Nicole Krauss: Nagy palota
Magvető, 400 oldal, 2012, 2967 HUF
Nicole Krauss számára a Nagy Palota a Kékszakállú herceg vára: hiába a 18 nyitott fiók az íróasztalon, hogyha egyetlenegy zárva. A magyar gyökerekkel is rendelkező amerikai írónővel beszélgettünk.
Magyarországon most jelent meg az Amerikában 2010-ben kiadott könyve, a Nagy Palota, amely több aspektusában is beszél az örökségről. Ön mit örökölt Magyarországról?
Nem vagyok benne biztos, hogy erre a kérdésre létezik konkrét válasz, ki mit örököl a családjától... Ez esetemben egy földrajzi dolog. A nagyapám egy kisvárosban született négyórányira Budapesttől, 2005-ben, mikor utoljára meglátogatta a szülővárosát, elkísértem. Van ott egy kicsi zsidó temető, amelyet durván feldúltak a háború alatt. Minden látogatása alkalmával visszatér ide, hogy megnézze, áll-e még a temető. Mikor nagyapám körbevezetett a városon, elámultam, milyen aprócska ez a hely, amely olyan, mintha maga is fikció lenne. A semmi víziója. Itt a semmi, ahol egykor a zsinagóga állt. A semmi, ahol a háza volt. De a legmélyén ez mégis nagyon összetett kérdés. Bár a nagyszüleim különböző helyről származnak, ez az egyetlen város, ahol én is jártam. Az is elég elképesztő, hogy van egy nagyapám, aki olyan nyelven beszél, amelyet senki sem ért. Mikor először hallottam, végtelenül bonyolultnak tűnt. De a nagyapám csak akkor mesélt Magyarországról, mikor kérdezgettem. Rengeteg különböző élete volt, ezer lakóhelye, de sosem nézett vissza, mindig csak előre.
Egyszer Chiléről azt írta: egy szinte képzeletbeli hely a világ végén. Hogyan kerül közel regényei helyszínéhez, történelméhez?
Rengeteget utazok, nagyon sok helyen jártan már. A regényeimben azok felé a helyszínek felé húzok, amelyek az életem részei voltak. Mint említettem, a családom tagjai számos nagyon különböző helyről származnak, felnőve rengeteg olyan helyen jártam, ahová a családom valamilyen szállal kötődött. Ott van Izrael, ahonnan a nagyszüleim származnak, vagy a másik ágon London, ahol az anyai nagyszüleim éltek sokáig, ahol édesanyám született és járt iskolába, végül New York-ról is beszélhetek. Ezek között a pontok között keringtünk, ezek életem színterei. A szerelem történetében megpróbáltam összekötni ezeket a helyszíneket, mert az írás egyik fő hajtóereje számomra az, hogy egyfajta otthont teremtsek általa, amely nem feltétlenül volt meg az életemben, ha az otthont földrajzi értelemben értjük. A szerelem történetében egy óriási, összefüggő szövetté szőttem össze ezeket a helyeket, ám szerettem volna kitalált helyszíneket is. Ezért is választottam Chilét, ezt a messzi országot, amely csak a képzeletemben élt addig. Utána akartam járni egy kicsit, de nem szerettem volna ellenőrizgetni, hogy amit olvastam, az igaz-e, nem érdekelt a valóság. Egy képzeletbeli helyet szerettem volna teremteni. Befejeztem a regényt, majd számos más írást is. Majd egyszer csak igazi megszállottja lettem a valós Chilének, azon kaptam magam, hogy fanatikusan falom a könyveket, főleg a Pinochet hatalomra jutásának korszakáról és az erőszakról, amely eluralta az országot. Szinte mániákusan olvastam, éjjelente felriadva azokat a horrorisztikus képeket láttam magam előtt, amelyekről olvastam, vagy a dokumentumfilmekben láttam. Később, az első utazásom alkalmával értettem meg, hog ez az ország a világ végén milyen borzalmakat élt át. Megérintett ez az óriási kiszolgáltatottság, hogy valami rossz történhet a gyerekeddel. Mert a gyermekem születésénél értettem meg: innentől a boldogságom visszafordíthatatlanul és véglegesen tőle, az ő biztonságától, épségétől függ. Később lehetőségem nyílt rá, hogy elutazzak Chilébe, mert felkérést kaptam, hogy legyek egy irodalmi verseny egyik zsűritagja. Így Chile minden addiginál valóságosabbá vált számomra, ez pedig sok mindent megváltoztatott. Gondolkodtam egy regényen a korszakról és Chiléről, de végül minden olvasmányélményemet és gondolatomat elnyelte a sötét tinta, ebből a tintából született Daniel Varsky szelleme, általa követhetjük végig ezeket az eseményeket és kérdéseket a Nagy Palotában.
