Robin halott. Már megint. Ráadásul ezúttal Batman vér szerinti fia volt. Aki húszas évei végén, harmincas évei elején jár, és érdeklődik a képregények iránt, az jó eséllyel forgatta a kezében a ’90-es évek elején itthon megjelent Batman-füzeteket, amik Alan Moore Gyilkos tréfájával indítottak, hogy aztán rögtön belevágjanak a Halál a családban című sztoriba, aminek vége felé a Joker egy feszítővassal félholtra verte Jason Toddot, a második Robint. Aztán még felrobbantotta az anyjával együtt, biztos, ami biztos. Grant Morisonnak, a képregény brit fenegyerekének hála, nem olyan rég egy újabb Robin távozott. Megpróbálom megfejteni, mire volt ez jó (elöljáróban: nem fog sikerülni).
Kis Robin-történelem
Batman szekere már közel egy éve robogott nagyon jól, amikor egyik teremtője, Bill Finger előállt az ötlettel, hogy kellene mellé egy társ, akivel tud kommunikálni, aki tud rá reagálni, aki afféle Watson lesz neki – és nem árt, ha ez a társ egy gyerek lesz, hogy a fiatal olvasók még jobban rákapjanak a címre. Így debütált 1940 tavaszán az első Robin, Dick Greyson, akit Bruce Wayne azután vett maga mellé, hogy a maffia meggyilkolta cirkuszi akrobata szüleit. Robin olyan népszerű lett, hogy a képregény eladásai megduplázódtak.
Batman első hű társa, sidekickje már a ’80-as években (röpke négy évized után) kinőtte magát egy felnőtt, önálló szuperhőssé (Nightwing), és a helyére az a Jason Todd lépett, akit Joker feszítővassal kényeztetett a már említett, magyarul is megjelent történetben (az arrogáns, dühös, agresszív Jason Dickkel ellentétben nem volt töretlenül népszerű, halálát a DC olvasói szavazták meg). Tim Drake lett a harmadik Robin, egyben az első, akit Bruce Wayne évekkel később hivatalosan örökbefogadott. Egy időben volt egy női Robin is, Stephanie Brown, de az ő sidekick-pályafutása igen rövidnek bizonyult – miután Batman kirúgta őt parancsmegtagadás miatt, belehalt abba, hogy ismét bizonyítsa neki rátermettségét (a halálát később retconálták, azaz visszavonták, jelenleg Batgirlként tevékenykedik). Nem mellesleg, azóta Jason is visszatért. A második Robint, akinek halála máig tartó mély nyomot hagyott Batmanen, egy 2005-ös sztoriban „lett jobban” (méghozzá úgy, hogy Superboy, az Infinite Crisis című crossoverben bemosott egyet az univerzumnak (!), és ettől Jason feltámadt poraiból – nem, komolyan így volt). 
Wayne Jr.
Már az előző bekezdésből is látszik, hogy a Robinok történetét sem kerülte el a tipikus szuperhősképregényekre jellemző kontinuitási maszlag. Pedig Damien Wayne-t még meg sem említettem. Bruce Wayne fia az 1987-es Son of the Demon című sztoriban fogant meg. A Sötét lovag ekkor feleségül vette egyik legveszélyesebb ellensége, Ra’s al Ghul lányát, Taliát – a frigy persze rosszul sült el, és a válást követően a nő eltitkolta Batman elől a terhességét. A DC-nek a következő években pontosan nulla ötlete támadt arra, hogy mit kezdjen a fiúval, aki elvileg a főhős tudta nélkül cseperedett valahol a világban. Precízen kigondolt stratégiájuk végül az lett, hogy megfeledkeznek róla, és az olvasókat is ugyanerre bíztatják. 2006, Grant Morrison jobbról be: a brit szerző úgy döntött, van potenciál a „Batman fia” koncepcióban, és visszahozta a kontinuitásba a gyereknemző eseményeket (kis változtatással: nála Batman drogmámorban pottyant be Talia lábai közé). Batman and Son című sztorija szerint a 10 éves Damiant, Bruce fiát profi harcosnak, kegyetlen gyilkosnak képezték ki anyja felügyelete alatt, már egész kiskora óta. A főhős maga mellé vette gyermekét, ami a Sötét lovag lassan 75 éves történetének egyik legnagyobb fordulópontjának számít. Illetve, így utólag, csak számított. 
