Veres Attila: Innen haza [Holdra szállás 50]

Fotó: Agave

50 éve, 1969. július 20-án lépett először ember a Holdra. Az Apollo-11 fedélzetén három űrhajós, Neil Armstrong,  Edwin „Buzz” Aldrin és Mike Collins sikeresen elért a Holdig, majd ketten le is szálltak az égitestre, ahol elhelyezték az amerikai zászlót. Az űrutazás résztvevői ezzel beírták magukat a történelemkönyvekbe: „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.” Az évforduló alkalmából kortárs írókat kértünk meg, hogy írjanak egy-egy történetet, amit a holdra szállás inspirált. Most Veres Attila novelláját olvashatjátok. 

Innen haza

A regényben, amit nem fog elkezdeni soha, a zajokról írna leginkább. Fekszik a sötét kabinban, a vészvilágítás félhomályában, a szemét szorosan lehunyva, igyekszik elmerülni az öntudatlanságba két nyugtató után. A bázis erre a pillanatra vár. Általában a légcserélő az. Szörcsög. Vagy valamelyik nyomáskiegyenlítő. Az sziszeg. Vagy a fűtés. Az kattog. Vagy a bázis maga, ami az extrém hőingadozástól ropog.

Ha nem a bázis, az emberek. Beszélnek és beszélnek, mintha az életük múlna rajta, míg várnak a zuhanyra, a reggelire, a munkabeosztásra, akcentusos angol, lengyel, ukrán, román, magyar, cseh. Ugyanezeken a nyelveken van kiírva a számítógépszobában a laptopokra, hogy “ne lopd el!”

Csend sosincs. Erről szólna a regénye, hogy csend soha nincs a Holdon, pedig azt gondolta, mikor idejött, mikor aláírta a munkaközvetítőnél a papírt, hogy a csenddel kell majd szembenéznie, mint amikor Dániában tanult és dolgozott. Épp ellenkezőleg.

Most is.

- Apád meghalt.

Talán ezzel kezdené a könyvet. Éppen azért, mert jól látható, mekkora a jelentősége ennek a halálnak. Semekkora. A szobában hat laptop van, mindegyiken fut a Skype és lehet emaileket nézni. Minden munkás számára heti egy óra videóchatelés engedélyezett. A kép kicsit csúszik, Hanna anyja egy-egy másodpercre kifagy, de a hangja megszakítás nélkül fut tovább. Nem mond semmit.

- Mikor? - kérdezi Hanna, nem mintha számítana.

- Szerda reggel. Nem ébredt fel.

- Milyen nap van ma?

- Péntek.

Hanna bólint.

- Menjek haza? - kérdezi, pedig mindketten tudják, hogy ez lehetetlen. Benne van a szerződésben, amit aláírt. Még ha vissza is térne, négy hónap lenne a rehabilitáció és a fizikoterápia a Földön.

- Csak vigyázz magadra, kicsim - mondja az anyja. Hanna mosolyog, de az órát nézi. Hamarosan lejár az idejük.

Az apja halálhíre januárban érkezik. A hajót szeptemberben találják meg, vagy októberben, Hanna nem biztos benne. Addigra már nem tartja számon az időt, a napok egymást ismétlik. Először egy fémdarab kerül elő; később kiderül, hogy egy kés pengéje. Aztán Hanna keze alatt kifordul a földből egy csizma.

Hanna gödröket ás, mint mindenki a bázison. Hol szélesebb, hol mélyebb gödröket, időnként árkokat, különböző testre erősített erőgépek segítségével - amint a gödör elkészül, a Neolunar X-7 bázis munkaállományát visszarendelik, és a helyükre a pakik érkeznek a Neolunar x-10-ről, vagy a tajvaniak az X-11-ről, és lerakják a készülő épület fémalapjait. Ezután érkeznek meg a kínai vagy amerikai munkások a Hold sötét oldaláról, hogy befejezzék és átvegyék az épületegyüttest.

A Holdon három dolog épül: konténerváros, nyersanyag-feldolgozó sor, vagy a kettő közötti anyagszállítást gyorsító vezeték.

