Fotó: Szöllősi Mátyás
Wéber Anikó legújabb ifjúsági regényében egy egész osztálynyi gyereket mozdít ki addig jól ismert közegéből. A hatodikosok osztálykirándulásra indulnak, és bár elkerülhetetlenek a kötelező programok, mégis mindenki az estét várja, amikor jól meg lehet szívatni az osztály lúzerét. Legalábbis erre készülnek az osztály hangadói, és azok is, akik – különböző okokból – nem akarnak mögöttük egy centit sem lemaradni. Az irányítás hamar kicsúszik a kezük közül, főleg, amikor a sötét erdőben megjelenik egy csuklyás alak, az osztályból pedig három gyerek nyom nélkül eltűnik. A gyerekeknek két választásuk van, de természetesen eszük ágában sincs értesíteni a tanárokat, ehelyett úgy döntenek, hogy maguk járnak a rejtély végére. Wéber Anikó El fogsz tűnni című regényében megint atomjaira szed egy iskolai közösséget, pontosabban azoknak a folyamatoknak a mélyére ás, amelyek megvetettségbe taszítanak vagy éppen vezérszerepbe emelnek egy-egy gyereket. Hogyan jut el odáig egy osztály, hogy a legfélénkebb közeledést is gúnyos röhögés fogadja? Miért vesz valaki részt a fizikai vagy a verbális bántalmazásban, ha a lelke mélyén igazán nem is ért egyet vele? Hogyan reagál egy vezérszerepre törekvő gyerek, ha eluralkodik rajta a félelem, és hogyan lesz egy konfliktushelyzetben az addig szinte láthatatlan osztálytársból fő problémamegoldó? Wéber Anikó azt mondja, ebben a regényében egy olyan világba szerette volna elvinni a gyerekeket, ahol ledőlnek az iskolában felállított korlátok, ezzel pedig egészen egyszerűen kirántotta a gyerekek lába alól a talajt. A klikkesedésekről, a rossz szülői reakciókról és az osztályon belüli szemlélőkről beszélgettünk vele.
Új könyved gyerekszereplői a legváltozatosabb módokon tudnak fájdalmat okozni egymásnak, a cselekmény keretét viszont az iskolai mindennapok helyett most egy osztálykirándulás adja. Ahhoz, hogy a közösségben betöltött szerepkörük megváltozzon, valamiféle drasztikus dolognak kell történnie, nehéz viszont eldönteni, hogy felnőtt olvasóként melyik a szívszorítóbb: a verbális bántalmazás, a megszégyenítés, a másik kicsalása az erdőbe vagy a társak eltűnése. Mit tapasztalsz: egy közösségen belüli csoportdinamika megváltozásához minden esetben szükségszerűen valami nagyon durva eseménynek vagy fordulatnak kell bekövetkeznie?
Az osztályközösségekben hamar kialakulnak a klikkek, és hamar felcímkézik egymást a diákok. A változáshoz mindenképpen kell valami, ami kizökkenti a közösséget a már megszokott hétköznapokból. Viszont ez lehet egy játék, új módszer, kirándulás is. Azaz nem kell, hogy feltétlenül valamilyen nagyon negatív, drasztikus fordulat következzen be. Már az is változást eredményezhet, ha a pedagógus lehetőségeket teremt arra, hogy a diákok egy új arcukat mutathassák meg. Én azonban a regényben szerettem volna egy olyan világba elvinni a diákokat, ahol ledőlnek az iskolában felállított korlátok, és összemosódik a hétköznapi valóság a misztikummal, titokzatossággal. Kirántom a gyerekek lába alól a talajt. Azok a reakcióik nem válnak be, amelyek a tanterem falai között még olyan jól működtek. Mihez kezdenek most? Erről szól az új könyvem.
