Fiala Borcsa hőse mindennapi túlélésre és medvetámadás esetére is ad hasznos tippeket
Könyves Magazin

Fiala Borcsa hőse mindennapi túlélésre és medvetámadás esetére is ad hasznos tippeket

Fiala Borcsa
A bodrogközi rém
Kolibri, 2022, 324 oldal
-

Végre itt a vakáció, kezdődhet a várva várt túra! A kalandor múltú és természetű Berci papa és természetimádó unokája, Dani nekivág a vadregényes Bodrogköznek. Útba ejtik Sárospatakot, ahol Berci papa a diákkorát töltötte, és ahol néhány rég látott ismerős is feltűnik. Például Ernő, az egykori legjobb barát, Alessandra, aki most éppen grófnő, de anno csak csóró Szandi volt, valamint Juci, aki már néni ugyan, de Dani azonnal odavan érte. És persze a Rém! Mintha a hírhedt Bodrogközi Rém is csak Dani és Berci papa érkezésére várt volna! Fél évszázad után újra felbukkan, a környéken pedig kitör a pánik, és egyre szaporodnak a furcsábbnál furcsább esetek, mi több: bűntények. Nagypapa és unokája az izgalmas túrakalandok közepette nem is sejtik, milyen közel kerültek a veszélyes Rémhez. Mire fény derül a több évtizedes rejtélyre, mellesleg azt is megtudhatjuk Berci papától, hogy, miért jó, ha van kéznél egy kis szárított rozmaring, tárkony vagy épp macskaalom. 

Fiala Borcsa: A bodrogközi rém (részlet)

 

A világ legeslegszuperebb nagypapája! (Meg egy kis cápatámadás és medve affér)

 

Budapest, 2020. június 7., vasárnap

 

Dani óvatosan kihalászott egy katicabogarat a viháncoló kecskék által szétdúlt szénaboglyára emlékeztető szőke kóchajából, és gyöngéden az ablakpárkányra helyezte. Ugyanebből a forrásból előkerült egy csonka lábú szkarabeusz, egy bágyadt hangya és némi keresgélés után egy éjszakai lepke hernyója is, valamennyien kissé vakon hunyorogva nézelődtek a napfényben. Aztán bekukucskált az inge zsebébe, ahol még mindig az igazak álmát aludta háziegere, Benő. Nem volt szíve őt is felébreszteni. Óvatosan leült az íróasztalhoz, de csak miután a székről arrébb hessentette a szöcskét, aki két hete jelent meg a szobájában, ahonnan aztán nem is óhajtott többé eltávozni, hiába volt sarkig tárva a zöldellő kertre néző ablak.

 

A tizenkét éves Dani imádta az állatokat,

mindegy volt neki, hogy kismacska, pióca, szarvasbogár, pele vagy puffogó vipera

– ő egyformán elfogadott mindenkit. Az állatok is nagyon szerették Danit, mintha ösztönösen megérezték volna, hogy nála gondos védelmezőre találnak. Bárhol megjelent, erdőn, mezőn, falusi utcában vagy egy tóparton, valami állat garantáltan felbukkant a közelében ételt, has- vagy kobakvakargatást, netán új otthont remélve. Dani szülei egy darabig igyekezték korlátozni a lakásukba beköltöző élőlények számát, ám egy idő után feladták a felesleges küzdelmet. Főleg, hogy a legtöbb állat csupán átmeneti szállást keresett Daninál, amíg megerősödik, kigömbölyödik, vagy összeszedi az önbizalmát annyira, hogy utána képes legyen egyedül is helytállni a vadonban vagy az utcán. Így lakott náluk egy csilpcsalpfüzike fióka pár hétig, akit Dani etetett szájból-csőrbe lisztkukacokkal; az öreg, szárnyaszegett kuvik a szomszédos parkból egy egész télen át (őt Dani földigilisztával és bogarakkal táplálta abban a reményben, hogy cserébe a bagoly megkíméli Benőkét); egy kóbor anyamacska, aki nála hozta világra három rozsdavörös kölykét; egy ékszerteknős, akit valószínűleg korábbi gazdája eresztett szabadon a Margitszigeten, és aki már félholt volt a folyamatos stressztől és hőmérsékletingadozástól, ami a kényelmes akvárium után a Japán-kertben fogadta; és egy törött farkú gyík is. És ez csak pár menekült az évek során Daniéknál megforduló seregletből.

