Bő egy hónappal ezelőtt váratlanul elhunyt Kőrösi Zoltán. Az A38-on tartott megemlékezésen a barátok nevében Gyurgyák János búcsúzott tőle. „Segítsetek nekem, mert én nem tudom, hogyan kell egy baráttól elbúcsúzni.”
- Bár Gyurgyák azt gondolta, hogy talán úgy a legjobb elbúcsúzni, ahogy Arany tette Júlia lánya halálakor, „mély, hosszant tartó csönddel”, végül inkább azt az emailt olvasta fel, amit Kőrösinek írt, amikor tudomást szerzett a hírről. Ám arra csak mély, hosszan tartó csönd volt a válasz. Arról, hogy milyen író volt, nem tud mit mondani, azt megtették, megteszik helyette az irodalmi szakemberek.
- Gyurgyák már a harmincas éveiben ismerte meg Kőrösit, méghozzá hol máshol, a focipályán, „de talán nem is kellett ismernem, ugyanaz a határozottan nem budapesti környezet, ugyanaz a vidéki élet, ugyanaz a bezártság, ugyanaz az ország. S persze a nagyon alulról jöttek kitörési vágya, feltörekvése, ereje, majd kiábrándulása.”
- Leggyakrabban az ország helyzetéről beszélgettek, magukat Fidesz-árvának nevezné, ami sokkal inkább érzésvilágot, de ami még ennél is fontosabb, tenni akarást jelentett. Bármilyen is volt a múlt és bármilyen is a jelen, szerették az országot „s azt gondoltuk mindketten, és még sokan mások rajtunk kívül, hogy mi majd megmutatjuk...”
- Szerinte a fő feladatunk, hogy élhetőbb országot hagyjunk magunk után, mint amit örökül kaptunk. „Bocsássátok meg nekünk, hogy nem volt elég erőnk normálisabb országot teremteni, s hogy nem tettünk még többet ennek érdekében, s végül, hogy hagytuk, hogy a végén ez legyen!”
- Kőrösi valószínűleg két dolgot üzent volna rajta keresztül. Az egyik, hogy higgyünk. Hogy Istenben, a vörös borban, vagy ebben az országban, az mindegy. A lényeg, hogy feltételek és illúziók nélkül. A másik pedig, hogy a végső cél nem az pénz vagy a hatalom, hanem „a cinizmus elkerülése, a hit és a remény megőrzése, hogy mégis érdemes!”