Hanna most egy konténerváros alapjait ássa. Ekkor kerül elő a hajó. Két napi munka, mire körbeássák és megtisztítják a portól. A munka közben folyamatosan kerülnek elő szétszóródott eszközök, ruhadarabok, apróbb sérült tárgyak.

A zaj újabb forrása: a rádió. Légkör sincs, de zaj, az állandóan van. Ha nem a saját légcserélője kelt zajt, akkor a rádió. Ha senki sem beszél, akkor is hallani a statikus zörejt. Időnként elkapni földi rádióadásokat is, vagy űrhajósok kommunikációját. Ha a rádiót kikapcsolná, akkor a veszélyt jeltő hangjelzés indulna el. Ha az sem lenne, akkor Hanna a munkaszkafanderbe zárt testének működését hallaná felerősítve.

Most a kollégák hangja tölti meg Hanna sisakját. Van, aki hisztérikusan nevet. Van, aki áltudományos előadást tart. Hanna hallgat, de a kezében fogja a csizmát, amit talált, mintha innen hozzá tartozna, pedig hamarosan visszaejti a porba.

- Láttam már ilyet - mondja a rádióba - Dániában.

A Hold mélyén egy viking hajó fekszik. Az orrát faragott sárkányfej díszíti; a teste tizenkét méter hosszú, tömör, fekete fémből öntötték. Enyhén az oldalára dől, mintha épp egy hullámon táncolna. Az árboca törött, de nem vált el a testtől, a vitorla, néhány szakadástól eltekintve, szinte tökéletes állapotban maradt. Valamilyen bőrszerű anyagból varrták, amihez hasonlót nem látott senki. A hajótól nem messze egy vikinget is találnak. A hátán fekszik, tekintete az eget bámulja egy törhetetlen kristálybúra mögül, amitől úgy néz ki, mintha egy akváriumba szorult volna a feje. A szkafandere ugyanabból az anyagból készült, mint a vitorla, gazdagon díszítve értelmezhetetlen jelekkel és ábrákkal. A viking arcát szakáll borítja, a bőr és a koponya eggyé váltak a mumifikálódás során, az ajkait örök vicsorba húzza. Hanna úgy érzi, kivehetőek még a viking arcvonásai. Az apjára emlékeztetik.

Később szakértők azt állítják, hogy a jármű ezer-ezeregyszáz éve lehet a Holdon. A belsejét ellepi a holdpor; lehetetlen a behatolás.

Este vitatkoznak a bázison. Az ukránok idegesek, mert időre kell befejezni a gödröt, de a viking, halála után ezer évvel feltartja őket. A késés prémiumvesztéssel jár. Mások a vikingekről beszélnek, úgy általában. A vikingek bejárták a világot, Amerikában is előbb voltak, mint az amerikaiak, ami nagy szó. Meg Kínában is, még a kínaiak előtt, vagy valami ilyesmi. Nyilván a Holdra is előbb érkeztek mindenkinél.

A viking valóságát nem kérdőjelezi meg senki. A hajó létére számos objektív mérés ad igazolást, tehát most nem a légszűrők hibájából fakadó hallucinációról van szó. A bázison a Kék Hetes protokoll van érvényben: a munkavégzés felfüggesztésével járó rendkívüli, de életveszélyt nem jelentő helyzet.

Éjfélre a központ megszakítja a kapcsolatot a bázis és a Föld között: a munkások nem kezdeményezhetnek vagy fogadhatnak videohívást. Mindössze rövid írásos üzenetek érkeznek közvetlen családtagjaiktól, amikre nem válaszolhatnak.

„Eszterke februárra van kiírva. Ikrek lesznek. Csók, anyu”. Ez az üzenet van Hanna fiókjában. A vikingről nem ír senki.

Szakértők érkeznek, két amerikai, egy kínai és egy angol; Hanna kíséri ki őket a helyszínre. A viking a helyén fekszik; az eget nézi; egy strandoló a Veszélyek tengerén.

A szakértők saját frekvenciát használnak; Hanna most csak a saját lélegzését hallja. Hosszan vizsgálják a hajót, szkafandereikben nehézkesen mozogva műszereket vonnak végig a jármű felületén, időnként jeleznek egymásnak.

