A Tükörjáró a képzelet világában játszódik, de problémái nagyon is ismerősek

Befejező részéhez érkezett Christelle Dabos népszerű fantasy regénysorozata: a negyedik kötetben Ophelie, Thorn és segítőik nem kisebb feladatot vállalnak magukra, mint hogy megvédjék világukat a végső pusztulástól. A szilánkok aprózódása ugyanis tovább folytatódik, és Bábelen kívül már Sarkot és Animát sem kíméli. Ahhoz, hogy megállítsák az eróziót, meg kell találniuk a Másikat. A szilánkokon átívelő hajszában a visszaverődések, múlt és jelen összejátszásai segítik őket a rejtvény megoldásában.

Christelle Dabos
Visszaverődések viharában (A Tükörjáró 4.)
Ford.: Molnár Zsófia, Kolibri, 2020, 420 oldal
-

Bár története a képzelet világában játszódik, a könyvsorozat által felvetett problémák az összes létező világban és minden időben megoldásra várnak. A másság elfogadása, az egyéni felelősségvállalás és az általános nyitottság a változásra olyan szuperképességek, amelyek minden közösséget jobbá tesznek. Az első kötet megjelenése után interjúztunk a szerzővel, aki akkor azt mondta: az íráson keresztül minden egyes nap arra törekszik, hogy megteremtse a valóság illúzióját: „A különbség abban áll, hogy míg a Délibábosok nem tudnak tükröket teremteni, egyre inkább úgy látom, hogy a könyvek képesek erre. A különféle történetek, témák, alakok szembesítik az olvasót a saját problémáival, vágyaival és félelmeivel”.

Christelle Dabos nyolc éve egy olyan regénypályázatra küldte el az első rész kéziratát, amelyen a legnagyobb francia kiadó, Gallimard, a francia RTL és a Télérama a J.K. Rowling nyomdokaiba lépő elsőkönyves ifjúsági szerzőket kereste. Dabos megnyerte ezt a pályázatot, interjúnkban pedig az előképei között a következő szerzőket és műveket emlegette fel: „És hogy voltak-e előképeim? Persze! Az volt számomra a nagy felfedezések kora, folyamatosan újabb és újabb élmények és hatások értek: akkor olvastam Philip Pullmann Az Úr sötét anyagai című trilógiáját, Charlotte Brontëtől a Jane Eyre-t, akkor láttam Miyazaki animációs nagyjátékfilmjeit (a Chihiro Szellemországbant és A vándorló palotát). És persze faltam a Harry Potter utolsó kötetét – tulajdonképpen az billentett ki, hogy végre kezdjek el írni. A könyvtártudomány és a történelem emellett mindig is érdekelt. Szóval nagyjából ebből az elegyből, néhány más összetevővel kiegészítve, született meg A Tükörjáró.”

Christelle Dabos: Visszaverődések viharában – A Tükörjáró 4. könyv (részlet)

Ophélie belefújt a ködbe, hátha úgy könnyebben levegőhöz jut. Rajta ne múljon, ő aztán utánajár minden újonnan előbukkanó emlékképnek, és megtalálja bennük a gyenge pontokat! Az egész történet, Eulalie-é, a Másiké, a családfőké és az új világé Bábelen kezdődött. És összeomlás ide vagy oda, ő addig erről a szilánkról el nem megy, amíg töviről hegyire végig nem járja a lehetőségeket, és ezt a rejtélyt meg nem fejti!

Sarkon fordult, hogy bámészkodás helyett azonnal munkához is lásson.

Valaki állt mellette. A sűrű ködben nem tudta kivenni, kicsoda.

Az utcákon kijárási tilalmat rendeltek el. Mikor csapódhatott mellé az az árnyalak? Vajon azt is kihallgatta, amiről Thornnal beszélgettek? Vagy maga is csak azért zarándokolt ide a szakadék szélére, hogy némán lerója az áldozatok előtt a kegyeletét?

– Jó napot!

Az árnyalak nem válaszolt, csak lassú léptekkel elindult a piactér felé. Ophélie adott neki egy kis előnyt, majd úgy döntött, a nyomába ered az elhagyatott árusbódék között. Lehet, hogy csak az üldözési mánia hatalmasodott el rajta, de azt gondolta, hogy ha az a kotnyeles alak utánuk leselkedett, akkor nem ártana legalább tudnia, kivel van dolga.

