Te is gyakran észreveszed, hogy szinte újra és újra ugyanazon vesztek össze a pároddal? Kilátástalannak tűnik a jövő? Minden párkapcsolat tele van kisebb-nagyobb bukkanókkal, amik ha kimondatlanak maradnak, akkor váláshoz is vezethetnek. Julie Schwartz Gottman és John Gottman párkapcsolati terapeuták Pár-harc című kötete szerint nem kell elkerülnünk a vitákat, sőt jobb, ha tudatosan vitázunk, felismerve saját és a másik szokásait, igényeit, fájdalmait. A konfliktusok bár nehéznek és olykor elsöprőnek hatnak, a megfelelő kezeléssel építhetik a közös életet. Ehhez ad gyakorlati és elméleti tanácsokat Gottmanék könyve.
Dr. Julie Schwartz Gottman, Dr. John Gottman: Pár-harc - Így erősítik a konfliktusok a párkapcsolatot (részlet)
Bevezetés
Miért is veszekszünk?
Sok szempontból tökéletesen összeillettek. A nő fiatal ügyvéd volt (földhasználati jog), ahogy a férfi is (média- jog). Mindketten a Közép-Nyugatról kerültek Seattle-be. Elfoglalt, ambiciózus emberek voltak, akik a szabadidejüket legszívesebben új élményekkel zsúfolták tele. Amikor megismerkedtek, minden hétvégén új helyeket fedeztek fel. Kocsiba ültek, és elautóztak Vancouverbe, a piacra, vagy késő este szusiztak valahol. Felmentek a hegyekbe kempingezni. Vagy last minute színházjegyeket vettek. Mindketten sokat dolgoztak, de a szabadidejükben szerettek spontánok lenni.
Csak egyetlen apró problémájuk volt. A nő nagyon szeretett volna egy kiskutyát. A férfi nem.
Egy évvel később végül lett egy kiskutya a családban – idővel nagy testű, boldog, játékos háziállattá nőtt. De a házasságuknak vége volt. Aláírták a válási papírokat. Mindketten kiköltöztek a házból, amit együtt vettek, még mielőtt összeházasodtak; ahova hazatértek az eskü- vőjük után, a hajukban és a ruhájukon még mindig azzal a konfettivel, amit a lakodalmas vendégek szórtak rájuk, hangosan kacagva. Elosztották egymás között a bútoro- kat, a könyveket, a lábasokat és fazekakat. Természetesen a nő vitte a kutyát.
De hogyan tudott egy kiskutya véget vetni ennek a házasságnak?
A veszekedés nagyon egyszerűen kezdődött: egy szimpla véleménykülönbséggel. A férfi úgy gondolta, hogy a kutyatartás túl nagy felelősség, túl sok feladat, túl nagy elköteleződés. Egy kutyát nem lehet sokáig magára hagyni – még egyetlen napra sem. És elég sokat kell költeni rájuk. Hát nem lenne jobb, ha másra fordíthatnák a spórolt pénzüket? Nem arról volt szó, hogy utazgatni fognak?
A férfinak sokat kellett utaznia a munkája miatt, ezért elég gyakran magára hagyta a feleségét, aki rengeteget dolgozott otthonról. A nő magányosnak érezte magát, és amikor a férje nem aludt otthon, még félt is. Ráadásul együtt nem utaztak sehova, hiába tervezgették ezt korábban – akkor meg miért is ne szerezzen be egy kiskutyát, egy kis pajtást, aki társaságot biztosít neki? Arról álmodozott, hogy a kutyájuk elkíséri majd őket hétvégente kirándulni, és a fejét a kocsi ablakán kidugva fog autózni velük.
Nagyon tetszett neki az az elképzelés, amelyben hárman szerepeltek: egy pár és a kutyájuk.
Nem jutottak semmire. Ugyanazt a vitát folytatták le újra és újra, megoldás nélkül. A férfi idővel, pénzzel és elköteleződéssel kapcsolatos aggodalmai annyira túlzónak tűntek – pedig, ha csak megpróbálná, gondolta a nő, biztosan rájönne, hogy egy kutya nem is olyan sok munka! Úgyhogy a nő döntött: vesz egy kiskutyát, ajándékba a férjének. Elvégre, ha ott ül majd az ölében egy valódi, eleven, imádni való szőrgombóc, ő sem tud majd ellenállni, nem igaz? Biztosan meggondolja magát.
Ám a férfi nem gondolta meg magát.
A konfliktus tovább éleződött. A férfi zokon vette, hogy a felesége figyelmen kívül hagyta a véleményét, és csak azért is megtette, amit akart. A feleség azon bántódott meg, hogy a férje továbbra is makacskodik, akárhányszor is magyarázza el, hogy ez milyen fontos neki. A férfit minden egyes alkalommal arra emlékeztette a kiskutya, amikor meglátta, hogy a felesége mennyire semmibe vette az érzéseit és azt, hogy neki mi a fontos. A nő úgy érezte, hogy amikor a férje nem hajlandó elfogadni a kutyát, azzal őt és az ő szükségleteit is elutasítja. A kis állattal kapcsolatos összes apróság veszekedést robbantott ki köztük: az, hogy ki fogja megsétáltatni. Az állatorvosi költségek. A kutyaeledel megvásárlása.
