A Helikon Kiadó Vian-sorozatot indított, melynek első darabja az Alvilágjárók. Boris Vian e művének bő tíz évvel ezelőtt, Kalandárium címmel, már megjelent egy kétségkívül érdekes, de a francia eredetitől a szokásosnál nagyobb távolságot tartó magyar változata. A regény ezúttal új címmel és új fordításban jelent meg.
Boris Vian azon írók közé tartozik, akik műveikkel olyan népszerűséget vívtak ki maguknak, hogy utóbb még azok az ifjúkori szárnypróbálgatásaik, zsengéik sem kerülhették el a nyilvánosságot, amelyek publikálására a szerzők soha nem is gondoltak. Az Alvilágjárók, ez a krimibe oltott pikareszk kalandregény, Boris első nagyobb lélegzetű prózai műve eredetileg afféle „belső használatra” szánt olvasmány volt, amely a Vian család és a szerző baráti köre szórakoztatásának nemes céljával íródott. Ám ez a fiókban maradt, és csak jóval a szerző halála után, 1966-ban adták ki először.
A Vian-sorozat második kötete, a Venyigeszú és a plankton egyfelől két, irigylésre méltó profizmussal megszervezett, fergetegesen erkölcstelen házibuli történetét kínálja az olvasóknak, másfelől pedig betekintést nyújt annak az agyalágyult bürokratákkal teli Hivatalnak a hétköznapjaiba, amelyet egy rövid időre az ifjú, friss mérnöki diplomás Boris Vian is kénytelen volt munkahelyéül elfogadni.
A regény szereplői a szívderítően nimfomán lányok, a holt laza jampecek, a minden őrültségre kész zenészek, a szinte fájón röhejes aktakukacok, az inkontinens vadászblézer, az álnok Venyigeszú, az Alvilágjárókból már jól ismert Antiochio-Őrnagy páros és ez utóbbi jegyese, Óvadóc de la Petrence valamennyien a szving lüktető ritmusától hajtva rohannak elkerülhetetlen végzetük felé.