Ki az a Nicole Krauss?
Nicole Krauss 1974-ben született New Yorkban. Költőként, majd regényíróként lett ismert. Anyai nagyapja révén magyar felmenőkkel is rendelkezik. Első regénye 2001-ben jelent meg Betéved az ember egy szobába címmel. A szerelem és a világhír együtt érkezett Krauss életébe szintén író férjével, Jonathan Safran Foe-val. A pár 2004-ben házasodott össze, Krauss és Foe pedig szinte egyszerre, egy hónap eltéréssel jelentették meg második regényüket, amely mindkettejük számára meghozta a sikert. A szerelem történetét az írónő férjének, míg a Rém hangosan és irtó közelt Foe feleségének ajánlotta. A két, sok szempontból párhuzamos regény Nicole Krausst és férjét egy csapásra New York legmenőbb irodalmi celebpárjává tette, többen viszont azzal támadták őket, hogy a könyvek „rém hasonlóan és irtó gyanúsak”, és feltették a kérdést, hogy mennyi írói együttműködés nevezhető túl soknak a külön-külön is zseniális írópártól. A két regény megfilmesítési jogaira gyorsan lecsapott a Warner Bros, idén januárban jelent meg a mozikban a Rém hangosan és irtó közel filmadaptációja Stephen Daldry (Billy Elliott, Az órák, A felolvasó) Tom Hanks és Sandra Bullock főszereplésével, A szerelem történetét pedig Alfonso Cuarón (Harry Potter és az azkabani fogoly, Párizs, szeretlek, Biutiful)rendezi majd. A vega, zsidó, nerd házaspárnak két fia született, Brooklyn-ban élnek, és lábaik előtt hever a világ.
Nicole Krauss a Magvető Kiadónál megjelent művei:
Betéved az ember egy szobába (2002), A szerelem története (2005), Nagy Palota (2012)
A Nagy Palotában komolyan foglalkozik a fikció és a valóság kérdésével. A regény egyik főhősnője, Nadia Henry James-t idézve áll ki az írói képzelet szabadsága mellett, és visszautasítja írásai minden életrajzi olvasatát. Majd arról ír, hogyan is fikcionalizálja a valóságot.
Úgy gondolom, minden író maga alakítja ki az egyensúlyt írásaiban a fikció és a valóság között. Vannak, akik úgy érzik, az írásaiknak több közük van az életükhöz, és vannak olyanok, mint én, akiknél a szöveget sokkal inkább a képzeleterő fűti, saját tapasztalatokkal persze, de sohasem önmaguk az írás szereplői. Mindig úgy gondolok az írásra, mint egy lehetőségre, hogy kiterjesszem, megsokszorozzam az életemet. Frusztráló számomra a gondolat, hogy egy életünk van, amelyben döntéseket hozunk, majd együtt kell élnünk a következményeikkel. A következmények pedig olyanok, mint a dominó, ha beindul egy folyamat, sorra dől minden egymás után... Íróként megvan rá a lehetőséged az összes megírt élettel, hogy akár egy idős úr legyél, vagy valaki, aki hasonlít rád, de egészen más döntéseket hozott. Nadia ilyen: jóval idősebb, mint én, de hasonlítunk egymásra, ő is író, de ő azt választotta, hogy mindent feláldoz az írás érdekében, nincsenek gyermekei, nincs családja. Számomra ez az írói lét egyik nagy lehetősége: el tudsz menekülni a visszavonhatatlan elől. Ezzel is tapasztalatokat szerzel, többé válhatsz. De ez ugyanígy működik az olvasóknál is, nem hiszem, hogy ebben a tekintetben nagy különbség lenne, kivéve, hogy az író talán jobban irányíthatja ezt a kiterjesztett életet, mint az olvasó. És persze érzem, hogy az életem és a tapasztalataim megjelennek a szövegeimben, de nem akarom, hogy ez behatárolja az írást. Ezek a kapcsok a valósággal lehetnek apró részletek is, amelyekre már nem is emlékszem, hol láttam, de lehet egy kapcsolati modell is apa és fia között, vagy az író származása. Ezekre szükség van ahhoz, hogy hiteles lehess.