Ráadásul ettől kezdve más dolgokon is veszekedtek már – jóval többször, mint korábban valaha.
A nőnek kezdett feltűnni, milyen kevés házimunkát végez a férje. Oké, rendben, gondolta, majd ő végzi el a legtöbb teendőt a kutyus körül – elvégre az ő ötlete volt. De úgy tűnt, mintha a férje a többi házimunkát is áthárítaná rá. Vagy eszébe sem jutott elvégezni ezeket, vagy kifejezetten elvárta, hogy más dolgozzon helyette – akkor is ez lenne, merült fel a kérdés a nőben, ha gyerekük születne? Ami pedig a férjet illeti, már az is felidegesítette, ahogy a felesége szóba hozta ezeket a dolgokat. A nő soha nem kérte meg, hogy segítsen, inkább olyan megjegyzéseket tett, mint hogy „úgy tűnik, ma is én fogok elmosogatni”, mire a férjben elpattant valami, és azt felelte, hogy „igen, tényleg úgy tűnik”. Később, amikor lelkifurdalása támadt, megpróbált több házimunkát végezni – berakott pár adag mosást, vagy kitakarította a fürdőszobát –, de a felesége mintha észre sem vette volna.
Egyre kevesebb időt töltöttek együtt. És egy péntek délután, amikor a férfi emlékeztette a feleségét, hogy kempingezni megy egy régi középiskolai barátjával, a nőt maga alá gyűrte a harag és a szomorúság.
- Ó, szóval most fogod magad, és lelépsz – felelte könnyes szemmel –, én meg maradjak csak itthon a kutyával, akit nem is akartál.
A férjét annyira váratlanul érte ez, hogy felcsattant.
- Most meg mi bajod van?! – kiabálta. – Hónapok óta tervezgetem ezt az utat! Semmi köze nincs ehhez az ostoba kutyához!
Ezt a veszekedést a felszín alól táplálta valami, úgy, mint ahogy a föld alatti olajkészlet táplálja a tüzet: mindkettejüknek volt egy mögöttes sérelme.
A férfi mögöttes sérelme: több szabadságot és kalandot szeretett volna.
A nő mögöttes sérelme: családot szeretett volna.
De ezeket a mélyebb igazságokat szinte még önmaguk előtt sem ismerték be, nemhogy egymásnak.
Egyre jobban eltávolodtak egymástól; mindketten bezárkóztak a maguk csigaházába, ahonnan vádakat és kritikákat vágtak a másik fejéhez. A nő egy szép napon megfázott, és nem tudta sétálni vinni a kutyát – a férfinak kellett megtennie helyette. Minden egyes alkalommal fellángolt benne a harag, amikor meg kellett fognia a pórázt – ő nem erre fizetett be! Máskor meg a kiskutya tiltakozott a helyzet ellen a maga sajátos eszközeivel: odacsinált a férj íróasztala alá, amit a férfi akkor használt, amikor otthonról dolgozott.
A férfi azt mondta, hogy ő ezt nem hajlandó összetakarítani.
A nő azt, hogy ő sem hajlandó összetakarítani.
Az az apró ürülékkupac jelentette azt a határt, amit senki nem volt hajlandó átlépni – mert az a vereség beismerését jelentette volna, azt, hogy a másik fél győzött.
Amikor a válás során eladták a házat, takarítószolgálatot hívattak. A takarítók sorra végigmentek a szobákon, és a pár közös életének összes nyomát eltüntették – a fűszereiket, az otthagyott papírokat, a port, még az ujjlenyomataikat is –, hogy a ház makulátlanul tisztán várhassa a reménybeli vevőket, akik a saját életüket akarják majd elképzelni ezek között a falak között. És egyszer csak odaértek az íróasztalhoz.
Tudjátok, mi történik a kutyakakival, ha sokáig ott marad valahol?
Kemény, fehér kupaccá változik.
Igen, ennek a sztorinak a poénja egy… mumifikálódott kutyakaki. Elnézést kérünk! De azért meséltük el ezt a történetet, mert annyira univerzális: minden párnak vannak apró nézeteltérései, amelyek csak nem akarnak eltűnni, hanem egyre nagyobbra dagadnak, és végül hatalmas akadályokká változnak. Pedig olyan lényegtelennek tűnnek! Ha valaki végighallgatja ezt a történetet, nagy valószínűséggel arra fog gondolni: milyen borzalmas indok ez egy házasság felbomlásához – egy kiskutya?
Nos, ez a veszekedés valójában nem a kiskutyáról szólt.
Fotó: Gottman Institute