Bartók Imre: A patkány éve
Libri, 2013, 576 oldal, 3990 HUF
Fotó: Valuska Gábor
Bartók Imre 1985-ben született Budapesten. Két irodalomtörténeti monográfia mellett (Paul Celan. A sérült élet poétikája, Rilke. Ornamentika és halál) két regényt (Fém, A patkány éve) írt, utóbbi egy trilógia első része, melynek további kötetei idén és jövőre jelennek meg. Hobbija pingpong, kedvenc étele pedig a rántott sajt.
Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?
Hegedűs Géza: A milétoszi hajós. Azt hiszem, ez az első könyv, amit olvastam.
Kik azok a szerzők, akikhez nem sikerült közel kerülnöd?
Jókai Mór és Amr ibn Bahr al-Dzsáhiz, bár egyikükkel sem voltam igazán kitartó.
Ha egyetlen sort/mondatot kellene kiemelned az eddigi munkáidból, mi lenne az?
„Süvöltő démonok keltek szárnyra a felhő egyik kürtőjéből, míg a földön, mint patás angyalok sokasága, pallost lengető succubusok taroltak le maguk előtt mindent, amihez csak hozzáfértek.”
Ha egy képzőművésznek önálló tárlatot rendezhetnél, ki lenne az?
Horst Janssen. Brutális erejű művész volt, egy-két alkalommal volt szerencsém élőben is látni a műveit.
Mi az a zene, ami írásra ösztönöz, mi az, ami kikapcsol?
Íráshoz nem hallgatok zenét, egyébként mindenfélét szeretek: klasszikusok, 80-as évek diszkóslágerei, glitch-hop.
Ki az az alkotó, akivel a legszívesebben működnél együtt?
Írni alapvetően magányos elfoglaltságot jelent, de bízom benne, hogy a következő években majd valamilyen formában összművészeti projektekben is részt vehetek. Számtalan költő, író, képzőművész és színházi ember van, akivel szívesen dolgoznék együtt.
Életed filmje egy... elborult retro-pszichedelikus emberkísérletről szól.
A sport... fontos eleme a minél szélesebb testtapasztalat megszerzésének.
Három óra múlva... megnézem a True Detective évadzáróját.
A nők... a szülés lehetőségének köszönhetően magukban hordozzák a választ az univerzum értelmetlenségét firtató kérdésre.
Tragédia vagy komédia? Csak tragédia létezik.
Kávé vagy tea? Kávé.
Gyros vagy pizza? Pizza.
„A fürdőszobában vagyok, pontosan elhelyezett csempék négyszögei tagolják a simára meszelt falakat. A mosdókagyló mellett borotvakészlet hever. Megfordulok, a szemközti falnál lévő kád felé. Itt próbál elrejtőzni a két utolsó túlélő. Két kislány, öt- és hatévesek lehetnek, testvérek, talán ikrek. A csapból ömlik a víz, a kád megtelik, a gyerekek odamenekülnek, gyorsan bemásznak, majd, nem törődve a hideggel, lebuknak a víz alá, hátha ott nem veszik észre őket. Mintha ez volna az utolsó hely, ahová rejtőzhetnének. Ekkor észreveszem az egyik betörőt, és rájövök, hogy végig az ajtóban állt. Most előrelép, sietve, de mégsem kapkodva, mint aki biztos a dolgában. Egy kannából benzint locsol a vízre, előkap egy gyufát, meggyújtja, és a víz egész felszínét beterítő benzinre hajítja. A lángok azonnal felcsapnak, a két gyerek megijed, felemelkedik, azonban a tűz már mindenütt ott van. Nem tudnak kijutni. A lángok megpörkölik a bőrüket, egy pillanatra egész testük megfeszül, sikoltoznak. Leszívnak még némi füstöt a tüdejükbe, mielőtt újra lemerülnének. Ott nem éri el őket a tűz, de már csak másodpercekig bírják levegő nélkül. A férfi mindeközben mosolyogva áll a kád mellett. A két kislány még pillanatokra felbukkan, hogy lélegezni tudjon, de már csak a lángokat szívják be. Látom, hogy torkuk belül már fekete a hőtől, és mellkasukban a tüdejük, közvetlenül az elkékülő szív mellett, lángra kap. Az apró léghólyagok, egyik a másik után, kipukkadnak, de ők mégsem pusztulnak el. Úgy tűnik, haláltusájuk örökké tart.”
(Fém)