A felére csökkent, párálló piactéren világvégi hangulat uralkodott. Középen egy lejárt, és így szoborrá merevedett újságárus automata a magasba tartotta a Hivatalos Hírmondó előző napi lapszámát, amelybe a szél bele-belekapott. A szokásos zsongást csend váltotta fel, amiben Ophélie számára az volt a legzavaróbb, hogy minden apró zaj, amelyre egy rendes hétköznapon ügyet sem vetett volna, aránytalanul felerősödött. Hallotta az elvezető csatornákban összegyűlt szennyvíz csörgedezését. A pultokon hagyott eleségek fölött köröző legyek zümmögését. A saját légzését. Az árnyalak viszont olyan nesztelenül közlekedett, hogy Ophélie már majdnem el is vesztette szem elől.

Megszaporázta a lépteit.

Amikor egy erősebb széllökés valamelyest szétoszlatta a ködöt, Ophélie a saját tükörképével találta szembe magát. Összerezzent. Nem sok kellett volna hozzá, hogy felkenődjön egy bolt kirakatára.

ÜVEGEZÉS – TÜKÖRFÉNYEZÉS

Hiába forgolódott, körös-körül nem látott senkit. Az árnyalak ügyesen lerázta, de annyi baj legyen!

Az üzlet bejáratához ment. A mester igencsak megijedhetett a földcsuszamlástól, mivel tárva-nyitva hagyta az ajtaját. Odabent még halkan duruzsolt a rádió:

– …velünk van élő adásban. Ön azon kevés polgártársaink közé tartozik, akik tanúi voltak a tragédiának… tragédiának, amely tegnap reggelre gyászba borította egész Bábelt. Hallgatjuk.

– Még most sem akarom elhinni, pedig ott voltam, a saját szememmel láttam, really. Vagyis nem, nem láttam. Ez ennél bonyolultabb.

– Csak mondja el nyugodtan a saját szavaival, mi történt, polgártárs.

– A szokásos helyemen voltam. Felhúztam a sátorponyvát. Iszonyúan szakadt az eső. Az ég akkorákat dörrent… dörrent, hogy többen azon kezdünk el gondolkodni, nem kellene-e inkább összepakolni. És akkor megrázott valami.

– Megrázta?

– Olyan volt, mint egy csuklás. Nem láttam, nem hallottam semmit, de éreztem, belül nagyon is éreztem.

– És azután mi történt, polgártárs?

– Egyhamar rájöttem, hogy

azt a csuklást nemcsak én, de a többiek is érezték.

Kimentünk a bódéink elé… a bódéink elé. Micsoda csapás! A szomszédom nem volt sehol, eltűnt mindenestül. Csak felhők kavarogtak a hűlt helyén. Akár én is lehettem volna.

– Köszönjük, polgártárs. Kedves hallgatóink… hallgatóink, önök a Hivatalos Hírmondó közszolgálati magazinműsorát hallgatják. LUX Lordjai az önök biztonsága érdekében elrendelték az északnyugati elővárosok teljes lezárását. És nyomatékosan kérik a lakosságot, hogy ne adjon hitelt semmilyen, a közrend megzavarását célzó felforgató kiáltvány koholt állításainak. Emellett felhívjuk a figyelmüket, hogy az Emlékműben megkezdődött a népszámlálás… népszámlálás.

Ophélie-nak ennyi elég is volt; idegesítette, hogy a visszaverődések állandóan megakasztják az élő közvetítést. Ez a különös jelenség korábban csak ritkán fordult elő, de az elmúlt napokban egyre sűrűsödött, és mostanra olyan gyakorivá vált, hogy az szinte élvezhetetlenné tett minden rádióadást. Lazarus, még mielőtt újfent nekivágott volna a nagyvilágnak, azzal búcsúzott tőle, hogy

a visszaverődésekben van „mindennek a kulcsa”.

Nem mellesleg azt is közölte vele, hogy akárcsak ő, Ophélie is inverz, valamint hogy a szilánkokat nem a saját örömére, hanem Isten megbízásából látogatja sorra, meg hogy az automatákat is azért tervezte, hogy valamivel ő is hozzájáruljon Isten birodalmának jobbá tételéhez. Vagyis Lazarus hetet-havat összehordott, viszont nem kicsinyeskedett, rendelkezésre bocsátotta a belvárosi villáját, hogy Thorn és Ophélie ott rendezhesse be a főhadiszállást.

Ophélie a kirakatba állított tükörben farkasszemet nézett saját magával. Legutóbb, amikor közelebbi kapcsolatba került egy tükörrel, egy hatalmas bakugrással gyakorlatilag a tér és az idő egy másik dimenziójában termett – mintha az ő belső fejlődésével együtt az örökölt tehetsége is kiérlelődött volna. A tükörjárás képessége nem egyszer mentette ki szorult helyzetéből, de a világ talán jobban járt volna, ha ezt az adottságát soha nem teszi próbára. Ha legalább azt fel tudta volna idézni, pontosan mi történt aznap a gyerekszobában! De a Másikkal való találkozásáról csupán homályos emléktöredékei voltak. Valami eleven jelenlét a tükörképe mögött. Egy hang, amely az éjszaka közepén felébresztette.