Több interjúban hangsúlyozta, hogy a szövegei struktúrája a szavakból és a narratívából növi ki magát. A szövegépítése, ahogyan a történet kibontakozik a különböző mozaikokból mégis nagyon tudatosnak tűnik.
Ez egy tudatos folyamat, remélem is, hogy annak tűnik, mert nagyon sokat gondolkozok írás közben. De a tudatosság nem jelent előre eltervezettséget. Tudatos válaszokat jelent, és rengeteg gondolkodást, miközben haladok a munkával. Ilyennek képzelem a zeneszerző munkáját: az egyik hangjegy válaszol az azt megelőzőre, harmóniát kell teremtened belőlük, ritmust, motívumokat, ezt nem lehet az utolsó hangjeggyel kezdeni. A szerelem története és a Nagy Palota egésze -- az elejét leszámítva – abban a sorrendben született, ahogyan most olvasható. Minden történésnek van visszhangja, van, hogy olyasmi történik, ami miatt el kell vetnem egy történetszálat, és más úton vinni tovább a történetet; ez egy nagyon intuitív folyamat, de ugyanakkor rendkívüli figyelmet is igényel. Nem írok gyorsan. Leírok valamit, majd visszatérek, kicsi és kardinális változtatásokat viszek véghez. De az írás folyamata számomra mindig a felfedezésről kell, hogy szóljon, a folyamatos meglepetésekről, revelációkról, egyébként nem lenne értelme írni. Nem akarnék egyszerűen visszaidézni, újramesélni valamit, amit már tudok, ez a munkamódszer nem a sajátom. De ez másoknál máshogy működhet.
Azt mondja, az írás hosszú folyamat az Ön számára. És a könyv elengedése, lezárása?
A könyv végül eléri a végleges formáját a lassú írás, alapos, megfontolt munka és sok újraírás után. Ekkor a könyv tényleg befejezett, miután annyi időt töltöttem vele. A Nagy Palota esetében például a kiadónak elküldtem a szöveget, de az utolsó fejezet nélkül, amit nagyon türelmetlenül vártak. Kérdezték, hogy mi fog történni, de én még nem tudtam. Meg kellett találnom a megfelelő hangot, pillanatot, még nem tudtam, kinek a szólama lesz ez. Aztán egyszer csak rátaláltam, megírtam nagyon gyorsan, úgy, ahogy olvasható, a rengeteg megakadás után megszületett a vége, és a könyv kész volt. Persze utána megmutattam másoknak, de annyi hosszú, aprólékos munka után tudtam, hogy készen van. Nem érzem olyan szomorúnak egy regény befejezését, mint sok más író, akik utálják elhagyni az általuk teremtett világot, és hiányoznak nekik a szereplőik. Nagy elégedettséggel tölt el útnak indítani valamit, befejezni, elengedni a kezét, mert már nincs többé rád szüksége. Ezzel ki vagyok békülve. A nehézséget számomra így egy új könyv elkezdése okozza, na az nehéz ügy! Egy könyv befejezésével egyfajta kiüresedettséget érzek, időbe telik, mire ezt az űrt betöltöm. Nem akarok írni csak úgy egy újabb történetet. Éreznem kell a belső késztetést, az írás kényszerét. Ez az állapot lassan mindig bekövetkezik, mint ahogy az évszakok változása, egyszerűen megtörténik, nem is tudom, hogyan, de arra ébredek, hogy valami megváltozott, szavak lepik el a papírlapot.