Wéber Anikó: El fogsz tűnni
Pozsonyi Pagony, 2017, 237 oldal, 2490 HUF
„Az osztályterem ötödikre egy középkori birodalommá vált” – állítja a regény. Törvényszerű szerinted a szerepek leosztása? Mennyire lehet ezen változtatni? Mit tehet a tanár, hogy az osztályon belüli hierarchia ne nyomja rá a bélyegét a gyerekek iskolai mindennapjaira?
Több szülő is panaszkodott arra, hogy már az óvodában bántják a gyermekét, ezért megkérdeztem édesanyámat, aki óvodapedagógus. Ő mesélte, hogy már az első naptól kezdve csírájában elfojtják a piszkálódást. Arra törekszenek, hogy minden gyerek hasznos, különleges tagja legyen a közösségnek. Az iskolában ez kicsit más, mert felső tagozatra a kortársak véleménye felértékelődik, a tanároké csökken. Mintha az iskola egy külön univerzum lenne, ahol csak az létezik, ami a falakon belül van. Az vagy és annyit érsz, amennyit ott meg tudsz mutatni magadból. Ezért tényleg nagyon fontos a pedagógus segítsége, közbeavatkozása, ám sokszor keveset tud tenni. Egy-egy diákkal, osztállyal számtalan szaktanár találkozik egy nap, és egy-egy tanóra keretében nagyon-nagyon nehéz falakat ledönteni. Szükség van hozzá a tanári kar összefogására, közösen meghatározott módszerek alkalmazására, a szülők támogatására. Természetesen egy-egy pedagógus is éreztetheti, hogy szereti és elfogadja a diákokat, példát mutathat, és kialakíthat olyan légkört az órán, ahol a piszkálódás a „ciki”, és a másik segítése a „menő”, de ez egy hosszú és nehéz folyamat, nem megy egyik napról a másikra.
Margó. Wéber Anikóval találkozhattok szombaton a Margó Irodalmi Fesztiválon, ahol Győri Hannával beszélget majd az új könyvéről. Közreműködik: Ferenczy Dávid pszichológus és Sulyok Blanka magyartanár. Részletek erre >>
Gyerekközösségben a bántalmazó gyakran védekezhet azzal, hogy a másik heccelése csak játék volt – szerinted hol és mikor jön el az a pont, amikor egyértelműen kijelenthető, hogy valaki lelki bántalmazás áldozata egy osztályon belül? Mik azok a jelek, melyekre egy felnőttnek, legyen az tanár vagy szülő, azonnal fel kell kapnia a fejét?
A részletek és az adott helyzet ismerete nélkül nagyon nehéz meghatározni, mi az, ami már bántalmazás, hiszen ez is személyiségfüggő. Van, aki egy-egy beszólás miatt napokig szenved, míg a másik kevésbé veszi azt magára. Az azonban biztos, hogy ha egy gyerekre többen rászállnak, kiközösítik, folyamatosan piszkálják, bántják valamilyen okból, akkor közbe kell lépni. A jelek is sokfélék lehetnek, a gyerek bezárul, nehezen nyílik meg, kevesebbet mesél magáról, megváltozik a viselkedése, rosszul alszik, étvágytalan – számtalan reakciója lehet a történtekre. A legrosszabb, ha el is hiszi, hogy joggal bántják, hogy ő tényleg „lúzer”.
A regényben felbukkan a szülő, aki tehetetlenül szemléli a gyereke szenvedését, és még akkor is segíteni szeretne neki, ha tudja, hogy az rosszul sülhet el – mennyire gyakori ez a fellépés? Az iskolai bántalmazások esetében szülőként szerinted mikor követjük el a legnagyobb hibát?
