Az egyik legfontosabb amerikai kortárs író Don DeLillo. A fodrászához limuzinban igyekvő manhattani milliárdos odüsszeiáját elregélő Cosmpolisból most David Cronenberg rendezett filmet. Ez az első megfilmesített DeLillo-regény a tizenhatból, mindössze a negyedik könyve, ami megjelent magyarul, úgyhogy itt az idő megismerni. 

Egyszer egy interjúban Don DeLillo és Bret Easton Ellis beszélgetett egymással. Megállapították, hogy 1985 mindkettejük számára nagy év volt, akkor jelent meg a Nullánál is kevesebb és az olasz-amerikai írótól a Fehér zaj. A különbség csupán annyi, hogy DeLillo akkor már negyvenes éveinek legvégén járt, Ellis pedig csak egy kölyök volt.  Bár egyszerre lettek híresek, de utóbbi sok más fiatalabb és azóta híressé vált pályatárssal együtt bevallottan sokat tanult Don DeLillótól, máshogy írna, ha nem olvasta volna őt.

Magyarul kevés könyve olvasható (a Cosmopolis a negyedik csupán a sorban), pedig Don DeLillo már tizenhat regény hozott össze az évek alatt. A modern városi lét, az erőszakos, önpusztító világ és az amerikai kultúra régi krónikása ő, aki már a hetvenes években a testileg és lelkileg is vesztébe rohanó emberiségről írt.

Akit nem érdekeltek a könyvek

Don DeLillo 1936-ban olasz bevándorlók gyermekeként született New Yorkban, közelebbről Bronxban. Az írót kiskorában egyáltalán nem érdekelte az irodalom, ha valamit, akkor legfeljebb képregényeket olvasott, és inkább az olasz-amerikai környék hasonló korú gyerekeivel együtt az utcán lógott. Sokat jártak moziba és amikor olyan filmet láttak, ami a saját környékükön játszódott (például a Marty), akkor ujjongva azonosították be mindennapjaik helyszíneit, DeLillo ezért is tarja számon egyik legnagyobb filmélményeként az 1973-ban bemutatott Aljas utcákat. De a későbbi író volt az a fiú is, aki órákon át azzal szórakoztatta a haverokat, hogy úgy csinált, legalábbis, amíg meg nem pofozták érte, mintha rádiós baseballkommentátor lenne, és az is, akit hamar megfertőzött a jazz - a mai napig azokat az előadókat hallgatja, mint akkor (2003-ban arról beszélt egy interjúban, hogy mindennap meghallgatja Charles Mingustól a Haitian Fight Songot).

A tizennégy évesen olvasott Drakula és később a Studs Lonigan-trilógia már sokkal nagyobb hatással volt rá, mint bármi, ami korábban a szeme elé került, és tizennyolc évesen végül komolyan is olvasni kezdett. Akkor nyáron egy nagyobb játszótéren dolgozott, mint parkolófiú, és miközben úgy lázadott, hogy az előírt barna nadrág helyett kék farmert hordott, megismerkedett Faulknerrel, Hemingwayjel, Melville-lel, James Joyce-szal vagy Flanerry O’Conorral, és olvasmányai már egyértelműen az írás felé terelték.
DeLillo tinédzserévei egybeesnek a hidegháború legfenyegetőbb időszakával is, meghatározó élménye volt, amikor moziban látta az egyik bikini-szigeteki kísérleti atomrobbantást. 1962-ben már kicsit idősebb volt, de a kubai rakétaválság miatt New Yorkban is tapintható és valós félelem szintén kitörölhetetlen emlékévé vált.

Reklámosból mégis egyik napról a másikra író lett

A bronxi Fordham Egyetemre járt, ahol kommunikációból szerzett diplomát, és a reklámiparban helyezkedett el. Öt évet húzott le az Ogilvy&Mathernél, ahol különböző üzletláncoknak dolgozott nyomtatott hirdetéseken, a tévéreklámig sosem jutott el. Ekkor már Manhattanben lakott, itt kezdte felfedezni Godard, Antonioni, Truffaut és Kurosawa fimjeit, és ezek legalább akkora hatással voltak rá, mint kedvenc regényei. 

Bár tudta, hogy írni akar, felmondásában leginkább az játszott szerepet, hogy sokkal több filmet akart megnézni. Az igazsághoz tartozik az is, hogy azért léphetett le munkahelyéről egyik napról a másikra, mert elsőszülött fiúként többet néztek el neki otthon.

Az írói munka nehezen indult: egy-két novellája folyóiratokban jelent meg, de a fejében kerengő regényötletekkel nem tudott mit kezdeni, nem tudta, mit is akar velük elérni. Ráadásul arról dunsztja sem volt, hogyan kell íróként dolgozni, nem volt meg a szükséges rendszere. Hol éjszaka, hol délután írt, túl sok mindennel foglalkozott egyszerre. A papírra legalább nem kellett gondot fordítania, a reklámügynökségtől búcsúzóul akkora mennyiséget lenyúlt, hogy még évekig arra írt. Ezekre kezdte el gépelni a végül négy év alatt megszületett első regényét, az 1971-ben megjelent Americanát.

