Péter Makón él, összetartó nagy család szeretetében, a tisztes családi vállalkozás nyújtotta biztonságban, viszonylagos jólétben. Ám eljön 1944 márciusa, és a kisfiúnak szembesülnie kell azzal, hogy zsidónak lenni sokak szemében megbocsáthatatlan bűnnek számít, és meg kell tapasztalnia a holokausztot is.
Még nincs ötéves, amikor el kell indulnia a nyolc vonatozásból és két buszozásból álló "nagy utazásra", amelynek legtávolabbi pontja a bergen-belseni koncentrációs tábor, ahonnan csak azért térhet vissza élve, mert okos, erős édesanyja a legnagyobb szörnyűségek közepette is hősiesen óvja, védi.
Lantos Péter: A fiú, aki nem akart meghalni (részlet)
Azon a napsütötte márciusi délutánon 1944-ben még nem tudtam, hogy a következő néhány hónap során az életem mindenestől felfordul majd. A fűrésztelepünkön sétáltam anyu kezét fogva. Még ötéves sem voltam, de már eleget láttam és hallottam ahhoz, hogy érzékeljem: a dolgok megváltozhatnak. Egészen mostanáig biztonságban éreztem itt magam, a mi kis világunkban. Mindaz, amit magam körül láttam, a miénk volt. Éppen hazafelé tartottunk Sándor nagybátyám és Anna nagynéném villájából, ahol általában Zsuzsi unokahúgommal játszottam. Velem egykorú volt, és nagyon jól kijöttünk. Még akkor sem szokott sírni, ha elvettem a játékait. Régebben ugyanaz volt a nevelőnőnk is, Mária, akit a nagybátyám fizetett, mert apunak nem volt elég pénze, de Mária egy nap nem jött többé. Anyu elmagyarázta, hogy nem dolgozhat tovább Anna néninek, és amikor megkérdeztem, miért,
azt mondta, azért, mert zsidók vagyunk.
Többet nem mondott, és én nem értettem, hogy a zsidóságunk miatt miért kellett Máriának elmennie.
A nagybátyám már nem is lakott a villában. Egyszer megkérdeztem, hol van, és Anna néni azt válaszolta, hogy behívták munkaszolgálatra a keleti frontra, Oroszországba. Hogy ne kérdezzek többet, elmagyarázta azt is, hogy a zsidó férfiak nem szolgálhatnak rendes katonaként, de szükség van rájuk, hogy a fronton elvégezzék a kemény munkát, például lövészárkokat ássanak a katonák védelmére. A nagybátyám már régen elment, és azóta nem is hallottunk felőle. Ekkor döbbentem rá, hogy a világban háború zajlik, és a hazám, Magyarország, a németek oldalán harcol.
Aznap egész nap Zsuzsival játszottam, ahogy mindig szoktunk. Zsuzsinak hosszú, sötét haja és kerek, barna szeme volt. A szépségét bizonyára az anyjától örökölte, aki szintén gyönyörű volt. Anna néni finom ebédet készített, de szabadkozott, hogy nem jutott hús a krumplipaprikásba, csak krumpli és rengeteg pirospaprika. Anyu a „szegény ember pörköltjének” nevezte, nekem azonban nagyon ízlett. Utána még kaptunk Anna néni híres birsalmabefőttjéből, amit a télire eltett gyümölcsből készített. Ebéd után anyu a karjába vett, hogy hazavigyen.
Így aztán átsétáltunk a fűrésztelepen, amely a kora tavaszi alkonyatban hatalmasnak tűnt. Akkora volt, hogy nem is láttam a kerítését a távolban. A főutca felé, a kis irodaépület két oldalán álltak a nagybátyáim villái; a telep végében volt a mi szerényebb otthonunk.
A telep közepén állt a fő attrakció: fából épült, nagy fészer, ahol az elektromos fűrészek zakatoltak. Nekem tilos volt bemennem oda, mert anyu félt, hogy a pengék egyszer a rönkök helyett a fiát vágják darabokra.
A fészertől keskeny nyomtávú vasút vezetett a telep végéhez; az egyik oldalán hatalmas halmokban álltak a rönkök, amelyeket majd kocsikon visznek a fűrészekhez. Az egyforma vastagra vágott, kész deszkák a másik oldalon tornyosodtak. A rönkök és a deszkák is elég magasra voltak rakva ahhoz, hogy Zsuzsival bújócskázni tudjunk közöttük. Ezt nagyon szerettük, de anyáink általában nem örültek neki.
Az egész telepen a legnagyobb építmény a hűtőtorony volt. A sötét víztükröt kifejezetten ijesztőnek találtam, de mellette volt a legizgalmasabb rész: a gépterem. Többszöri kérésemre apu egyszer oda is bevitt, és bemutatott egy nagydarab, bajuszos, munkaköpenyes embernek. Azt mondta, ő a gépész, és megpróbálta elmagyarázni, mit csinálnak a masinák, amelyek fáradhatatlanul zakatoltak és engem teljesen lenyűgöztek. A szag is olyan volt, mint sehol máshol. Biztosan a meleg gépolaj szagát éreztem, amely a gép mellett a padlóra csöpögött, és nagyon csúszott. Apu azt is elmondta, hogy a fát építőipari vállalkozások veszik meg, és az üzlet nagyon jól megy.