Az első könyvem, Az osztály vesztese kapcsán nagyon sok szülővel találkoztam író-olvasó találkozókon. A legtöbben arról meséltek, hogy tehetetlenek ezekben a helyzetekben. Fáj nekik, ami a gyerekükkel történik, szeretnének segíteni, csakhogy nincs semmilyen eszköz a kezükben, nincsenek fogódzóik, a pedagógusok nem minden esetben partnerek. Borzasztóan rossz érzés, amikor azt bántják, akit a legjobban szeretsz, és nem tudod megakadályozni. Még alig körvonalazódott bennem a regény, azt már az elejétől tudtam, hogy ezt a tehetetlen érzést is szeretném bemutatni. A regényben az anyuka meghoz egy döntést, hogy jót vagy rosszat, azt szeretném a diák- és szülőolvasókra bízni. Látatlanban sajnos nem lehet megmondani, mikor követjük el a legnagyobb hibát, mivel minden helyzet más, minden gyermek más, ezért mindig más megoldás a helyes. Ami biztos, hogy akár közbelépünk, akár a háttérben maradunk, éreztetnünk kell a gyerekünkkel, hogy mi mellette állunk, őt támogatjuk.
A regényben az egyik gyerek elárulja a társait, ez az árulás viszont egyfajta szembesítéssel ér fel – a krimiszerű cselekmény bár felfogható egy rejtvény megoldásának, de a fentiek miatt egyfajta terápiának is. Volt valamiféle előképed, mintád a regényhez? Mi adta a kiindulópontot hozzá?
Az osztály vesztese című könyvemben elsősorban az áldozatokra és a bántalmazókra összpontosítottam. Azt mutattam be, mi minden áll az iskolai agresszió hátterében, mi zajlik le a diákokban, amikor rúgnak, amikor őket rúgják, amikor beszólnak nekik, kinevetik őket. Az El fogsz tűnni című regényben a szemlélőkre szerettem volna fókuszálni. Azokra a diákokra, akik, bár látszólag ott maradnak a háttérben, mégis szereplői az iskolai agressziónak. Sokszor ugyanis éppen azért bántanak valakit, mert van közönség, aki nézi, aki nevet és éljenez. Vannak, akik cinkosként a háttérből támogatják a bántalmazót, mások egyszerűen csak nem mernek közbeavatkozni, mert ők is félnek. Bármelyik csoportba is tartozik valaki, mindenképpen érintett. Arra voltam kíváncsi, mi történik, ha ezek a gyerekek, az úgynevezett szemlélők, lehetőséget kapnak arra, hogy kilépjenek a háttérből. Én erre adok nekik alkalmat a történetben.
Saját tehetetlenségünkkel szembesít Az osztály vesztese
Ránézésre ez az ötödikes osztály is olyan, mint a többi. Vannak benne vicces fazonok, szép lányok, merész fiúk és okosak. De ki lehet az a társuk, akinek kezét cipőfűzővel összekötötték, fejére maszkot húztak, és fölé írták: Az osztály vesztese? A kép felkerül a Facebookra, az osztályban vad...
A gyerekek rettegnek, hogy láthatatlanok maradnak („eltűnnek”) a közösségükön belül – mit tapasztalsz, mi mindent képesek megtenni azért, hogy ne nézzenek keresztül rajtuk a társaik?
Minden diák a maga eszközeit használja arra, hogy kitűnjön a közösségből – attól függően, mit tapasztalt, mivel szerezheti meg a figyelmet. Van, aki bohóckodik, más verekszik, az erejét fitogtatja, és van, aki az éles nyelvét használja. A legnagyobb baj, hogy a gyerek sem sejti, milyen könnyen ráragasztják majd a címkét, amitől aztán akkor sem tud szabadulni, amikor már szeretne. Ő lesz „az osztály rossz gyereke”, „az osztály bohóca”, „az osztály bőgőmasinája”, „az osztály vesztese”. Ebben szerintem hatalmas felelőssége van a pedagógusoknak. Jó lenne olyan helyzeteket teremteni, ahol a diákok megismerhetik egymást, és megmutathatják valódi erősségeiket. Azt, amiben tehetségesek, amiért valóban hasznára válnak az osztályközösségnek, és levethetik a rájuk aggatott címkéket.