Dani a szőke, kócos sörényébe – amit soha nem fésült meg, mert felesleges időpocsékolásnak tartotta, hiszen pillanatokon belül úgyis összekócolódott – rendszeresen beköltöztetett különféle rovarokat, és még arra is odafigyelt, hogy lefekvés vagy hajmosás előtt átmenetileg kitegye őket a polcra. A suliban a gyerekek eleinte meghökkentek, amikor beszélgetés közben arra lettek figyelmesek, hogy a fiú hajából kiszalad egy kíváncsi házi zugpók, kikukucskál egy méhecske, vagy előröppen egy kacsafarkú szender, de aztán megszokták. Sőt, Dani osztálytársai olykor büszkén úgy mutatkoztak be, hogy ők azok, akik a „Bogaras Fiúval” járnak együtt.

 

Most, hogy minden élőlényt ki- és arrébb tessékelt a hajából meg az székéről, Dani kényelmesen elhelyezkedett és bekapcsolta a számítógépét. Hetek óta dolgozott a ”Mozgókép és média”című különórára készülő nyári szorgalmiján, amit több okból kifolyólag is szeretett volna tökéletesre faragni.

Először is, szándékai szerint ez a dolgozat lesz eddigi munkásságának ékköve, jövendőbeli karrierjének megalapozója. Ha ugyanis arról faggatták, hogy mi lesz, ha nagy lesz (ami persze egy tök hülye kérdés, hiszen á.) az ember 12 évesen már eleve nagy; bé.) senki nem egyvalami lesz, hanem rögtön féltucat, kár bekorlátozni a jövőbeni lehetőségeit már a startmezőnél, de a felnőttek valamiért mégis ragaszkodtak hozzá, hogy ilyesmiről érdeklődjenek), szóval ha megkérdezték, milyen távlati tervei vannak, akkor minden alkalommal elmondta, hogy

író, állatmentő, filmrendező ÉS túlélő sztárinfluenszer lesz.

Rettentően szerette ugyanis a természetfilmeket, nem volt olyan Gerald Durrell vagy David Attenborough-mozi, amit ne látott legalább ötvenszer, kiskorában a legkedvencebb filmje a Sivatagi Show volt, a Gyöngyvirágtól lombhullásigot és a Vad Szigetközt pedig kívülről tudta, a stáblistát is beleértve.

Aztán ott volt a másik fontos szempont. Ha az ember vadállatokat akar meglesni, akkor abszolút nem árt, sőt, mondhatni elengedhetetlen, ha kiképezi magát túlélőnek is, hogy aztán semmi se jelentsen akadályt, ha a tundrán lemmingek vagy egy sarki farkashorda nyomába kell szegődnie, vagy a forró Kattara-mélyföldön eredne a gazellák, aranysakálok és fokföldi nyulak után. Olyasmi híresség szeretett volna lenni Dani, mint Bear Grylls, csak sokkal jobb. Példaképének túlszárnyalásához meg is volt a legfőbb eszköze. És itt érkezünk el a másik okhoz, amiért a tökéletesebbnél is tökéletesebbre akarta csiszolni a dolgozatát, annak ugyanis az volt a címe, hogy: A világ legeslegszuperebb nagypapája!

Aki, természetesen nem volt más, mint Dani anyukájának apukája, Berci papa, azaz Vanderli Bertalan, katona, zsoldos, testőr, kalandor, de legfőképpen Dani személyre szabott túlélő tanfolyamainak kiképző tisztje, aki mindenhez értett, és mindent tudott! A fiú azt szerette volna, hogy mindenki tisztán lássa, milyen is az ő nagypapája, akinél

vagányabb és tökéletesebb fickót el sem tudott volna képzelni.

Éppen ezért nagyon izgult, hogy a maga szerény módján át tudja valahogy adni hallgatóságának a Bercipapaság varázsát.

Ezért is tervezte úgy, hogy a beadandó feladat több fejezetből és műfajból álljon, akárcsak egy patchwork, azaz folttakaró: ha valakinek a szövegből nem jön át tökéletesen, akkor majd a kisfilmekből garantáltan megérti a lényeget. Így egy hosszabb fogalmazás után képes kollázs és rajzfilm betétek következtek, valamint, rövidebb újságcikkek és fotók tarkították az összképet. Dani, mielőtt nekigyürkőzött volna az újabb szakasznak, gondosan végigolvasta a fogalmazást, hátha kell még rajta faragnia valamit.