A telep régebben tele volt munkásokkal. Néha egyedül is átvágtam köztük, és beszélgettem velük, vagy csak hallgattam a társalgásukat. Máshogy beszéltek, mint a szüleim, olyan szavakat is használtak, amelyeket nem értettem. Anyu nem mindig örült, ha új kifejezéseket tanultam tőlük, azt mondta, ezek nem udvarias kifejezések.
Egy nap aztán ebből nagy baj is lett.
Anyu meghívta néhány barátját és Anna nénit reggeli kávéra és süteményre. Amikor beléptem a nappaliba, és láttam, hogy ott kávéznak, kimondtam az egyik ilyen szót, csak hogy meglepjem őket. Nagyon is sikerült.
Halálos csend lett; mindenki rám bámult. Ekkor már rájöttem, hogy olyasmit mondtam, amit nem lett volna szabad, bár az okát nem tudtam. Anyu felpattant, bocsánatot kért a vendégeitől, aztán megragadta a kezemet, és berángatott a szobámba.
Dühös volt. Nagyon dühös. Még sosem láttam ilyen dühösnek.
Alig csukta be maga mögött az ajtót, már kiabált is.
– Hol hallottad azt a szót?
– Melyik szót? – Nem voltam benne biztos, mire gondol.
– Azt, amit az imént mondtál. Tudod egyáltalán, mit jelent?
Úgy éreztem, okosabb lesz hallgatni, de anyu nem adta fel.
– Hol hallottad?
– A telepen. A munkásoktól.
– Soha többé ne mondd ki! Soha! Ígérd meg!
Bólogattam, és a nyomaték kedvéért hozzátettem:
– Megígérem.
– Most pedig gyere, és kérj bocsánatot! Utána elmagyarázom a vendégeknek, mi történt.
Így is lett. Amikor este elmeséltem a történetet Gyuri bátyámnak, ő alig tudta visszafojtani a nevetését.
– Mi olyan mulatságos?
– Semmi, semmi. Tanultál más szavakat is a munkásoktól?
Elég szép listám volt már.
– Jó sok káromkodást gyűjtöttél össze. Ezeket nem szabad kimondanod. Anyunak természetesen igaza van. Jó társaságban nem beszélünk így.
Ha felnőtt leszel, majd megérted.
Szerettem volna mindent megtudni ezekről a szavakról meg a jó társaságról, de Gyuri nem mondott többet.
A munkások, akik ezeket a szavakat „tanították” nekem, már nem jártak hozzánk. A telep teljesen kiürült. A gépek hallgattak, csak a gondnok maradt. Aputól megtudtam, hogy a telep már nem a miénk, mások fogják vezetni. Ő is elvesztette a könyvelői állását.
Hazaérve anyu még le sem vethette a kabátját, apu máris megkérdezte, hallotta-e a híreket.
– Nem. Miért, kellett volna?
– A németek megszállták Magyarországot! Most mondta be a rádió.
– Nem hiszem el! – kapott anyu levegő után. – Hiszen a szövetségeseink!
– Ha nem hiszed, meghallgathatjuk nemsokára együtt a BBC World Service adásában.
Minden rossz ezzel kezdődött.
Akkor még nem tudtam, de néhány hónapon belül mindenünket elvették
– és még csak nem is ez volt a legrosszabb, ami velünk történt.
Akkoriban még túl kicsi voltam, hogy igazán megértsem, mi folyik a nagyvilágban, de Európában drámai események zajlottak. Világháború dúlt körülöttünk – ezt is apu magyarázta el. Amikor rákérdeztem, hogy ez mit jelent, válasz helyett leemelt egy vaskos könyvet a polcról.
– Ez itt egy atlasz. Térképgyűjtemény, a világ összes országa benne van. – Felütötte az atlaszt, és rámutatott egy különös alakú foltra. – Ez itt Magyarország. – Az ujját a folt tetejéhez emelte. – Ez Budapest, és ez… – húzta lejjebb az ujját –, ez itt Makó, ahol mi élünk. – Lapozott egyet. – Ez itt Európa. Minden színes rész egy-egy ország. Például ez itt Németország, ez meg Franciaország. Ez pedig itt a Szovjetunió egy része – bökött a legnagyobb, piros foltra. – A háború már régebben kezdődött, 1939-ben, a születésed évében. Németország több európai államot is elfoglalt, de szerencsére Nagy-Britanniát nem.
– Miért kezdett háborúba Németország?
Apu egy pillanatig tétovázott.
– Nagyobb hatalmat akartak, több területet, és bosszút akartak állni az előző háborúért, amelyet elvesztettek. És a vezetőjük, Adolf Hitler, gonosz ember.
Minden európai zsidót meg akar ölni.
Nem voltam benne egészen biztos, hogy jól értem, de nem mertem többet kérdezni. Apu azonban magától is lapozott.
– Ez Ázsia. Itt is folynak a harcok. – Újra lapozott, és egy fejre állított körtéhez hasonló alakhoz jutott. – Ez Afrika, és itt is folyik a háború. Ezért nevezik világháborúnak: mert az egész világot elborítja.
Elmondta, az elején úgy nézett ki, hogy Németország, Olaszországgal és Japánnal szövetségben, győzni fog. Mostanra azonban a szövetséges hatalmak, Amerika, Nagy-Britannia és a Szovjetunió, megfordították az állást. A háború az ötödik évében végül minket is elért: a németek megszállták a hazánkat.