Első mondat: Augie Odenkirknek egy 1997-es Datsunja volt, amely, noha már sok mérföld volt benne, még mindig jól futott, viszont sokba került bele az üzemanyag, különösen olyan ember számára, akinek nincs munkája, és mivel a City Center a város túlsó végén volt, úgy döntött, inkább az utolsó éjszakai busszal megy.
Úgy érzem, Stephen King talán egy picit megvezette az olvasóit. Azt ígérte ugyanis, hogy a Mr. Mercedes lesz az első hard-boiled detektívregénye – még azt is odapötyögte az elejére, hogy „James M. Cainre gondolva”, nála nagyobb hard-boiled írót meg… na, jó, lehet találni, de azért nem sokat. Ehhez képest ez a könyv nem annyira hard-boiled, mint inkább egy tipikus thriller (noha tartalmaz hard-boiled elemeket, kezdve a magánnyomozótól – aki igazából nem az, csak egy nyugdíjas zsaru – egészen a segítségre szoruló, dögös ügyfélig), ami egy visszavonult zsaru és egy sorozat- és tömeggyilkos sajátos macska-egér harcáról szól. Ez persze nem baj, csak gondoltam, jelzem.
Stephen King: Mr. Mercedes
Fordította: Bihari György, Európa Könyvkiadó, 2014, 448 oldal, 3672 HUF B
Tehát, adott K. William Hodges Nyug. Det., aki alkonyi éveiben kissé meghízott és társaság nélkül maradt, meg a pisztolya csövét is gyakrabban kóstolgatja a kelleténél, és adott Brady Hartsfield, aki egy évvel korábban elkötött egy Mercedest, és szándékosan belehajtott vele egy állásbörze előtt várakozó tömegbe, megölve nyolc embert, köztük egy kisbabát is. Hodges dolgozott az ügyön, mielőtt nyugdíjba ment, de sosem tudta megoldani. Brady ráadásul rafinált módszerekkel öngyilkosságba hajszolta a nőt, akitől az autót lopta, most pedig ugyanezt szándékozik tenni Hodgesszel. Csakhogy ő nem úgy reagál a dologra, ahogy a gyilkos számított rá: ahelyett, hogy újra a szájába venné a pisztolyát, és ezúttal meg is húzná a ravaszt, új életre kel. Ismét dolgozni kezd. Végre van célja: elkapni a vele packázó tettest, aki a korábbinál egy sokkal súlyosabb tömeggyilkosságra készül.
Azzal nem lehet vádolni Kinget, hogy merész, új utakon jár: megkeseredett zsaru, aki azon gondolkodik, mikor loccsantsa ki a saját agyát egykori szolgálati fegyverével, szociopata és pszichopata gyilkos, aki gyerekkorában megölte az öccsét, és aki beteges vonzalommal viszonyul az anyjához. Ráadásul King elköveti ugyanazt a hibát, amit az Álom doktorban is: túlságosan belemegy a gonosztevő fejébe, túlságosan reflektorfénybe állítja, ezzel pedig kiöli belőle a váratlanságot, a félelmetességet, a sötétséget, az ismeretlent, mindazt, amitől rettegni lehetne. Ez egyébként önmagában még nem lenne baj, mert King láthatóan a zsaru és gyilkos közti játszma pszichológiai oldalára koncentrál, mivel viszont ezt a szokásos őrült-panelek (gyerekkor, anya stb.) használatával teszi, a Mr. Mercedes potenciális mélyebb rétegei kiaknázatlanul maradnak.
Igaz, amit King itt elmulaszt, azt nagyjából bepótolja a többi karakterrel. Mellékszereplői érdekesek, élettel telik, esendőek és könnyen szerethetőek, és az egész történetet az egyébként izgalmas és sodró (bár kissé túlírt) thriller-események alatt áthatja a saját, egyéni sorsukkal küszködő emberek többre, jobbra vágyása – legyen szó akár a zsaruról, akár az egyik áldozat nővéréről, akár egy értelmileg az átlagtól elmaradott, de talpraesett rokonról.
Az már évek óta látszik, hogy Kingnek jóval nagyobb (szentimentálisabb?) a szíve, mint pályája elején, az egyéni drámákat ügyesebben, életszerűbben fonja, de egyre inkább úgy érzem, hogy ezt a suspense (vagy más esetben a horror) kárára teszi. Amíg olyan nosztalgikus hangvételű, katartikus, de azért nem minden méregfog nélküli coming-of-age sztorikat ír, mint a Joyland, vagy olyan ravasz, gonosz, frappáns történeteket, mint a Minden sötét, csillag sehol című gyűjteményben, addig nincs semmi gond, de az Álom doktorhoz és a Mr. Mercedeshez hasonló, színtisztán műfaji, zsigeri művek (amelyekhez jobban senki nem értett nála úgy harminc évvel ezelőtt) már kevésbé mennek neki.