A szerelem történetében és a Nagy Palotában is előkerülnek az írók, mint főhősök, akik rengeteget reflektálnak az írás folyamatára.
Sokat gondolkodok az írásról, de az, hogy az említett könyveimet írók népesítik be, szerintem sokkal inkább kapcsolódik ahhoz, milyen nehéznek találom az intenzív kapcsolatot, a kommunikációt az emberek között. Pedig hatalmas szükségünk van rá, szeretnénk is, hogy működjön, de mégis iszonyú nehéz és komplikált szinte mindenki számára. És most nem arról a felületes érintkezésről beszélek, amelyben részünk van nap mint nap, hanem az igazi, mély kapcsolatokról. Ez a kérdés ott van bennem az első könyvem, a Betéved az ember egy szobába óta. A regény középpontjában egy tudományos kísérlet áll, a tudósok megpróbálnak az egyik ember agyából emlékeket átültetni egy másik emberbe, hogy lássák, az empátia lehetséges-e, ha szó szerint egy másik ember fejében járunk. A kísérlet elbukik. Ez talán egyfajta bizonyítéka is annak, hogy nem csak az irodalom, de a művészet önmagában a legélőbb, legintenzívebb, legmeggyőzőbb módja annak, hogy másik emberekbe költözzünk. Ha kinyitsz egy könyvet, lehetőséget van más bőrébe bújni, ez egy hihetetlenül intim dolog! A könyvfüggők, irodalomrajongók, vagyis mi tudjuk, hogy abban a pillanatban, mikor kinyitunk egy könyvet, minden más megszűnik körülöttünk, egy másik ember életébe lépünk bele, legyen az íróé vagy a főhősé. Azt gondolom, hogy ezzel le lehet rövidíteni azt a hosszú utat, amely a magánytól a megértésig vezet.
B+
Nicole Krauss: Nagy palota, Fordító: Berta Ádám, Magvető, 394 oldal, 2012.
Első mondat: "Tisztelt Bíró Úr, 1972 telén R és én szakítottunk, vagy inkább azt kellene mondanom, szakított velem."
Krauss világában a tárgyaknak lelkük van, összekapcsolnak embereket, sorsokat, korokat és kontinenseket. Ahogy A szerelem történetében, a Krauss számára a világhírt meghozó regényben egy régi könyv, A szerelem története fűzte össze egy öregember és egy kislány történetét, addig harmadik regényében, a Nagy palotában ezt a szerepet egy régi íróasztal tölti be. Egy fiatal, magányos New York-i írónő örökli meg egy Chilébe készülő költő-forradalmártól, Daniel Varskytól a hatalmas, sötét fából készült íróasztalt, tizenkilenc fiókkal, melyből az egyik zárva van, titkot rejt. Az asztal (titkával együtt) évtizedekig az írónővel marad, egyetlen állandó pontja életének, egészen addig, amíg egy fiatal lány be nem állít hozzá azt állítva, hogy az asztal az apjáé volt. Az asztal felbukkan Londonban, évtizedekkel korábban egy másik írónőt a lengyel-zsidó származású Lottét szolgálva. Egy idős, magyar származású zsidó régiségkereskedő szintén ezért az asztalért forgatja föl a világot, helyre akarja állítani Jeruzsálemben apja dolgozószobáját pontosan úgy, ahogy 1944-ben Budapesten festett még a holokauszt előtt. Az asztal tehát az emlékezés tárgya, vagy maga az emlékezet tárgyiasult formája, a benne rejlő titokkal együtt, ahogy a szereplők önmagukban is súlyos titkokat és örökségeket hordoznak. A regény mozaikokból épül fel, lassan építkezik, a történetszálak pedig csak az utolsó pillanatban érnek össze Nicole Krauss Varskyéra kísértetiesen hasonlító nagy, fiókon íróasztalán.
A cikk megjelent a Könyves Magazin 5. számában.
