B+
Murakami Haruki: Norvég erdő, fordította: Nagy Mónika, Geopen Könyvkiadó, 2008, 420 oldal, 3290 Ft
Mario Vargas Llosa regényei szoktattak rá arra, hogy mániákusan utánakeressek minden olyan zenei vagy képzőművészeti utalásnak, ami egy regényben csak előfordulhat. Így Murakami könyvét masszív dzsesszaláfestéssel olvastam ki, na meg persze - a dallasos ivós játék mintájára - hallgattam rogyásig a címadó Beatles-dalt, annak ellenére, hogy sosem rajongtam kifejezetten az együttesért. Szükségem is volt az efféle játszadozásokra, mert jónéhány Murakami-regény elfogyasztása után, a Norvég erdő már nem tudott igazán újat mutatni. A jól ismert stílusjegyek itt is felfedezhetők, sőt konkrét jelenetekre is bukkantam, amik elég hasonló formában, a későbbi regényeiben is visszatérnek. Ha nincs Bud Powell, minden bizonnyal többször belealszom. De az igazi Murakami-rajongókat az ilyesmi nem tántoríthatja el, mert az író olyan ösztönösen érez rá a férfi-nő kapcsolatban rejlő szükségszerű tragikumra, hogy jólesik benne időként el-elmerülni. Annak aki meg csak most ismerkedik az íróval, tökéletes alapozás lehet a Norvég erdő.
A cím egyébként félrefordítás, hiszen a címadó Beatles-dalban korántsem erdőről énekelnek, hanem egy szoba faberendezéséről/faborításáról, de ez nem a magyar változat hibája, a szám címét így fordították annak idején japánra. Viszont kétségtelen, hogy ilyen formában meg rímel egy, a cselekmény szempontjából igen jelentős szerepet játszó helyszínre. Ráadásul a dal furcsa atmoszférája remekül megidéződik a regényben is. A férfi szemmel néha minden bizonnyal komplikáltnak tűnő női jellem, és a beteljesületlen szerelem pedig mind a dal, mind a történet központi eleme. Nem is csoda hát, ha Murakami hősnőjének pont ez a kedvence. Ami meg a dzsesszbetéteket illeti, sokszor nem a szöveget támogatják, hanem inkább ellenpontozzák a fullasztó légkört.
Murakami előszeretettel választ férfi főhősei mellé komplikált, kissé zavart lelkű, titokzatos nőket. Vatanabe is egy ilyen lány iránt érzett, reménytelennek tűnő szerelme miatt szenved. A lány egy olyan lelki spirálba került, amiből nem talál kiutat, és ami miatt mást sem enged közel magához. Csakúgy, mint a Kafka a tengerparton hősnője, Naoko is élete első, gyermekkori szerelmének rabja maradt, még jóval a fiú halála után is. Vatanabe pedig nem tud mást tenni, mint hogy vár, hátha megtörik a halott varázsa. Aláfestésnek pedig ott van a 68-as diáklázadások légköre, amiből a fiú csak a levegőbe kiabált frázisokat és a későbbi rendszerhű hangokat hallja ki.
Annak ellenére, hogy Murakami a megszokottnál is több hősét kergeti öngyilkosságba, és most sem menekülhetünk a fájdalmas szerelmektől, a regény hangulata nem érfelvágósan komor, inkább amolyan bágyadt, beletörődő melankóliába kergeti az olvasót. Telehintve annyi önreflexív kamaszos világra csodálkozással, hogy bőven akad min mosolyogni. Igazi feloldást viszont ezúttal sem kapunk. Csak két lehetőség van: a főhősnő számára a valóság élhető keretei közül való kihullás, a férfi számára pedig egyfajta lezáratlan továbbsodródás.