Szabadíts ki!

És ő minden valószínűség szerint meg is tette. De hol bukkant elő, és hogy nézett ki az, akit szabadjára engedett? Tudomása szerint sem Animáról, sem sehonnan máshonnan nem jelezték, hogy egy ismeretlen vandál tombolásba kezdett volna.

Ophélie szeme elkerekedett. A kirakati tükörrel valami nem volt rendben. A tükörképe nyakában ott tekergett a sál, miközben tudta, hogy azt szándékosan nem hozta magával, Lazarus házában hagyta. A bábeli viseletkódex köztereken tiltotta a tarka ruhadarabok viselését, és Ophélie még véletlenül sem szerette volna felhívni magára a figyelmet. És a tükör nem csak ebben az egy részletben torzította el a valóságot. Ophélie tükörképén a tóga csuromvér volt, orrán a szemüveg berepedezett. A képmása haldoklott. Eulalie Itschen és a Másik is ott volt, láthatatlanul, de a jelenlétük érződött, körülöttük pedig nem volt más, csak a nagy semmi.

– Az iratait, please!

Ophélie hátat fordított a látomásnak, a szíve vadul zakatolt. Egy járőr nyújtotta felé követelőzőn a kezét.

– Ebben a körzetben polgári személyek nem tartózkodhatnak.

Mialatt a tisztviselő alaposan átnézte a papírjait, Ophélie a válla fölött lopva hátrapillantott a kirakatra. A tükörképe olyan volt, amilyennek lennie kellett. Sem sál, sem vér, sem űr. Annak idején, amikor még a Sarkon élt, előfordult, hogy egyik-másik jól sikerült káprázat becsapta. Előbb egy árnyalak, aztán meg ez a látomás: csak képzelődött volna? Vagy ami még rosszabb: valaki rá akart ijeszteni?

– Szóval nyolcadfokon Animista – jegyezte meg a járőr, amikor visszaadta neki az iratait. – Vagyis születését tekintve ön nem tősgyökeres bábeli, Miss Eulalie.

A férfinak szemmel láthatóan nem volt ínyére, hogy a földcsuszamlás helyszínéhez ilyen közelre osztották be szolgálatra. Nagyra nőtt fülével radarként pásztázta a környéket, mint egy riadt macska. Pollux, Bábel egyik családfőjének leszármazottai azzal tűntek ki a többiek közül, hogy valamelyik érzékszervük átlagon felül kifejlődött. A járőr Akusztikus volt.

– De van hol laknom – felelte Ophélie. – Elmehetek?

A járőr tekintete egy pillanatra megállapodott a homlokán, mintha valamit keresett volna rajta.

– Nem. Az ön helyzete a dolgok jelen állása mellett nem rendezett. Nem hallotta a felhívást? Köteles az Emlékműben megjelenni népszámlálásra. Now.

*

A szárnyhajtány dugig volt utasokkal. De még mielőtt az ajtók bezáródtak, a járőr csak feltuszkolta Ophélie-t a fedélzetre, ahol mozdulni sem lehetett anélkül, hogy bárki ne taposott volna rá valaki másnak a lábára. Odabent fullasztó volt a levegő, amihez a tetőre befogott óriás kimérák eleve orrfacsaró istállóbűze mellett ezúttal a tömény izzadságszag is hozzájárult. Valahol a kocsi belsejében egy csecsemő úgy üvöltött, mint akit éppen nyúznak. Amerre Ophélie csak nézett, az arcokon ugyanazt a zavart kifejezést látta.

Miért viszik őket az Emlékműbe? Mire föl találták ki ezt a hirtelen népszámlálást? Van ennek valami köze a földcsuszamlásokhoz?

Az általános nyugtalanság ellenére a hangját senki sem merte felemelni. A viseletkódexben foglaltak alapján az utazóközönségben a legtöbb szilánk képviseltette magát: voltak köztük Totemisták, flórai Botanikusok, Jósok, Héliopoliták, korpoliszi Anyagmódosítók, Szellemidézők és Fantomok, férfiak és nők vegyesen, akik a világ négy égtájáról érkeztek a köztudottan befogadó Bábelre. A városállam az ő találékonyságuknak és mesterségbeli tudásuknak köszönhette a technikai vívmányok javát, kezdve a szárnyhajtánnyal, amelybe ilyen méltatlanul beterelték őket, és amely csak nem akart velük elindulni.

