A+
Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2012, 376 oldal, 2720 Ft
Ötven éve jelent meg először Ken Kesey hamar kultikussá lett regénye, a Száll a kakukk fészkére. A könyvet a kritikusok és az olvasók is imádták, és a megjelenést követő évben már a Broadwayn játszották a színpadi változatát. 1975-ben Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével bemutatták az azonos című filmet is, amelynek készítői azután a 48. Oscar-átadón ötször járulhattak a pódiumra köszönetet mondani. Az író valószínűleg nem osztozott az örömükben, mert utálta a filmverziót, és saját bevallása szerint soha nem is nézte meg. Későbbi írásai ugyan nem keltettek akkora feltűnést, mint a Száll a kakukk…, Kesey azonban nem kopott ki a köztudatból, a Vidám Csínytevők nevű baráti körével megtett pszichedelikus amerikai körútját Tom Wolfe a Savpróbában örökítette meg. A mostani évforduló jó alkalmat ad arra, hogy áttekintsük a legérdekesebb adatokat, részleteket, infókat, mindazt, amit tudni érdemes…
… a szerzőről
Vannak írók, akik évek hosszú munkájával, egyik könyvvel a másik után, fokozatosan jutnak el a csúcsra. Nos, Ken Kesey nem ilyen volt. Az 1962-es megjelenésű Száll a kakukk fészkére rögtön az irodalmi szupersztárok közé röpítette, igaz, későbbi művei kritikai és kereskedelmi sikere meg sem közelítette az első könyvét.
Nem volt mindig egyértelmű, hogy Kesey író lesz. Az 1935-ben, az oregoni La Juntában született szerző középiskolai és egyetemi évei alatt tehetséges birkózó volt, és ha egy sérülés miatt nem kellett volna felhagynia a versenyszerű sportolással, talán az írásba se kóstolt volna bele. Igaz, az Oregoni Egyetem egykori vezetőedzője pont fordítva gondolja, Chuck Kearney szerint ugyanis, ha az egyetemnek nem lett volna birkózócsapata az ötvenes években, akkor Kesey sem járt volna oda.
Akárhogy is, Oregon után egy ösztöndíj segítségével a Stanford Egyetem kreatívírás-kurzusaiba is belehallgathatott, és ekkor kezdett bele abba a kéziratba, amely azután később a Száll a kakukk… alapját adta.
Miközben ugyanis a Stanfordon tanult, a kaliforniai Palo Alto egyik veteránkórházába önkéntesnek jelentkezett: a CIA itt több olyan kísérletet finanszírozott, melyek keretében a különféle narkotikumok, például az LSD hatását vizsgálták. „Na, ilyenkor kezdi el az ember azt érezni, hogy Isten létezik. Amikor a CIA elkezd drogot osztani neked” – mondta erről.
… a regényről
Később ugyanitt betegfelvigyázó lett a pszichiátrián. Kesey sokat beszélgetett a betegekkel, nem egyszer úgy, hogy ő maga valamilyen hallucinogén drog hatása alatt állt. Egyszer például azt képzelte, hogy egy indián söprögeti a folyosót – ez az élmény adta később a regény narrátorának, Bromdennek (Serteperte Főnöknek) az alakját.
A kórházban rögzített benyomásait ugyanis kiírta magából: a Száll a kakukk fészkére 1962-ben jelent meg, és egyből óriási siker lett. A lélektelen és embertelen rendszerrel szembeszálló jólelkű és életvidám csirkefogó, Randle Patrick McMurphy története hamar kultikussá lett, és népszerűsége azóta is töretlen.
