugyanolyan komolyan, mint a felnőtteknek szóló irodalmat.
- Szörnyű volt a szocializmusban szabadúszónak lenni, ő maga azért lehetett szabadúszó, mert felvették az Írószövetségbe.
- Imádja a képregényszerű történeteket, mint amik A kék kerítés című kötetben jelentek meg – örült, hogy ezek nem enyésztek el, hanem ma már összegyűjtve olvashatók. Ahogy örült annak is, amikor a Pagony két antológiában kiadta azokat a történeteit, amelyek sok éve folyóiratokban jelentek meg, és amelyekről azt hitte, hogy már elvesztek (A bohóc és a kismajom, Alfa bácsi). Lehet, hogy lesz még egy kötet, hiszen "szörnyű, hogy mennyi sok történetem van".
- Pályája elején a könyvei megjelentek szerbül, németül, románul ("nagyon odavoltam"), de egy idő múlva a külföldi megjelenések leálltak. 1965-ben viszont Japánban megjelent a Laci és az oroszlán, amit szakmai pályája leginkább sorsfordító eseményeként jellemez. A japán megjelenés után sorra bejelentkeztek a kínaiak, a tajvaniak, a koreaiak is.
- Japánban nagy kultusza van a Laci és az oroszlánnak, és sokáig azt hitte, azért, mert a történet a bátorságról szól. Ám amikor kiderült, hogy még felnőttek is sírtak a mesén, valaki elmesélte neki, hogy a japánok számára ez a történet leginkább arról szól, hogy elveszítenek valamit az életükből, ami nekik fontos volt. Volt például olyan olvasója, aki ennek a mesének a segítségével tudta feldolgozni az édesanyja elvesztését.
A nyitókép Marék Veronika 80. születésnapja alkalmából készített interjún készült, fotó: Valuska Gábor.