Mindenki feszült volt, hát még Ophélie! A háta közepére kívánta ezt a népszámlálást. A zsebében lapuló hamis iratokkal eleve sokat kockáztatott, ráadásul jobb dolga is lett volna ennél: meg kellett akadályoznia a világvégét. És az a különös kép sem akart kimenni a fejéből, amelyet a kirakati tükörben látott, ha a képzelete játszott csak vele, ha nem.

Homlokát az ajtó üvegéhez tapasztotta, és figyelte a szabadban tolongó csődületet. Egy kereskedő talicskára pakolta a szőnyegeit, és szíjjal rögzítette őket, nehogy szétguruljanak, egy öregasszony egy kordényi gyerekkel próbált kikeveredni a tömegből, egy eltévedt zebu pedig csökönyösen elállta a járókelők útját. Aki tudott, menekült, hogy lehetőleg minél messzebb kerüljön a katasztrófa sújtotta övezettől, a szilánk beljebb húzódott peremétől, a fenyegető mélységtől. Az emberek féltek. És Ophélie ezért cseppet sem ítélte el őket, elvégre a Másik bárhol lehetett, talán éppen ott lődörgött közöttük… Hiába állt vele valamilyen rejtélyes okból kifolyólag összeköttetésben, ha szembejött volna az utcán, Ophélie biztosan nem ismerte volna fel.

Az egyik sarkon kifordult egy kerékpár – a nyeregben egy automatával. Nem mindennapi látványt nyújtott, ahogy az arctalan bábu egyenletes tempóban pedálozva keresztülszelte a tömeget, és közben a hasából egy recsegő géphang folyamatosan ugyanazt ismételgette:

– Kigyomlálom a virágágyásait, kifényezem az edényeit, megstoppolom a lábtyűit… lábtyűit… nem fáraszt a munka. Vegyen alkalmazásba, ne zsákmányolja ki embertársait!

Az üvegen keresztül Ophélie tekintete keresztezte egy idős férfiét, aki csüggedten ült a peronon egy túlméretezett bőröndön, mint aki azt sem tudja, hol fogja tölteni a következő éjszakát. Az öreg Ophélie szemébe nézett, és odakiáltotta neki, meg persze az összes bezsuppolt utasnak:

– Keressetek magatoknak másik szilánkot! Hagyjátok meg Bábelt az igazi honpolgároknak!

A szárnyhajtány végre nekilódult. Ophélie-nak felkavarodott a gyomra. Nyilvánvalóan nem csak a rázkódástól. Egész úton igyekezett nem kinézni az ablakon, nem fürkészni a felhők alatt ásító űrt. Csak akkor lélegzett fel, amikor megérkeztek, és kiléphetett az Emlékmű előtti térre.

Amennyire csak tudta, hátrahajtotta a fejét, és ráemelte a szemüvegét erre a tobzódó építészeti remekre, amely szinte az egész szilánkdarabot elfoglalta, csupán néhány mimózának maradt mellette hely, és amely az avatatlan szemlélőnek nem is annyira a kultúra fellegvárának, mint inkább világítótoronynak tűnhetett. Ophélie hosszú napokat és néha teljes éjszakákat töltött a falai között osztályozással, feldolgozással és lyukasztással.

Itt legalább otthonosabban mozgott.

Pollux családi gárdája szép számmal kivonult, és parancsokat osztogatott. „Szálljanak ki, please! Haladjanak, please! Várakozzanak, please!” Amint a szerelvény kiürült, máris kezdték újra feltölteni a kocsikat azokkal a polgárokkal, akik már túl voltak az összeíráson, hogy visszaszállítsák őket a belvárosba. De csak olyanokat engedtek fel a fedélzetre, akiknek valami folt volt a homlokán.

Ophélie egy irdatlan hosszú sor vége felé kint rekedt a tűző napon. Elmondhatatlanul irigyelte a közvetlenül mögötte toporgó Vízfakasztót, akinek a kopasz koponyája fölött egy kisebb esőfelhő fodrozódott.

A sor lassan haladt, Ophélie sokáig rostokolt a katona fej nélküli szobra mellett. A köztéri alkotás egy időben készült az Emlékmű alapjaival. Vagyis még a régi világból maradt fenn, abból a korszakból, amikor az eredeti épületet felhúzták. Ezen a szent helyen tanította Eulalie Itschen a családfőket. Vajon a Másikkal is itt találkozott? Innen idézték elő közösen a Nagy Szakadást? Az Emlékmű mindenesetre magán viselte a nyomait. Az egyik felét, amelyet a Nagy Szakadás porig rombolt, később gondosan újjáépítették. Valahányszor felnézett a roppant méreteivel hivalkodó építményre, Ophélie mindig elgondolkodott, hogy bír ez a kőtömeg egyenesen megállni anélkül, hogy egyik vagy másik irányba kilengene.