Az önéletrajzi elemekben is bővelkedő történet főszereplője egy David Bell nevű tévés szakember, aki úgy dönt, otthagyja munkáját és 16mm-es kamerájával road movie-t forgat. A könyv egyrészről a vállalati világot kritizálta, másrészről a korabeli Amerika félelmeiről és kételyeiről beszélt. Az Americanáról dicsérő hangon írtak a neves lapok, Joyce Carol Oates a legkifinomultabb első regénynek nevezte, amit valaha olvasott, a Rolling Stone-ban azt mondták, “ha tetszett Jack Nicholson az Öt könnyű darabban, akkor ez a te könyved”, de azért messze volt a nagy sikertől. DeLillo többször elmondta, nem is érti, hogyan jelenhetett meg az Americana, és a szerkesztők nélkül 700 oldalas káosz volt eleinte, de ahogy alakult a könyv, úgy erősödött meg a hite abban, hogy írónak kell lennie.

Az Underworld eredeti borítója

A hetvenes években aztán annyira belehúzott, amennyire csak tudott, nyolc év alatt hat könyvet írt, ez volt a legtermékenyebb időszaka. Ebben az évtizedben még két nagyon fontos dolog történt az életében: megházasodott és megvette azóta is használt Olympia írógépét. Ekkor jelent meg az amerikai főiskolás focit és a nukleáris háborút összemosó End Zone, a rocksztárságot kiforgató A fenevad szabad, vagy a Players, amiben egy fiatal yuppie-pár keveredik terroristák közé.

Utólag, ha nem is bánja, hogy ilyen tempóban dolgozott, azt gondolja, nem ártott volna higgadtabbnak lennie. Ebből a korszakból az író a Ratner’s Star című regényével a legelégedettebb, ebben egy matematikus csodagyerek a főszereplő, akit egy titkos földalatti társaság alkalmaz, és a földönkívüliektől érkező jeleket igyekeznek értelmezni. DeLillo nevét ezután már Thomas Pynchonéval együtt emlegették, de hiába a nagy szavak, olvasóközönségét még mindig nem találta meg. Ugyanakkor a fő témái azóta se változtak: az egyén és a tömeg-, a nyelv és a kultúra kapcsolata, a tömegmédia hatása, az erőszak, a magány, a sport, a terrorizmus, a titkos összeesküvések, a kollektív félelem vagy a társadalomkritika azóta is jellemző kísérői pályájának.

Siker a nyolcvanas években

A zsúfolt évtized végén, 1979-ben megkapta a Guggenheim-ösztöndíjat, és előbb a Közel-Keleten utazgatott, majd Görögországban töltött el pár évet. Írói metódusában itt következett be a nagy változás, a végül 1982-ben megjelent The Names című regényét már úgy írta, hogy minden egyes bekezdést külön lapra gépelt, és addig gépelte újra és újra, amíg megtalálta, amit akart. A könyvben karaktertanulmányok láncolatából egy rejtélyes nyelvi szekta története kerekedik ki, rejtélyes gyilkosságokkal övezve. DeLillo egyértelműen a The Namesszel érte el legnagyobb kritikai sikerét, de széles olvasótábort még mindig nem talált magának.

A nagy áttörésre 1985-ig kellett várni, akkor jelent meg a Fehér zaj. A könyvben egy fiktív egyetem Hitler-tanszékének németül egyáltalán nem tudó vezetőjének a családját ismerhetjük meg, és az akadémiai élet kifigurázásán túl belecsúszunk egy vegyi katasztrófába és az amerikaiak gyógyszerfüggőségébe is.

A Fehér zaj megjelenése évében elnyerte a National Book Awardot és az addig már-már pynchoni szinten rejtőzködő író kénytelen-kelletlen feladta addigi szokását, bár igyekezett magát tartani az elveihez. 1982-ben, amikor először adott nagy interjút, névjegykártyáján neve mellett csak annyi volt olvasható, hogy “I don't want to talk about it.”, amikor pedig 1985-ben kitüntették és bekerült a kanonizált kortárs posztmodern alkotók közé, nem ment fel a színpadra beszédet tartani, székéből felállva csak annyit mondott: “Sajnálom, hogy nem lehetek itt ma este, de köszönöm, hogy eljöttek.”

A Fehér zajt A mérleg jegyében követte, amelyben John F. Kennedy gyilkosa, Lee Harvey Oswald valós adatokon alapuló, de fiktív életrajza olvasható. Az 1991-ben megjelent Mao II-ben pedig minden szerepel a tömeges esküvőtől a tömeges öngyilkosságig, ami a korszellem individualizmusának totális ellentéte.