 

Szilágyi Dániel: A világ legeslegszuperebb nagypapája!

 

Észrevetted már, hogy milyen sokat elárul egy emberről a bőre? Ha alaposan megfigyeled, tök sok mindent ki lehet belőle olvasni, és erről a cserzővargák, a halottkémek, meg a helyszínelők is bazi sokat tudnának mesélni, de most nem róluk akarok írni, hanem a nagypapámról. Ha meglátnád a nagypapámat nyáron, a strandon, fürdőgatyában, biztos azonnal szemet szúrnának

a napbarnított bőrét keresztbe kasul átszelő hófehér forradások.

Rajta bizony azonnal látszik: nem egy irodában, az asztal mögött kuksolva töltötte az elmúlt évtizedeket. Háhá, távolról sem! Épp ellenkezőleg.

Ott van például az a négy párhuzamos csík, ami a hátán fut végig jó hosszan, a bal vállától a jobb lapockájáig. Ezt Kanadában szerezte, elmesélem, hogyan.

Az úgy volt, hogy miután a nagypapám otthagyta a katonaságot (ahol egyébként az ezredesi rangig vitte, de erről majd később), elszegődött zsoldosnak, testőrnek és kalandtúra vezetőnek – így egyszerre mindnek, mikor milyen minőségben volt rá éppen szükség, ugye. De arra mindig odafigyelt, hogy csak jó emberek szolgálatába álljon, és csak a becsületes ügyek mellett álljon ki, például amikor Afrikában a szabadságharcban harcolt, akkor is, na de nem ezt akartam elmesélni, hanem a medvét.

Szóval egyik nap, amikor a bokszteremben edzőmeccset vívott (a kék sarokban az ukrán hegyomlás, egy Igor Szergejevics nevezetű bajnok volt, a hazai, azaz piros sarokban pedig az én nagypapám), és épp felkészültek a tizennegyedik menetre, amikor már nem csak az ukrán szédelgett a fáradtságtól, de bizony a bíró is, csak az én szívós nagypapám állt ott rendíthetetlenül és egy karcolás nélkül, szóval akkor megcsörrent a hátsó, poros irodában a telefon. (Képzeljétek, akkoriban még csak vonalas telefonok léteztek, ahol még a csengőhangot sem lehetett beállítani, és lenémázni sem tudták a készülékeket). Szóval a vonal másik végén egy irtó gazdag brit arisztokrata pasas volt, aki azt akarta, hogy a nagyfater azonnal hagyjon ott csapot, papot, bokszmérkőzést, meg bucira vert fejű ukrán óriást, és menjen vele azon nyomban Kanadába, ahol az 1900-as évek elején berobbanó aranylázról akart forgatni egy félig-meddig dokumentumfilmet, azt hiszem. Viszont mivel ott elég sok az erdő meg a vad, szüksége volt egy megbízható figurára, aki garantáltan megvédi őt mindentől. Most kérdezhetnéd, hogy miért nem egy helybeli kanadait vagy indián kért fel erre a feladatra? Kérdezd csak nyugodtan, mert már mondom is a választ!

Szóval az úgy volt, hogy pár évvel korábban a nagypapám épp Ausztráliában segített egy magyar tengerbiológusnak, aki nem akart magányosan hajózni fel-le a korallzátonyok között, meg egyedül elég uncsi is, tényleg tök rossz lehet, ha az ember senkihez nem tud szólni, arról nem is beszélve, hogy mi van, ha valami para történik. Ebben az esetben így is lett, a tengerbiológus ugyanis napszúrást kapott, és beesett a vízbe. Ami önmagában is óriási probléma, hiszen kómásan seperc alatt megfulladhat ott a vízben, de ráadásul nem sokkal előtte bekente magát naptejjel. És persze nem olvasta el az apróbetűs részt, amiben pedig le volt írva, hogy ezt a naptejet max a Balatonnál lehet használni, mert az egyik összetevője, konkrétan a csukamájolaj, kifejezetten vonzza a cápákat, mint a mágnes. Ez a krapek meg mintha direkt a tengeri fenevadaknak pácolta volna be magát vacsorára, olyan szagot árasztott, hogy attól még a legszelídebb, ártatlan bohóchalaknak is menten kicsordult a nyála, nemhogy a nagy fehér cápáknak, amik csak úgy hemzsegtek arrafelé. Szinte forrt tőlük a víz, de komolyan! Na, hát ilyen körülmények közé ájult be ez a tokától bokáig cápabájitallal bepancsolt tengerbiológus.

