Beleolvasó agave d:book john_scalzi

Szikár, kegyetlen űropera - egy lány szemével

Rusznyák Csaba | 2014. február 10. |

John Scalzi: Zoë története, ford.: Farkas István

Agave Könyvek, 2013, 320 oldal, 3280 HUF

B+

Első mondat: Felemeltem apu kommunikátorát, és együtt számoltam vissza a fedélzeten tomboló kétezer emberrel.

Három Vének háborúja könyvvel a háta mögött John Scalzi azt mondta, hogy befejezte – a Roanoke nevű bolygó telepeseinek története, Az utolsó gyarmat a sorozat zárlata. Aztán mégis meggondolta magát, ahogy az utószóban írja, főleg az olvasók (elégedettek és elégedetlenek) kérésére. Viszont ez a negyedik könyv nem folytatás lett, hanem az előző résszel párhuzamosan futó társregény, ami ugyanazokat az eseményeket meséli el másik szemszögből – vagyis kicsit olyasmi Az utolsó gyarmathoz képest, mint az Ender árnyéka a Végjátékhoz képest. Ami ennél is érdekesebb, hogy a szempontváltással stílusváltás is jár: a Zoë történetét ugyanis maga a 16 éves Zoë, Az utolsó gyarmat főszereplői, John Perry és Jane Sagan fogadott lánya meséli el, ami Scalzi eddigi szikár, kemény, nem egyszer kegyetlen űroperáját az ifjúsági regény kategóriájába dobja. És még csak nem is bánjuk.

A Zoë története alapvetően nem tartogat valami sok izgalmat, mert előzménye ismeretében az eseményeknek már nincs elég súlyuk és erejük, előzménye ismerete nélkül viszont nem lesz sok értelme nekiállnod, ugyanis a saját lábain bajosan áll meg. Ha már szóba került a Végjáték (amit Scalzi maga is említ az utószóban), Card az Ender árnyékával elérte, hogy azt mind történetileg, mind minőségileg a saját jogán tartsuk nagyra, az valóban egy ikerkönyve a klasszikus 1984-es eredetinek, sőt, sok szempontból azzal egyenértékű. A Zoë története ellenben inkább csak kiegészítése az elődjének. Rávilágít a sztori néhány olyan pontjára, ami abban kissé elsikkadt (a „farkasemberek” és a lány utazása a Roanokét fenyegető Konklávé vezetőjéhez, Gau tábornokhoz), és ezek, bár a szerzőtől szokásosan jól megírtak, izgalmasak és fordulatosak, önmagukban nem lennének elegendőek.

Az azonban, ahogy Scalzi a sorozat eddigi, határozottan felnőttes hangvételét elcsúsztatja, és beleülteti az olvasót egy tinédzserlány fejébe, roppant élvezetes stilisztikai bravúr. Zoë remekül megírt karakter, az utóbbi évek egyik legügyesebben eltalált tizenéves hőse a zsánerirodalomban, és mivel a félelmetes és nagyon idegen obin nép abszolút lekötelezettjeként az egész világegyetemben egyedi, sajátos státuszt élvez, az eleve magától értetődő, hogy érdemes egy külön könyv főszerepére.

A Zoë története így szerencsére nem csak Az utolsó gyarmat eseményeinek más szemszögből való újramesélése, hanem egyben elmerülés egy olyan lány életébe, akinek meg kell birkóznia azzal, hogy az aki, mint ember és személy, elhanyagolható ahhoz képest ami, mint jelkép és egy egész földönkívüli faj egyfajta bizarr messiása. A regény középpontjában az a felelősség és teher áll, ami a vállát nyomja, az a rengeteg lehetőség, ami státuszának köszönhetően nyitva áll előtte (hogy ti. egy egész faj hajlandó egyetlen csettintésére hadba vonulni, és ha kell, meghalni érte), és azok a morális dilemmák, amik mindezekből következnek.

Scalzi, aki egyébként is piszkosul lendületesen, olvasmányosan ír, mesterien fordítja le embertelen harcoktól tépázott univerzumának kegyetlenségét egy young adult könyv nyelvére: ugyanúgy érezni a téteket, ugyanúgy megvan az eposzi látószög, de szépen beléjük simulnak a főhős korának megfelelő, szenzációsan írt mellékkarakterek, a laza és intelligens poénok és az ízlésesen szőtt szerelmi szálak. Zoë és két obin testőrének hol vicces, hol drámai, hol szomorkás, hol feszültséggel, hol katarzissal teli kapcsolatának részletezése pedig önmagában megéri a könyv árát, még ha nem is olyan nyers, hatásos és emlékezetes, mint elődei.