A következő években teljesen elmerült új regénye megírásában, és eltűnt a nyilvánosság szeme elől. Kifelé így az sem látszott, hogy bármikor is kereste meg egy feltörekvő vagy épp az írásban megakadt ifjú pályatárs, mindig kész volt véleménnyel és tanáccsal szolgálni. Híresen jó kapcsolatot ápolt a nemrég elhunyt David Foster Wallace-szal, de levelezett Jonathan Franzennel vagy Jay McInerneyvel is; emlékezetes az az esszéje is, amit Paul Austerrel írt közösen Salman Rushdie védelmében. Sok hasonló státuszú íróval ellentétben DeLillo arra is kapható volt, hogy rövid ajánlókat írjon borítókra.

A nagy mű

A hosszú éveken át írt Underworld 1997-ben jelent meg és ezzel a regénnyel DeLillo végleg a legnagyobb 20. századi írók közé került, az American Book Award mellett a Jeruzsálem-díjjal is kitüntették. A 800 oldalas, száznál is több karaktert felvonultató Underworld elragadtatott vélemények szerint maga Amerika válasza az Ulysessre. Híres nyitójelenetében a Brooklyn Dodgers és a New York Giants meccsén járunk, egy legendás home run pillanataiban. A meccset eldöntő labda sorsának alakulása során megismerjük egy család életét és a hidegháború történelmét, DeLillo-módra. Többször elmondta, hogy a temérdek figura között valódi hírességeket is felvonultató Underworld megírásában a New York Times 1951. október 4-i címlapja inspirálta, amin a baseball-meccs mellett szerepel a szovjet atomfenyegetés, az első vietnámi háború és a brit evakuálás Iránból is. (Az a véletlen egybeesés is sokat számított, hogy pont azon a héten a Life közölte id. Pieter Bruegel A halál diadala című festményét, és így a sporteseményből könnyen kibontakozott egy apokaliptikus vízió.)

DeLillo, Paul Auster és a 2007-ben bezárt híres New York-i könyvesbolt, a Gotham Book Mart alkalmazottai egy meccsen

Ahogy a sport és leginkább a baseball végigkíséri DeLillo életét (egyszer még Rushdie-t is elvitte egy meccsre), úgy az ilyen-olyan filmes motívumok is rendre feltűnnek műveiben. Előbbi nemcsak a sport szeretete miatt fontos, hanem mert meg tudja figyelni a közönség szokásait, viselkedését, utóbbihoz pedig a gyerekkori élmények mellett azért is vonzódik, mert, rá az van hatással, amit lát. Ahogy A mérleg jegyében írásához elengedhetetlen volt a Zapruder-felvételek bemutatása, úgy például a 2001-ben kiadott The Body Artistban egy bukott filmrendező lesz öngyilkos.

Nincs megállás

A magyarul most, eredetileg 2003-ban megjelent Cosmopolisszal külön foglalkozunk, a Manhattanben cirkáló fiatal milliárdos történetéhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a Cronenberg-féle filmváltozat által DeLillo azt is megérte, hogy rapszövegíróként tüntessék fel, ugyanis a Suffi nevű rapper szövegéért külön kreditet kapott a stáblistán. (Az adaptációról, Cronenbergről, és arról, hogy az utóbbi idők egyik filmes mérföldköve a Torinói ló, ebben az interjúban beszél hosszabban.)

A Cosmopolis, akárcsak a Body Artist, jóval kisebb terjedelműek, mint az előző munkák, és a 2007-es 9/11-regény a Falling Man is csupán csak 270 oldalas. Ebben egy a Világkereskedelmi Központból megmenekülő, később profi pókerjátékossá váló (egy újabb játék, ami még Bronxból ragadt az íróra) ügyvéd története áll a középpontban, de külön fejezetekben a végzetes tettre készülő egyik terrorista fejébe is belelátunk.

Idáig utolsó regénye a két éve megjelent Point Omega, amit már megint egy film, a skót Douglas Gordon 24 órás Psychója inspirált. Azóta tavaly kijött egy elbeszélésgyűjteménye, amely kilenc, 1979 óta írt történetet tartalmaz, de biztosak lehetünk benne, hogy olvasunk még DeLillo-regényt. Hogy rövidet vagy hosszút, azt a Point Omega megjelenése okán adott interjúban maga sem tudta megmondani, de amíg nála van a jegyzetfüzete és megfigyel maga körül mindent, addig minden rendben lesz.

Noma Bar grafikus tavaly az összes DeLillo-regényhez új borítót készített, a képre kattintva megnézhetitek az összeset!
 

A cikkhez a belinkelt források mellett felhasználtuk a Paris Review 1993-as, a Weekendavisen 1998-as és a Die Zeit 2007-es interjúját is.