Hirtelen valami elzárta előle a kilátást. A szélben egy narancssárga papírlap tapadt a szemüvegére.

CSAPRA VERJÜK A HORDÓKAT. ELFÜSTÖLJÜKA DOHÁNYKÉSZLETEKET.

NEKÜNK NE MONDJA MEG SENKI, MIT SZABAD!

ÉS TI, TI HOGYAN KÖSZÖNTITEK A VILÁGVÉGÉT?

Ophélie megfordította a röplapot. A hátoldalán egyetlen sor állt csupa nyomtatott nagybetűvel:

CSATLAKOZZATOK BÁBEL ROSSZCSONTJAIHOZ!

A Majdnemmakulátlan Merész meghalt, de a hívei mozgolódtak és mozgósítottak.

Egy gárdista kitépte a kiáltványt Ophélie kezéből.

– Fáradjon be, please!

Ophélie végre bebocsáttatott az épületbe. Mint eddig minden alkalommal, amikor belépett a tágas előcsarnokba, az első pillanatban hangyányinak érezte magát, amint meglátta a felfelé körkörösen gyűrűző szinteket, a transzcendiumok függőleges folyosóit, a mennyezeten fejjel lefelé berendezett olvasótermeket, a kupolában a Secretarium lebegő gömbjét és főleg az itt felhalmozott tudástól rogyadozó könyvespolcokat. De Ophélie már megtanulta kezelni ezt a nyomasztó érzést, és kihúzta magát; a lapok egyenletes surrogása megnyugtatta, a suttogó hangok pedig mintha mind arra bátorították volna, hogy neki is joga van hallatni a saját hangját.

A kapu után a sor több ágban kígyózott tovább az előcsarnok másik végébe. Az emeleteken óvatos léptekkel és lesütött szemmel közlekedő emléktárosok igyekeztek minél csendesebben végezni a dolgukat; láthatóan még ők érezték zavarban magukat attól, hogy a népszámlálást beköltöztették hozzájuk. Ophélie örült volna egy ismerős arcnak, Blasiust kereste közöttük, de egyhamar rájött, hogy nincs ott: a raktárost olyan szinten üldözte a balszerencse, hogy semmilyen környezetben sem tudott sokáig észrevétlen maradni. Voltak viszont helyette automaták, nem is kevesen, amelyek hordozható írógépekkel járkáltak ide-oda.

A várakozás egy örökkévalóságnak tetszett, de amikor a végéhez közeledvén Ophélie megpillantotta a pultot, amelyhez beosztották, a száján félhangosan kicsusszant egy „Jaj, ne!”. Az asztal mögött egy magas és vékony lány ült laza copfban összefogott, vöröses hajjal.

Elizabeth.

Az egykori osztagvezetője. Ophélie kedvelte különc stílusát és csodálta az eszét, csak a tekintélytiszteletét nem értette soha, hogy vakon engedelmeskedett a helyi felsőosztálynak. És ebből következően tudta, hogy ha valamit nem talál rendben a papírjaival, Elizabeth bizony nem fog kivételezni vele.

– Már megint te? – vetette oda neki az előfutár köszönés gyanánt, amikor Ophélie végre sorra került. – Üdv a külhonban születettek adatfelvételi részlegén!

Nem mosolygott, az nem volt szokása. A szemét is csak résnyire tartotta nyitva, szinte áttetsző szemhéjával lomhán pislogott a külvilágra. És hiába volt teleszórva az arca vidám szeplőkkel, beteges sápadtságát azok sem tudták ellensúlyozni. Várakozás közben Ophélie-t odakint úgy megkapta a nap, hogy ha választani kellett volna kettejük közül, bárki hamarabb mondta volna őt bábelinek, mint Elizabethet.

– Megviseltnek tűnsz – mutatott a pennája végével a lány az Ophélie orra hegyén gyöngyöző verejtékcseppre.

– Te sem vagy túl jó bőrben – viszonozta a megjegyzést Ophélie.

Ezzel persze nem mondott semmi újat, Elizabeth soha nem volt jó bőrben. Ennek ellenére az előfutár enyhén felvonta a szemöldökét, mint akit meglepett a tegeződő hangnem, aztán nyilván rájött, hogy nincs min fennakadnia, elvégre Ophélie már nem tartozik a felügyelete alá, így ismét kisimult az arca.

