Dennis Lehane május elején vehette át a legjobb bűnügyi regényért járó Edgar-díjat. A Huffington Post ebből az alkalomból (is) interjút készített vele, amelyben a filmfeldolgozásokról, a kisemmizettekkel szembeni megértéséről és a bostoni robbantásokról is mesélt.
Live by Night című gengszterdrámájával Dennis Lehane vihette haza május elején a legjobb bűnügyi regénynek járó Edgar-díjat. A regény népszerűségét jól mutatja, hogy a Warner Bros. már le is csapott rá, és Ben Affleck hathatós közreműködésével filmet készít belőle (állítólag Affleck írja a forgatókönyvet, ő rendezi, és még a főszerepet is magára tervezi osztani).
Amikor azonban arról faggatják, hogy miért bírják a filmkészítők ennyire a könyveit, Lehane egy nem tudommal válaszol. Szerinte ő a regényeivel nem találja fel a spanyolviaszt, hiszen ezeket a történeteket valamilyen formában, más tálalásban már láthattuk. „Az egyetlen, amire felfigyeltem, hogy a jelek szerint olyan karaktereket írok, melyeket a színészek szeretnek eljátszani. A könyveimen alapuló forgatókönyvek nagyszerű színészeket vonzanak, a nagyszerű színészek pedig más nagyszerű színészeket vonzanak”, véli, hozzátéve egyúttal azt is, hogy ebből a szempontból nagyon szerencsésnek érzi magát.
Lehane egyébként már ebben a miliőben is kipróbálhatta magát, hiszen néhány éve a Drót című sorozat néhány epizódját ő írhatta, a közelmúltban pedig az HBO „kreatív konzultánsi” és írói minőségében is leszerződtette a Gengszterkorzó negyedik évadához. Amikor a két írói munka közötti különbségről faggatják, Lehane rámutat, hogy a regényeknél az írónak be kell vezetnie az olvasót az adott jelenetbe, és fáradságos munkával kell felfestenie azt, amit a forgatókönyvben néhány szóval elintéz. Forgatókönyvet tehát sokkal könnyebb írni, a könyveknél azonban azok erősségei és gyengéi is mind az íróhoz, és egyedül hozzá tartoznak.
A bűnözői elmék megértését firtató kérdésre válaszul, Lehane kifejtette, hogy akiket ő megért, azok inkább a kisemmizettek, a társadalom perifériájára szorult és gyakran elfelejtett munkásosztálybeli emberek. Ez valószínűleg abból ered, hogy ő is ilyen családban nőtt fel: az apjának „öt éhes szájat kellett etetnie”, jelzálog volt a házukon, a munkaadója pedig teljesen kifacsarta őt. Lehane szerint ez a függőségi viszony, illetve az ebből eredő félelem az, amelyet egy vagyonos ember nem nagyon ismerhet.
Lehane Bostonban született és nevelkedett, de azt mondja, hogy a közelmúltbeli robbantás nem fogja megváltoztatni a város lakóit. Szerinte, amit „ezek az idióták” csináltak, az nem sokban különbözik az előző évszázad anarchista merényleteitől. Lenin a terrorizmus céljaként a rettegés elterjesztését nevezte meg, de Lehane szerint Bostonban az első robbanást követően az emberek elkezdtek rohanni a helyszín felé, hogy segíteni tudjanak a sérülteken, ebben a pillanatban pedig a merénylők terve csődöt mondott. A bostoniakat megrendítette az eset, de nem félemlítette meg. „Soha nem voltam büszkébb arra, hogy abból a városból származom, mint azon a héten”, tette hozzá.