A nagypapám persze meghallotta a csobbanást, és már ugrott is a pali után a vízbe, ám ugrás közben észrevette, hogy a távolban megjelenik egy gyorsan cikázó uszony: egy óriási fehér cápáé! Az én nagypapám nem csak bokszolni tud, de remekül kenuzik, vív, lovagol, és TERMÉSZETESEN kiválóan úszik (tulajdonképpen csak azért nem lett a magyar olimpiai úszócsapat tagja, mert épp akkor Marokkóban harcolt a nyugat-szaharai háborúban, de ez majd máskor mesélem el). Szóval még röptében látta a tengerbiológus felé közelítő cápát, úgyhogy amint vízbe ért, emberfeletti tempóra kapcsolt. Olyan gyorsan tempózott a lábával, hogy a mellkasa ki tudott emelkedni a vízből, így a cápát is szemmel tarthatta, miközben a szerencsétlen fickó megmentésére sietett. Amikor odaért hozzá, jobb kezét ökölbe szorította, olyan szögben, ahogy az argentin küzdősport tanára mutatta – azzal fogja majd egy erőteljes csapással elrettenteni a cápát –, a bal karjával pedig megpróbálta átfogni a tengerbiológust. Igen ám, de az a sok naptejtől olyan csúszós volt, mint egy vödör takonyban megforgatott nyálkás angolna (már elnézést a gusztustalan hasonlatért, de jobb nem jutott eszembe), így amint jó erősen átkarolta a pasast, az úgy kilőtt a hóna alól, mintha parittyából röpülne ki… egyenesen a fehér cápa kitátott szájába! Legalábbis afelé. Huhh, őrületesen izgalmas pillanat volt, mesélte nekem a nagypapám, aki mi mást tehetett, újra a tengerbiológus után úszott, ám ezúttal taktikát változtatott. Húsz… de lehet, csak tizenöt centivel hamarabb ért oda a fuldoklóhoz, mint a fenevad. A cápa már tátotta is a száját hatalmasra, így Berci papa (nem tudom, mondtam-e már, hogy így hívják a nagyfateromat) egészen közelről beleláthatott a pofájába, amiben – nem viccelek – hét (!!!) sornyi tűhegyes fog sorakozott. Így persze azt is láthatta, hogy a fűrészszerű éleken ott volt fennakadva egy pórul járt szörfös fél lába! Komolyan,

azt hiszed, viccelek, de esküszöm, hogy nem.

Szóval ott volt az a fél virgács, és tulajdonképpen ez volt a nagypapám szerencséje. Gyorsan kirántotta a lábat a fogak közül, és hogy időt nyerjen, kipeckelte vele a fenevad száját. Majd – és itt jön a legizgalmasabb, bravúros kunszt! – ezúttal mindkét karjával átfogta a csúszamlós testű tengerbiológust, célzott, aztán hirtelen nagyot szorítva rá derékmagasságban, kilőtte őt, egyenesen a hajójuk fedélzetének közepére. Aztán a cápa felé fordult. Nem tudom, mondtam–e már, de az én nagypapám egy igazi aranyszívű fickó, ha nem muszáj, akkor a légynek sem árt. A hatalmas fenevadat sem akarta bántani, hiszen az a szerencsétlen biztos rettentő éhes volt, azért jött, hogy jól lakjon, amiben – ha jobban belegondolsz – nincsen semmi kivetnivaló. Szóval a nagypapám kikapta a cápa szájából a peceknek használt lábat, és eldobta jó messzire, épp ahogy a gazdák hajítják el a botot a kutyusoknak. No, a cápa sem volt rest, már úszott is nagy boldogan a szörfös lába után, mint egy jól idomított pudli. A nagypapám pedig szép kényelmesen visszaúszott a fedélzetre, ahol már ott várta őt az addigra magához tért, rettentően hálás tengerbiológus.

Na, és képzeljétek, ennek a magyar tengerbiológusnak volt az unokatestvére az az angol arisztokrata, aki telefonon kereste a nagypapámat a bokszmérkőzés kellős közepén. Azt kérte, hogy őrizze őt is a nagy kanadai rengetegben olyan gondosan, mint az ausztrál kuzinját.