– Ebben a munkakörben az arcápolás nem megengedett. Ez biztosítja a teljes átláthatóságot munkavégzés közben. Na, add csak ide az irataidat, Eulalie, hogy téged is átvilágítsalak!

– Mi ez az egész? Miért rendeltek ide minket?

– Hmm? – kérdezett vissza foghegyről Elizabeth, miközben Ophélie személyazonossági okmányait bújta. – LUX Lordjai nemrég határozatot fogadtak el arról, hogy mindenki, aki az elmúlt tíz évben telepedett le Bábelen, köteles összeírásra jelentkezni. Biztosíthatlak, nem kevés emberről van szó – legyintett fél kézzel közönyösen a csarnokban tömött sorokban várakozó sokaság felé. – Gondoltam, besegítek, jelentkeztem önkéntesnek. Természetesen ez csak ideiglenes elfoglaltság, amíg nem kapom meg a kinevezésemet, és ki nem jelölik a szolgálati helyemet. Több ajánlattal is megkerestek már.

Jelen helyzetben Ophélie nem annyira Elizabeth, mint inkább a saját jövőjéért aggódott. Az iratait Archibald saját kezűleg töltötte ki, és ha az egykori nagykövet csak egyetlen pecsétet is nem a megfelelő rubrikába nyomott, az ő álcájának egyszer s mindenkorra annyi.

– De hát miért? – színlelt értetlenséget Ophélie. – LUX Lordjai miért akarnak minket lajstromba venni?

– Miért ne tehetnék?

Ophélie rosszat sejtett. Noha Elizabeth sikeresen felkapaszkodott a ranglétrán, úgy tűnt, a részletekbe őt sem avatták be. A bábeliek többségéhez hasonlóan ő sem tudott arról, hogy LUX Lordjai nem a saját szakállukra, hanem titkon Eulalie Itschennek dolgoznak. Nehéz volt nem összefüggést látni e között a hirtelenjében megszervezett hatalmas felhajtás és az előző éjszaka bekövetkezett földcsuszamlások között. Valami komoly dolognak kellett lennie a háttérben.

– Elizabeth – halkította le Ophélie a hangját, és ráhajolt az asztalra –, nem tudod, más szilánkokon is észleltek földmozgást?

– Hmm? Honnan tudhatnám én azt?

A lány rezzenéstelen vonásai alapján Ophélie-nak szomorúan bár, de be kellett látnia, hogy belőle nem húz ki semmit. Ha tájékozódni akar, jobb forrást kell keresnie. Végignézett a szomszédos asztalokon.

– Octavio is itt van?

Octavio nemcsak azért jutott az eszébe, mert történetesen LUX egyik legbefolyásosabb Lordja, Lady Septima fiaként közelebb volt a tűzhöz, hanem azért is, mert azon kevesek közé tartozott, akikben Ophélie megbízott. Ami kívülről elég furcsán vehette ki magát azok után, hogy a Jó Családban eltöltött tanulmányi idejük alatt ők ketten nyíltan ki nem állhatták egymást.

– Félállásba felvették gyakornoknak a Hivatalos Hírmondóhoz, a napokban kezdett – felelte Elizabeth. – Amúgy meg nem azért vagyok itt, hogy tájékoztassalak. Hogy teljes legyen a személyi anyagod, felteszek neked egy sor kérdést, te pedig próbálj meg a lehető legrövidebben válaszolni.

Azzal kész kihallgatásnak vetette alá Ophélie-t. Mikor érkezett Bábelre? Miért döntött úgy, hogy itt marad? Melyik szilánkról telepedett át? Milyen örökölt képességekkel rendelkezik? Van-e érvényes munkaszerződése? Büntetett előéletű-e? A rokonai közül szenved-e bárki krónikus testi vagy lelki betegségben? Tízes skálán hogyan értékelné a városállam iránti hűségét? Mi a kedvenc édessége?

Ophélie sokat készült, hogy ha a hamis gyökereiről kérdezgetnék, ne lehessen megfogni, de ezzel a pergő kérdésáradattal szemben szüksége volt minden hidegvérére. Csak akkor veszítette el majdnem, amikor meglátta, ki közeledik az asztalukhoz: egy férfi és egy nő, akiknek már a puszta megjelenése is tiszteletteljes csendet parancsolt. Az előcsarnokban szó bennszakadt, hang fennakadt, hirtelen mindenki elfelejtett türelmetlenkedni, senki még ásítani vagy köhögni sem mert. Ophélie eddig mindössze egyszer látta a Genealógusokat, akkor is csak távolról: az avatási ceremónián, amelyet pontosan ugyanitt, az Emlékműben rendeztek meg. De aki egyszer látta, az aztán bárhol és bármikor felismerte őket: a pár tetőtől talpig aranyban járt, még a hajukat és az arcukat is bemázolták aranyra. Váll váll mellett, kéz a kézben, arcukon széles mosollyal, kényelmes tempóban lépdeltek, mintha csak egy parkban sétálnának, nem a tömeges hivatali ügyintézés rögtönzött terepén.