Az író-pszichológus Gyurkovics Tibor (nem mellesleg a vígszínházi előadás szakértője) úgy vélte, hogy „létezésünk skizofréniájáról beszél a mű, és nem a skizofrénia betegségről. Arról, hogy nyomorult sorsunk beilleszthetetlenségét nálunk kevésbé nyomorultak, vagy mondjuk szerencsésebbek manipulálják elviselhetetlenül beilleszkedővé. S itt a belső lírai skizofréniás látás társadalmi méretűvé növekszik: a nálunk épkézlábabbak manipulálnak minket, látszólag épkézlábatlanabbakat. Nem az elmebetegségről van tehát szó Ken Kesey könyvében. Manipuláltságunkról van szó, társadalmiasult egyéniségünkről, mely nem azonos egyéni egyéniségünkkel. Ez mégcsak nem is társadalomkritika. Egyszerűen tény. Az ember felnőtt helyzeténél fogva manipulált…"
A regény megjelenésének évében, azaz 1962-ben, a kórház egyik női alkalmazottja beperelte az írót és a kiadót is, azt állítván, hogy a regény egyik mellékszereplőjét, a háromszor színre lépő vöröskeresztes hölgyet nyilvánvalóan róla mintázta a szerző. Kesey nem bonyolódott jogi vitába, hanem az érintett részeket átírta, és a regényben a „vöröskeresztes liba” helyett így a „Szóvivő” lépett színre (az Európa Kiadó legfrissebb kiadásában is a módosított szöveg olvasható).
Kesey egyszer mesélt arról is, hogy évekkel a regény megjelenését követően véletlenül összefutott azzal az ápolónővel, aki a Főnéni, Miss Ratched alakját inspirálta. „Sokkal kisebb volt, mint amire emlékeztem, és sokkal emberségesebb is” – ismerte el ekkor a szerző.
Jól mutatja egyébként a regény népszerűségét, hogy színpadi változatát már 1963-ban bemutatták a Broadwayn. A darabban Kirk Douglas játszotta McMurphyt.
… a filmről
A színész birtokában volt ekkor már a megfilmesítés joga, és sokáig úgy volt, hogy a filmvásznon is ő játssza majd a főszerepet, a stúdiókat azonban nem hozta lázba az elmegyógyintézet falai között játszódó sztori. Kirk Douglas egyik kelet-európai útján, Prágában találkozott Milos Formannel, akinek megígérte, hogy elküldi a forgatókönyvet. A csomag azonban soha nem érkezett meg – hogy a csehszlovák államhatóságok keze volt-e a dologban, vagy más okok miatt várt rá hiába a rendező, talán soha nem fog kiderülni.
Az azonban tény, hogy Kirk később átruházta a filmes jogokat fiára, Michael Douglasre, aki szintén ragaszkodni látszott az ekkor már Amerikában élő Formanhez. Eredetileg úgy volt, hogy Kesey írja a forgatókönyvet, de hamar összerúgta a port a filmkészítőkkel. Az írónak nem tetszett, hogy a filmes változatban nem Bromden szemszögéből mutatják be a történteket, és nem volt elégedett azzal sem, hogy Jack Nicholsont választották ki McMurphy szerepére.
Annyira azonban mégsem bizonyult rossz választásnak, mert Jack Nicholson 1975-ben besöpörhette érte a legjobb színésznek járó Oscart. Rajta kívül még négy kategóriában (a legjobb film, a legjobb színésznő, a legjobb rendező és a legjobb adaptált forgatókönyv) ismerték el a rangos díjjal a filmet.
... a drogokról
Ken Kesey a Száll a kakukk… megjelenését követően a családjával a kaliforniai La Hondába költözött. Itt egyfajta bohém életközösség alakult ki: nagy pszichedelikus bulikat („Acid Tests”) tartottak, és Kesey időről időre vendégül látta a barátait egy kis LSD-s szarvasragura. Hunter S. Thompson szerint La Honda „az őrület világfővárosa volt. Nem voltak szabályok, a félelem ismeretlen fogalom volt, az alvás szóba sem jöhetett”.
Miután második regénye, az Olykor egy nagy ötlet 1964-ben megjelent, Kesey és barátai (a „Vidám Csínytevők”), köztük például Neal Cassady, egy tarkára festett iskolabusszal indultak útnak, és keresztül-kasul beutazták Amerikát. Élményeikről Tom Wolfe a Savpróbában emlékezett meg.
1965-ben azután Keseyt marihuána-birtoklásért letartóztatták, és börtönbe kellett volna vonulnia, de megrendezte saját halálát (egészen pontosan öngyilkosságként próbálta beállítani azt), és Mexikóba menekült. Nyolc hónap múltán tért csak vissza, de akkor letartóztatták megint, és öt hónapot egy kaliforniai börtönben kellett töltenie.
Ezután oregoni birtokára költözött. Az írással nem hagyott fel, és az Oregoni Egyetemen tanított is. 2001-ben májrákban halt meg.