Az a hír járja, hogy múzeumot alakítanak majd ki a hajó környékén; turisztikai látványossággá teszik, mint a Luna-2 becsapódási helyét, ami mellett a Hold egyetlen wellness központja áll. Hanna szíve megdobban a gondolatra; talán elérheti, hogy jegyszedő lehessen a majdani központban. Vagy tárlatvezető, hiszen ő találta meg a hajót, ő túrta ki például a csizmát, ami most a porban hever. Elmesélheti az élményeit a látogatóknak, milyen érzés volt fogni a csizmát, milyen érzés volt meglátni a hajót.

A szakértők néhány óra múlva végeznek, Hanna pedig visszakíséri őket a bázisra.

Többen úgy vélik - és ez a koncepció egészen elfogadottá válik - hogy a hajó vitorlái sárkánybőrből készültek. A viking talán varázsló; azért is van tele azokkal a furcsa jelekkel a ruhája és a hajója. Talán a vikingek réges-rég elértek egy azóta elfeledett kontinensre, például Atlantiszra, ahol talán azóta kihalt állatok éltek, mint a csodás tulajdonságokkal bíró sárkányok. Hanna nem hitte, hogy a sárkányok űrutazó lények lennének, de sosem lehet tudni - inkább nem foglalt állást a vitában; helyette a múzeumról fantáziált. A múzeumról, aminek ő is munkatársa lesz majd; nem egy a sok száz munkás közül, hanem a kijelölt személy, aki elkalauzolja a látogatókat az ezer-ezeregyszáz éves rejtély kulisszái között.

Akkor talán lenne élete a Holdon. 

Később újabb üzenet. „Eladtuk a házat. Pénz külön számlán. Kinéztük Esztikének az új lakást.” 

Csend. Hanna felriad a csendre. Felül az ágyban, és meglátja az apját. A sarokban ül. Kockás inget visel és szemüveget, őszülő haját hátrafésülte. Hannát nézi. Hanna összehúzza magát az ágyon.

- Eladták a házat, apa - mondja - Eladtak mindent.

Az apja arckifejezése szomorú lesz kicsit talán, nem látni jól a félhomályban. Mélyet sóhajt. Hanna arra gondol, meg kellene kínálnia valamivel az apját; teával, vagy kávéval, mert otthon is mindig meg kell kínálni a vendégeket. De túl bonyolult italt készíteni, és Hanna beszélni akar.

Hanna elmondaná, hogy nem így tervezte. Nem így tervezte az egész életet, más álmai voltak. Kellett a pénz, mert a házon sok adósság volt, anyut kirúgták otthon, Eszti nem kapott munkát, és a betegség; lehetetlen, mennyibe kerülnek az otthonok a speciális ellátással, meg speciális készülékekkel, meg speciális gyógyszerekkel, amiktől persze az apja ugyanúgy napról napra elfelejtett mindent, a barátait, a szomszédait, a szüleit, a családját, míg végül élni is elfelejtett.

Hanna néma marad.

Az apja köhög a sarokban, a szája elé kapja a kezét, de a köhögés tovább rázza, míg végül kiesnek a szemei, halkan koppannak az ölében, vakon utánuk kap, de elgurulnak a sötét padlón, és Hanna a földre veti magát, hogy visszaszerezze a szemgolyókat, hogy az apja újra láthasson, de kezei a Hold jeges porát markolják.

Hanna a saját üvöltésére ébred, majd a párnájába harap, hogy mások ne hallják a sírását. Nem akar ő maga is zajforrás lenni.

Mikor nem tud elaludni, a viking magányára gondol; talán a családja a hajóban van, és a barátai is, eltemetve a porban. De Hanna mégis azt gondolja, hogy a viking egyedül érkezett. Ezer évvel ezelőtt felnézett a Holdra, és azt mondta, az a földrész az enyém. Megépítette a hajót, és első telepesként elindult. Vitt magával vizet, és bőrtömlőkben levegőt; talán magvakat és állatokat is. Hanna úgy képzelte, a viking nem meghalni jött ide. A viking élni akart, visszatérni a Földre, hogy hírét vigye az új földrésznek. A dolgok mégsem úgy alakultak, ahogy tervezte.