Thorn elvileg hozzájuk indult, de nem volt velük, amitől Ophélie rögtön aggódni kezdett. De talán már otthon várta, ahogy megbeszélték, Lazarus házában. Talán vele a Genealógusok nem kekeckedtek annyit, mint vele Elizabeth. A pár egyszemélyes kíséretét egy meglehetősen félénk, süldő Fáraó leányka alkotta, aki állandóan összerezzent, valahányszor a férfi vagy a nő hozzáért a karjához, vagy súgott valamit a fülébe.

Ophélie-nak földbe gyökerezett a lába. A Genealógusok egyenesen feléjük tartottak. Az Emlékműben felállított számtalan pult közül miért pont az érdekelte őket, amelyiknél épp neki volt dolga?

Amikor megérkeztek, közrevették Elizabethet, és két oldalról odahajoltak a füléhez.

– Mit keres Bábel kitüntetéssel végzett virtuóza egy hozzá ilyen méltatlan beosztásban? – sajnálkozott a férfi.

– Ön egymaga forradalmasította az Emlékmű adatbázisát! – kontrázott rá a nő. – A tehetsége ennél jóval többre érdemesíti, polgártársnő.

Elizabethnek arcizma sem rándult, de szemmel láthatóan feszengett attól, hogy így a figyelem középpontjába került. Fel akart pattanni, hogy vigyázzba vágja magát, és méltóképpen üdvözölje őket – „A tudás a békét szolgálja!” –, de azok ketten puhán a vállára tették a kezüket, hogy ne fáradjon.

– Miattunk ne zavartassa magát, ifjú lady! Csak árulja el, gondolkozott-e az ajánlatunkon.

– Az van, hogy még nem volt időm…

– Egy szimpla igen is megtenné – duruzsolta a nő.

– Azt az állást szinte önre szabták – mondta a férfi.

– És hatalmas szolgálatot tenne vele a hazájának – győzködték egy szólamban mindketten.

Ophélie-nak elképzelése sem volt, miről beszélhetnek, csak azt tudta, hogy

nem szívesen lenne Elizabeth helyében,

akinek egy pillanat alatt lángba borult az arca. Emellett azt is megfigyelte, ami eddig távolról nem tűnhetett fel, hogy a Genealógusok testét az aranybevonat alatt apró szemcsés kiütésszerűség borítja, mintha állandóan lúdbőröznének: Taktilisok. Pollux leszármazottainak erről a képességéről, illetve ennek a működéséről nem sokat tudott.

In fact, elsőre arra gondoltam, elfogadom a személyi asszisztensi állást Lady Heléna mellett – vezette elő tisztelettudóan Elizabeth. – Nélküle még ma is az utcán lennék, neki köszönhetem az előmenetelemet.

A Genealógusok sokatmondóan összenéztek.

– A története felettébb megható, polgártársnő, really, de a gondozóból ugyanúgy támogathatná a munkájával Lady Helénát. Annál hasznosabb nem is lehetne neki, mint ha azt a pályát választja.

Elizabeth szenvtelen vonásai szétcsúsztak, a közöny védőburka megrepedezett. Ophélie a szemüvege mögül oldalvást a Fáraó leánykára pillantott, aki mintha ki akarta volna vonni magát a társalgásból, lehajtott fejjel a papucsa orrát bámulta. Nem volt nehéz rájönnie, a Genealógusok miért cipelték magukkal erre a rajtaütésszerű látogatásra. A Fáraók bizalmat ébresztettek másokban, aki közel engedte őket magához, mire észbe kapott, átértékelte az érzéseit. Bűverejüket elsősorban az egészségügyi ellátásban hasznosították a betegek kedélyének javítására, de ennek a leánykának nyilvánvalóan nem ez volt a szerepe.

– Nem kell itt helyben eldöntened.

Elizabeth tépelődését látva Ophélie nem bírta magában tartani a megjegyzést, de amint kimondta, már meg is bánta. A Genealógusok, akik addig pillantásra sem méltatták, egy emberként felé fordultak, és rá rebegtették arany szempillájukat.

