Tengerész leszek – jelenti ki Kiss Ottó meséjének a legelején Luca: „Híres tengerészkapitány és bálnakutató!” Csakhogy míg nagyon sokaknál ezek a karrierálmok megrekednek, Luca és barátja, Dominik se perc alatt megvalósítják. Luca nagyszülei, Beton tata és Turbó mama segítségével megépítenek egy piros tengeralattjárót (a SÜN-t), és egy extra potyautassal a fedélzeten meg sem állnak a tengerig. A messzeséghez való vonzódás Luca családi öröksége, hiszen már a dédapja is tengerész volt, aki két – máskülönben hatástalan – varázsigét hagyott a leszármazottaira. A kalandban szerencsére partnerek a nagyszülők is, a villámgyors nagyi és a kissé belassult nagypapa, akinek a gyorsan kötő szuperbeton a specialitása.
A kötet történetei hét nagy fejezetbe rendeződnek, amitől tökéletesen átlátható lesz az egész mese. A fejezetek rövidek, a szöveg gördülékeny és nem mellékesen iszonyúan vicces.
„Lucát ugyanis nemrég kapitánnyá választották. A szavazás Turbó mamáéknál történt, és annyira titkos volt, hogy senki más nem tudott róla. Luca csak azután árulta el, hogy éppen szavaznak, miután mindenkit felszólított, hogy emelje fel az egyik kezét.
– Ugye, én legyek a kapitány? – kérdezte aztán, és mielőtt bármit is mondhattak volna, gyorsan hozzátette: – Köszönöm a bizalmat!”
A piros tengeralattjáró remek lehet egy kezdő olvasónak (a szöveg minősége, a fejezetek hossza, a kép-szöveg arány mind ezt segíti), de tökéletesen alkalmas felolvasásra is. Ha őszinte akarok lenni, az lenne az igazi, ha nagyszülők olvasnák fel az unokáiknak, mert a mese egyik legszívmelengetőbb alapgondolata nem is a világ felfedezése, az élővilág megóvása, a más kultúrák iránti nyitottság (és persze, ez is mind egytől egyig), hanem az a megbonthatatlan kötelék, amely a nagyszülőket az unokákhoz fűzik. Luca mesebeli nagyszülei igazi vagányok, akik szempillarezdülés nélkül kerekednek fel és indulnak egy háromhetes útra az unokájuk kívánsága szerint. Ha kell, százszámra sütik a palacsintát (egy igluban!), ha kell, akkor karbantartanak. Együtt szemlélik a tenger csodáit, éjszakáznak egy elhagyatott kastélyromban, utaznak az eszkimók földjére – igazi partnerek a kalandokban.
A kötet nem lenne teljes Orosz Annabella rajzai nélkül, amelyekre nincs jobb szó, minthogy lenyűgözőek. Figurái viccesek, az egész oldalas illusztrációk pedig – kapásból a tengeralatti élővilágot bemutató jut eszembe – részleteiben kidolgozottak, ami önmagában is percekig tartó böngészésre ad alkalmat. A szöveg és a kép itt tényleg kéz a kézben jár, és nagyon jól kiegészítik egymást. A kiadó négyéves kor felett ajánlja a könyvet, de bátran adjuk óvodások és alsósok kezébe, garantáltan nem fognak csalódni.