Amit persze az én nagypapám szívesen el is vállalt, mert régóta szeretett volna visszamenni Kanadába. Roppant kedves emlékeket őrzött ugyanis a Waterton-tó környékéről abból az időből, amikor arrafelé élt a Kutenai törzs leszármazottaival, hogy egyenesen tőlük tanulja el a bölényvadászat és a Sziklás–hegységben való túlélés csínját, bínját. Persze – mesélte nekem később – ha tudta volna, hogy ez az angol arisztokrata filmrendező (nevezzük most Sir Johnnak) ilyen édesszájú, akkor talán nemet mond a felkérésre. A kanadai rengetegben ugyanis

egyenesen öngyilkossággal ér fel az, ha torkos vagy.

Nos, Sir Johnnál falánkabb fickót nem hordott hátán a föld!

Azt kérdezed, miért akkora dráma, ha valaki szeret nassolgatni? Máris mondom!

Azt nem tudom, meséltem–e már, de Kanadában, főleg a Sziklás–hegységben, ahová Berci papáék tartottak, nagyon sok medve él. Ebből rendszerint nem szokott gond lenni, hiszen a medve tök jól elvan az erdőben, az emberek meg a városokban, így nem zavarják egymás köreit. Baj csak akkor adódik, ha a medve látogatóba indul a városba, vagy ha az ember tolakszik be az erdőbe. Az embernek ugyanis van egy olyan valamije, amit a medve rettentő módon irigyel, és minden követ megmozgat, hogy megszerezze: kajája! És hidd el nekem, ha a medve minden követ meg akar mozgatni, akkor ott minden kő (és ha nem vigyázol, csont is!) meg lesz mozgatva, nincs mese. Éppen ezért mondják el minden Kanadába látogató turistának a legalapvetőbb szabályokat, amik közül a legeslegfontosabb: NE. VIGYÉL. MAGADDAL. ÉTELT. Vagy ha viszel, mert enni ugye muszáj, akkor hermetikusan zárd le, hogy egy incifinci illatfelhő se szökhessen ki, mert az úgy vonzza a medvét, mint kilógó pénztárca a zsebtolvajokat. A másik legeslegeslegfontosabb szabály: tanuld meg megkülönböztetni a grizzlyt és a fekete medvét! Ugyanis teljesen másképp kell velük bánni, ha összesodor benneteket az élet. Elfutni egyáltalán nem érdemes, még akkor sem, ha te magad vagy Usain Bolt világbajnok rövidtávfutó gyorsaságrekorder, mert a medve röhögve utolér, még úgy is, ha félúton megáll dumálni a haverjával. A világ leggyorsabb embere ugyanis 42–vel tud futni és azt is csak párszáz méterig, a medve meg simán hozza a 60 kilométer per órás sebességet. Így az a legegyszerűbb, ha halottnak tetteted magadat, kivéve a fekete medve esetében, mert ő vígan belakmározik belőled úgy is, lévén dögevő. Hogy akkor mit csinálj? Hát mássz fel a fára! Mondjuk úgy két dolog történhet: a grizzly vagy ott hagy, vagy megpróbál lerázni a fáról, szóval jó vastag törzsű fát érdemes választanod. (De arra meg hogy mászol fel, ugye…) A fekete medve viszont simán utánad mászik. Megoldás lehet ha például pofán vágod az illető medvét! Ha fekete medve, akkor sima ügy, a legtöbb mackónak ennyitől már inába is száll a bátorsága, és elszalad. Ha grizzly, akkor viszont nem túl jó ötlet pofozkodni, mert a grizzly nem viccel, és visszaüt. Azt meg el lehet képzelni, milyen, de ha nem megy a képzelődés, nem baj, mert a nagypapám elmesélte, így elsőkézből mondhatom: nagyon gáz. De mi van akkor, ha cseppet sem fűlik a fogad se a fára mászáshoz (mert mondjuk kötélmászásból is csak kettes voltál tesi órán), verekedni sem akarsz, meg úgy egyáltalán, elkerülnéd a medvével való találkozást? Hát de épp az imént mondtam: NE. VIGYEL. MAGADDAL. ÉTELT. És akkor nem lesz baj.