Karakterbajok
Morrison batmanes történetei finoman szólva nem tartoznak pályafutása legjobbjai közé, magát Damiant is igen egysíkúan, bosszantóan írta – az arrogáns, agresszív 10 éves mestergyilkos figurája legfeljebb homlokráncolást váltott ki a legtöbb rajongóból. Kicsit változott a helyzet, amikor Batman „ideiglenesen halott volt”, és az egykori első Robin, Dick Greyson vette át a szerepét – és az ő Batmane mellett Damian lett Robin (2009). Nagyjából ekkor kezdett belőle egy izgalmas, érdekes figura válni, amiben Morrison mellett már a többi, egyéb Batman-címeket gondozó íróknak is szerepük volt. Bruce végül visszatért az élők sorába, újra felvette a hegyesfülű maszkot és a köpenyt, és Damiant is megtartotta sidekicknek – ez a felállás a DC 2011-es rebootja, az Új 52 után sem változott. Sőt, Damian szerepe egyre jobb lett: Peter J. Tomasi Batman and Robin című sorozata direkt az apa-fiú viszonyra koncentrált, a várható szuperhős-toposzok mellé az író családi drámát és karakterfejlődést kanyarintott. Bruce gyermeke eredeti kiképzésével küszködött, próbálta megakadályozni, hogy gyilkossá váljon, és bár konfliktusaik végig megmaradtak, azoknak élei lassan csiszolódni kezdtek, és a kérdésre, hogy milyen emberré válik majd Damian, kezdett egy pozitív válasz kibontakozni. 
Csak sokk és eladás legyen, más nem számít
Mindezt a karakterfejlődést, mindezeket a szép kilátásokat vágta sutba Morrison a Batman Incorporated februári, 8. számban, amiben a Leviathan nevű szervezettel vívott harcban Robin életét veszti. Nehéz észrevenni ennek a fordulatnak az értelmét, persze, túl azon, hogy egy prominens szuperhős, egy Batman-közeli figura halála (főleg ha gyerekről van szó!) mindig komoly pénzmágnes. Tarolt is szépen az említett képregény, ahogy az események utóhatásaival foglalkozó 9. szám is. Viszont megfosztották a Sötét lovagot egy fiútól, akinek megléte pedig bő 7 évtized után a karakterének egészen új aspektusait tárta fel, egészen új lehetőségekkel, sztoriszálakkal, összességében egy gazdagabb mitológiával kecsegtetett. Milyen érdekes lett volna látni az apa-fiú dinamika alakulását, Damian küzdelmét saját sötét oldalával, az apja elleni lázadás és a neki való megfelelni vágyás furcsa keverékét. Ehelyett a DC hagyta, hogy Morrison azt csináljon, amit akar, és kifuttassa az új Robin történetét egy egyszeri sokkhatásra.
Mert kit érdekelnek a következmények? Egyáltalán: milyen következmények? Tényleg szüksége volt Batmannek, akinek egész létezése egy gyerekkori tragédián alapul, és aki azóta is megélt egy-két újabbat, még egy tragédiára az életében? Mivel fog ez hozzájárulni a karakteréhez? Még keményebben fogja ütni a bűnözőket? Még feketébb lesz a szerelése? Még több kép lesz róla, ahogy árnyékokba burkolózik? Felállít még egy Robin-emlékművet Jasoné mellé a denverébarlangban, és nagy szomorúan bámulja majd? Még szűkszavúbb, komorabb, morcosabb lesz? Hej, de izgalmasan hangzik. És a másik kérdés: miután két Robint, két gyereket elveszített (függetlenül attól, hogy az egyik azóta feltámadt), mégis miféle önigazolást gyárt majd magának, amikor maga mellé veszi a következőt (mert nyilván lesz következő), és elmegy vele pszichopata gyilkosokra vadászni? „Ne aggódj, kölyök, igaz, hogy két sidekicket már lekaszáltak mellőlem, de a három a szerencseszámom.” Persze-persze, fentebb többször is elrepültek olyan szavak, hogy „retcon” és „feltámadás”, és lehet, hogy Damiannek is ez lesz a sorsa, lehet, hogy visszatér, de az majd csak duplán húzza alá a „mire volt ez jó?” kérdést. Ráadásul eleve elég szomorú, hogy egy karakterhalál simán elintézhető egy „majd feltámasztják” vállrándítással, de ez már régi probléma a szuperhősképregényekben, és egészen más lapra tartozik. Ez így mindenesetre a DC egy újabb átgondolatlan, ostoba, saját világának alapjait romboló, kreativitásgyilkos húzása. De már meg sem lepődök rajta. 
