A hazai comics-céh Oscarját több ízben kiérdemlő – tavaly a Lencsilánnyal az év képregény-rajzolójaként csúcsra érő – Lakatos István illusztrált meseregényével sem távolodik túl messzire karakteres képsorainak világától. A Dobozváros működik ugyan elbeszélésként is, de a szöveg erős képisége miatt inkább hosszú, sajátosan kifordított képregénynek hat.
A szövegbuborékok fejezetnyi szekvenciákká híznak, a ritkán feltűnő képek pedig érzékletesen vázolják fel a Lakatosra jellemző fürtös-göcsörtös, kunkori-girbegurba, sötét, bús, mégis játékos világot. Az illusztrációk tömörek, ötletesek, jól eltaláltak. Szívesen néznénk belőlük többet is, ám ezúttal – elsődlegesen mégiscsak regényről lévén szó – a narrációban kisebb szerep jut nekik. Pillanatokat villantanak fel a hősök kalandjaiból, és fazont szabnak az olvasó fejében kirajzolódó történetnek. Beindítják a belső mozit.
A Dobozvárosról szóló írásunkat és még több érdekességet a szerzőről, Lakatos Istvánról a Könyves magazinban találsz, amit itt már online is elolvashatsz, itt pedig meg is rendelhetsz.
A Dobozváros nem éppen tündérmese. Borúsabb, koszosabb, kegyetlenebb annál. Afféle gyerekkönyv-armageddonnak mondanám. Ha vázára csupaszítjuk szerteágazó cselekményét, úgy beszélhető el, mint a fantázia megmentéséért indított bukdácsoló-hősies küldetés. A könyvben ugyanis a gyermeki elevenség csap össze a gumitekintetű, futószalagléptű, műanyag mosolyú felnőttléttel. Az ütközet tétje nem kevesebb, mint a mesék és játékok, a kreativitás, kacagás és mókás bárányfelhők világának fennmaradása. A kötetben jól megférnek egymás mellett a fantáziánkba űzött, majd onnan is száműzött sárkányok, a bányában dolgozó törpék, a káposztapálinkát szürcsölő mogorva kecske, a csintalan vízimanók és a haldokló természet javítgatásán szüntelenül dolgozó torzonborz öregapó, a jóságos Székláb.
A történet főhőse Zalán, a képregényrajongó kisfiú, aki meg-megtorpan ugyan, időnként elbizonytalanodik, ám önfejűségének és állhatatosságának köszönhetően végül sikerre viszi küldetését: visszaszerzi elrabolt szüleit és Székláb segítségével a valódi világ lecserélésén dolgozó hatalmas műmetropoliszt, Dobozvárost is legyőzik. Hátborzongató fogás, hogy a könyv meghatározza ugyan a gonoszt – a hamis világot építő, magányos, Egyes nevű alak – ám motivációit nem ismerteti. Bukását nem kerülheti el, büntetése azonban nem több egy emberes seggberúgásnál. A hatalmas toronyba zárkózó Egyes, amilyen váratlanul megjelent, ugyanúgy el is tűnik, de a lezárás mégsem teljesen megnyugtató. Győzött ugyan a jó, de a sötétben ott settenkedik, morfondírozik, és újabb terveket szövöget a gonosz.
A regény szívesen játszik a sémákkal, műfaji klisékkel. Néhol kifejezetten ötletes, másutt kiszámítható, önismétlő módon. Izgalmas, ahogy korábbi műveire kacsint a szerző: a képregényben már feldolgozott Poe-ra például konkrétan utal a szöveg, az elveszett játékok szobájáról készített illusztráción pedig mintha a Lencsilány babája látszana. Furcsa viszont, hogy bár Lakatos számos helyen gúnyolja az akciófilmek suspense-mechanizmusát, közben maga is előszeretettel alkalmazza azt. Hasonló a helyzet a westernekből, sci-fikből, kalandfilmekből ismerős panelekkel is. A műfajokkal való, következetlenül alkalmazott párbeszéd ezért alaposan megterheli a szöveget, aminek az itt-ott ritmustalan történetvezetés sem válik a javára. Felróható továbbá, hogy a főhős olykor motiválatlanul változik elcsigázott kisfiúból tettre kész chucknorrissá és viszont, ám az ötletkavalkád, valamint a képregények után immár az első (mese)regényt is meghatározó, csak a szerzőre jellemző hang és hangulat miatt a Dobozváros mégis jó szívvel ajánlható a legkisebbektől egészen a műanyagtól mentes (nagy)szülőkig mindenkinek.