Na ezt így, ahogy most elmondtam, a nagypapám is Sir John lelkére kötötte, de az vagy nem figyelt, vagy úgy gondolta, hogy ő azt jobban tudja, a lényeg az, hogy egyik este, a forgatás után a nagypapám elment, hogy hozzon vacsorára friss halat a folyóból, az angol filmes meg nekiállt csokoládét majszolni. De olyan lelki nyugalommal, mint aki otthon heverészik a kanapén a tévé előtt. Aztán persze mire észbe kapott, már egy böszme nagy grizzly próbálta meg kicsomagolni őt, meg az ínycsiklandó csemegéjét a sátorból. És ha láttál már medvekarmokat, akkor pontosan tudhatod, egy reszketeg embert kihámozni egy vászonsátorból kábé akkora kihívás egy grizzlynek, mint neked kibontani egy zacskó kekszet. Nem is tudom, mi történt volna, ha a nagypapám nem épp akkor jön vissza a folyóról, hóna alatt két termetes pisztránggal, de mondjuk el tudom képzelni. Halálhörgés, siralom! De szerencsére nem így lett.

A nagypapám csak egyet tehetett: megpróbálta először magára vonni a grizzly figyelmét. Majd amikor sikerrel járt, igyekezett jobb belátásra bírni az állatot: vigye inkább a halakat, és kimélje meg a csokis szájú filmrendezőt. A grizzly azonban mohó volt,

minden kellett volna neki, csoki, pisztráng, nagypapa és filmrendező is!

Megjegyzem, egy ilyen menüsor után nem szívesen mennék vécére, na mindegy. Szóval Berci papának nem igazán volt más választása, mint puszta kézzel megverekedni a közel 300 kilós állattal. Kész szerencse, hogy az én nagypapám úgy ki van képezve a különféle harcművészetekben, mint a Bruce Willis, a James Bond meg a Karate Kid együttvéve, így végül megúszta azzal a négy párhuzamos karom nyommal a hátán, amiről meséltem, meg a füléből harapot még ki egy darabot a medve, de az annyira nem látszik. Meg hát az én nagypapám az ilyenek karcolásokra legtöbbször rá se ránt, ugyanis katona az eredeti végzettsége (ezt már említettem talán), szóval neki tényleg lehet mondani egy-egy horzsolásnál, hogy ugyan már, katona dolog.

 

 

Dani elégedetten dőlt hátra. Úgy érezte, eddig egész jól sikerült megragadnia a Bercipapaság esszenciáját. Jöhetnek a képi illusztrációk, hogy mindenki lássa, nem a levegőbe beszél: az ő nagypapája valóban a legklasszabb fickó a világon! Rákattintott a képernyőn az egyik mappára, hogy kiválassza a fotókat, amiket majd a dolgozathoz fog csatolni egy hangalámondásos prezentáció formájában. Hosszan válogatott a fényképek között, mielőtt behúzta volna az elsőt az applikációba.

(…)

Daninak eszébe jutott, hogy jó lenne ide beletenni pár közös vakációs képet, amikor az ország különféle pontjain trenírozta őt a nagypapa minden eshetőségre (orkánra, hóviharra, árvízre, erdőtűzre, meteorit becsapódásra vagy farkastámadásra) felkészülve. Mondjuk azt mindenképp, ami akkor készült, amikor a Salföldi bányatóban tanította búvárkodni. Meg azt is, amikor hajótörés szimulálva a Hajógyári szigeten építettek ágakból és sárból kalyibát, egy szál fűből font ágyékkötőben. (A kiérkező rendőrszázadosról szerencsére kiderült, hogy Berci papa régi cimborájának fia, így végül nem vitték be őket az örsre.) És talán az a kép is nagyszerűen passzolna a prezentációhoz, amin a komáromi erődben gyakorolják a falmászást és az ellenség kikémkedését. Igen ám, de ezek a fotók mind a nagypapánál vannak.

Dani az órájára nézett. Mindjárt dél. A nagypapa ilyentájt mindig otthon tartózkodott, a katonaságnál ugyanis megszokta, hogy ha nincs háború vagy harci feladat, akkor pontban fél egykor (egy perccel sem hamarabb vagy később!) tálalja az ebédet.

Dani óvatosan kihalászta a zsebéből Benőkét, majd betette a ketrecébe, nehogy valami baj érje, amíg ő távol van. Aztán cipőt húzott és elindult, hogy meglátogassa Berci papát. Az járt a fejében, hogy a fényképek mellett egy füst alatt azt is megbeszélhetik, hol töltsék az idei Minden Veszélyre Felkészítő Túlélős Vakációt.

De szuper lesz!

 

Nyitókép: Kerepeczki Anna