– Netán van valami mondanivalója, miss? – pillantott az asztalon heverő hamis okmányaira a férfi.

– Esetleg szeretne módosítani a válaszain? – érdeklődött a nő, és finoman ráfektette a tenyerét a kitöltött kérdőívre.

Kapcsolódó cikkek
...
Nagy

Minden egyes nap arra törekszem, hogy megteremtsem a valóság illúzióját

...
Gyerekirodalom

HUBBY: Ajándékozzatok gyerekkönyvet karácsonyra!

A HUBBY - Magyar Gyerekkönyv Fórum frissen megalakult kiadói tagozata kampányt hirdet, és könyvvásárlásra buzdítja azokat, akik még karácsonyi ajándékot keresnek.

...
Gyerekirodalom

Varró Dániel Diótörőjébe időnként belecsúszik a 21. század

Varró Dániel verses mesében dolgozta fel az egyik legnagyobb karácsonyi klasszikust, melyhez Szegedi Katalin gondolta újra a Diótörő figuráját.

2020 legjobb könyvei 50-11.
...
Nagy

2020 legjobb könyvei 10-1.

Itt a vége, megmutatjuk 2020 legjobb tíz könyvét, köztük a győztest! 

...
Nagy

2020 legjobb könyvei 20-11.

Folytatódik a Nagy Könyves Lista, a top50, amellyel minden decemberben lezárjuk az évet! A héten kiderül, melyik kötet lett szerintünk 2020 legjobb könyve, de addig is itt a 20-11. helyezett!

...
Nagy

2020 legjobb könyvei 30-21.

Folytatódik a Nagy Könyves Lista, a top50, amellyel minden decemberben lezárjuk az évet! A héten kiderül, melyik kötet lett szerintünk 2020 legjobb könyve, de addig is következzen a 30-21. helyezett!

...
Nagy

2020 legjobb könyvei 40-31.

Folytatódik a Nagy Könyves Lista, a top50, amellyel minden decemberben lezárjuk az évet! A héten kiderül, melyik kötet lett szerintünk 2020 legjobb könyve, de addig is fontolva haladunk, itt a 40-31.!

...
Nagy

2020 legjobb könyvei 50-41.

A koronavírus-járvány miatt a 2020-as év sok szempontból más volt, egyvalami viszont nem változott: ugyanolyan kíváncsisággal és lelkesedéssel olvastuk az új könyveket, és nem változott az sem, hogy ezeket az olvasmányélményeinket az év végén listába rendeztük. A héten kiderül, melyik kötet lett szerintünk 2020 legjobb könyve. Addig is itt az első adag, 50-től 41-ig!

...
Hírek

Hogyan kokainozik a magyar?

Magyar kóla címmel írta meg Dezső András a kokain magyarországi útját. Kívülről néztünk meg egy száz évvel ezelőtti kokainbarlangot a könyvbemutató városi sétáján, de kiderült az is, hogy ki volt Kokós Lexi.

Hírek
...
Hírek

5 szuper darab, amiben csak egy színészre kell koncentrálni

...
Hírek

Meghalt Móricz Zsigmond fia, aki sosem akart irodalmi pályára lépni

...
Hírek

Egy harvardi prof szerint 2017-ben idegenek látogattak meg bennünket

...
Hírek

Sorozat lesz Az igazság ára-könyvekből

...
Hírek

Így illusztrálták ötszáz éve a könyveket

...
Hírek

Bookline top50: Kepes vitte a decembert

...
Hírek

Szeptemberben jelenik meg Sally Rooney harmadik regénye

...
Hírek

Az évtized könyvét keresi a Merítés-díj

...
Nagy

Ezeket a könyvadaptációkat nézzük 2021-ben

...
Kritika

Szabad szavak: reklámfilm a múzsához

Steven Soderbergh kísérletező kedvében összezárt egy csapat remek színészt egy luxus óceánjáró fedélzetén. Hadd beszéljenek kedvükre!

Szerzőink

...
Rezek Bori

5 szuper darab, amiben csak egy színészre kell koncentrálni

...
Jakobovits Kitti

Mikor kezdtük el félreérteni a boldogságot?

...
Ruff Orsolya

A kék madár az erejükkel és a félelmeikkel szembesíti a gyerekeket

Polc

Hidegrázós élmény Ulickaja Csak egy pestisét olvasni

...

Családi ügyek, viharok és a klímakatasztrófa érdekelte legjobban a sci-fi írókat 2019-ben

...

Zadie Smith a karantén alatt a szenvedésről, a nők helyzetéről és a rasszizmusról elmélkedett

...

2020 hangulata a magyar fantasztikus kisprózákba is beszűrődik

...