Az ukránok előbb tudják, mi lesz a döntés, mint a vezetők. Kiszámolták. A Marsról 14 millió tonna érc halad a Hold irányába, várva a raktározást és a feldolgozást. 11 hónapon belül megérkezik a szállítmány; kijelölt helye a konténerváros, aminek az alapjait már ásni kellene. Milliárdok forognak kockán; nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni a lerakat helyét.

A hajó a szakértők szerint alkalmatlan a mozgatásra. Szétszakadna, ha megpróbálnák kiemelni. A jogászok néhány nap vita után arra jutnak, hogy a Hold betelepítetlen területein nem érvényesek a Föld bármelyik országában vonatkozó régészeti törvények. Attól, hogy az ásás közben egy régészeti leletre bukkantak, a Neolunar X-7 munkatársainak nem kell megőrizniük azt. A lényeg, hogy a konténerek időben a helyükre kerüljenek. A hajót és a vikinget, mivel tárolásukra nincs megfelelő mód, hulladékként kell kezelni, bedolgozva őket a Hold talajának felső rétegébe.

A munkások tudomásul veszik döntést. Mindenkinek kell a prémium, és a semmittevés itt rosszabb, mint a munka. Rossz gondolatai támadnak az embernek.

Hanna még egyszer kimegy a hajóhoz; a protokollt megszegve egyedül indul el, munkakezdés előtt, gyakorlatilag éjszaka. Csak a Föld világítja az útját. Maga sem tudja, mit akar; talán semmit.

Amikor Dániában tanult, nyaranta Norvégiába ment át felszolgálónak egy kávézóba, egész északon. Soha nem ment le a nap, de hideg volt. Minden hajnalban, munkába menet gigászi hegységek kísérték útján; hófödte csúcsaik az életre alkalmatlanok, sziklás falaik megmászhatatlanok. A hegyekkel nem lehet mit kezdeni; így Hanna számára az élete perifériáján léteztek csupán, a táj adottságaiként.

A Földre is igyekezett így nézni reggelente, munkába menet; mintha egy névtelen norvég hegy lenne. Jelentés nélküli, önmagáért való, mozdíthatatlan jelenség, ami semmilyen hatást nem gyakorol az életre.

A viking fekszik a földön, sisakja mögül az eget bámulja. Nem is az eget: a Földet. Hanna most úgy gondolja, hogy a viking maga választotta ezt a pózt. Kisétált a hajóból, és amint rájött, hogy itt nem lesz új viking kolónia, nem lesz új család, új ország, lefeküdt.

Most Hanna is lefekszik; elhelyezkedik a viking mellett, a karjaik csaknem összeérnek, és felnéz az égre, hogy ugyanazt lássa, amit a viking látott ezer éve. A Földet.

Ott, a távolban az anyja és a húga épp most költöznek be egy új házba; még néhányat forog a bolygó, és anyuból nagymama lesz, majd meghal, és aztán Esztiből lesz nagymama később. A családi ház porrá omlik idővel, a régi cseresznyefát már tíz éve kivágták amúgy is. Az emberek, akiket ismert, barátok, tanárok, szeretők, mind megváltoznak; most is, ebben a pillanatban is változnak, ahogy a Föld száguld és pörög a világűrben, és mire Hanna visszatér, ha visszatérhet valaha egyáltalán, már idegen lesz. Idegen talán saját maga számára is, pedig a Föld innen nézve nem változik egy kicsit sem. 

Érzi, hogy a viking megfogja a kezét, de nem néz oda. Ezer év hirtelen olyan kevésnek tűnik. Megszorítja a viking kezét, az pedig visszaszorít.

Megkönnyebbül. Mintha eddig beton töltötte volna ki a lelkét, amitől most megszabadul végre. Ő és a viking ugyanarra gondolnak; bármi történik is ezentúl, innen haza soha nem térnek; csak egy módon.

Hanna a sisakjához nyúl; elfordít egy kapcsolót. A biztonsági rendszer sípoló hangon figyelmeztet a veszélyre.

Aztán végre csend.